Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-12 / 32. szám
Az étteremben töltöm az éjszakát, gondolta Záruba, mikor a vonat már befelé gördült, vagy lefekszem valahol a váróteremben; alszom két vagy három órát, és az első hajnali vonattal továbbmegyek. Istenem, csak gyorsan! Még van remény, minden megmenthető; ó, ennyi óra! Az étterem azonban már bezárt, és az egyetlen váróterem .tele volt katonával. A katonák a padokon és az asztalokon aludtak, fejüket a batyunak, köpőcsészének, összegyűrt papírnak támasztva, arccal a földre borulva, egy csomóban, mint a hullák. Záruba a folyosón talált menedéket, ahol hideg volt, és két gázláng kimerültén reszketett a nedves félhomályban, amely bűzlött a mellékhelyiség szurok és vizelet- szagától; néhány ember a hosszú várakozásban tompa türelemmel reszketett és ásí- tozott a padokon. De legalább itt volt egy kis hely, egy kevés hely; némi hely a fáradt ©mbar szőtlan álmához. Záruba talált egy padot és a lehető legbiztonságosabban, legmelegebben befészke- lődött, saját magából készített fészket álmának, ágy, ágyoldal, szöglet, menedékhely. Ű, ez a kényelmetlenség, rázkódott fel féiláloimiból; hogy helyezhetném el a tagjaim? Sokáig és nagy igyekezettel gondolkozott ezen; végül is gyermek módjára támadt kedve feküdni, és elnyújtózott a pádon! A pad azonban nagyon rövid volt. Záruba elkeseredetten küzdött saját méreteivel, elszomorította ez a csökönyös ellenállás; > később mintha megbéklyózva feküdt volna, mozdulatlanul, fiúsán kicsin; nézte a nagy fényes köröket, amelyek forogtak a sötétben, a forgó korongokat. Hiszen már alszom, villant át az agyán és abban a pillanatban kinyitotta a szemét: ekkor összefutni látta a két falat a sarokban és ez szörnyen megzavarta: hol vagyok? Mi ez tulajdonképpen? Megrémülve keresett valami támpontot, de nem tudott rájönni a helyre és az irányra; így összeszedte minden erejét és fölállt. Megint látta a hosszú hideg folyosót, die még szomorúbbnak, mint előtte, rájött, hogy már teljesen fölébredt; szájában a virrasztás keserű ízét érezte. . . . Térdére támaszkcdva gondolkodott dolgai felől. Megtenni az utolsó lépést, eltökélni a menekvést, igen; de oly sok órának kell még addig eltelnie! Szórakozottan nézegette a folyosó koszos csempéit, ösz- szetiport papírokat fedezett fel, undorító köpetet, megszámlálhatatlan lábnyom üledékét. És az ott olyan, mint egy arcmás, sárból a szem és nyál'bód a száj, rút igyekezet egy mosolyra ... Le verten emelte föl a tekintetét. Ott egy katona fekszik a pádon, hátradöntött fejjel alszik és úgy nyög, akár a haldoklók. Egy asszony alszik, ölében egy kislány feje; az asszony arca csúnya, szánalmas, alszik; de a kislány néz kék szemével és valamit suttog; hosszú kiálló álla és széles szája van sovány arcocskájában, szomorú, nagy röpködő szemű gyermek-öregasszony. Nézd csak, ott az a dagadt, hogy alszik, felpüf- fedve az álomtól, magatehetetlenül, le-le- csúszva a pádról, hatalmas és buta; pu- hány tömeg, rá omlik az első biztos támasztékra. Egy zöld kiskalap alól fiatal ember fürge fekete szeme kacsingat. „Gyere ide“. Süvít a mállott fogak közül a kékszemű kislány felé; „gyere ide“, súgja és mosolyog. A kislány zavartan fészkelődik és szörnyen öregesen mosolyog; nincsenek fogai. „Gyere ide“ füttyögl a .fiatalember és ő ül oda a kislányhoz. „Hogy hívnak?“ És simogatja tenyerével a térdét. A kislány kínosan, csúnyán mosolyog. Az alvó katona úgy hörög, mint mások haláluk óráján. Záruba vacogott az ocsmányságtól és a hidegtől. Éjfél után egy óra. Kínzó lassúsággal telt az idő és ettől az iránytalan, egyre növekvő feszültségtől Záraiba kifosztottnak, egyetlen gondolat nélkülinek érezte magát. Rendben, mondta magának, becsukom a szemem és kitartok így gondolatok nélkül, mozdulatlanul minél tovább, órákon át, amíg tovahömipöiyög az idő — és fgy ült mereven, kényszerítve magát minél tovább kitartani; egy perc végtelenségnek tetszett, számok nélküli számlálás, halogatott halasztás. Végül Is elviselhetetlenül hosszú idő után kinyitotta a szemét. Egy óra öt perc. Folyosó, papírok, gyerekek, ugyanaz a feszengő, öreges nevetés ... Semmi sem változott. Minden megtorpant a megállapodott, megrögződött közeli jelenben. Záruha hirtelen fölfedezett egy embert. Éppen olyan mozdulatlanul ült a sarokban, mint jómaga, és nem aludt. Ű olyan, mint én, gondolta Záruba; az idő miatt nem tud aludni. Mire gondol? A véget nem érő várakozásra, miint én? Az ember megrázlkó- dott, mintha ez a kérdés nem lenne kedvére való. Záruba akaratlanul is elmélyedt a férfi formátlan arcában; nyugtalan mozdulatot fedezett fel rajta, mint amikor valaki egy tolakodó legyet próbál elhessegetni. Az em/ber egyszerre csak fölállt, láb- ujjhegyen végig jött a folyosón és Záruba mellé ült. — önnek kellemetlen volt, hogy figyeltem — mondta csöndesen Záruba. — Igen. — Mindketten hosszan hallgattak. — Nézze csak — súgta végül az ember ujjával a földre mutatva — ez itt olyannak tűnik, mint egy emberi arc. — Már láttam az előbb. — Már látta — ismételte elgondolkodva az ember —, tehát ön is így van ezzel __ — Hogy? — Nehéz várná. Bármi is jöjjön, megváltás az. Várni nehéz. — Miért beszél erről? — Azért, mert várni nehéz, ön Is olvasta azt, ami nyállal és porral íródott, ön Is gyötrődött. Semmi sem kínzóbb, mint a jelen. — Miért? — Azért, mert várni nehéz. — Az ember elhallgatott és nézett a földre. — Hová utazik? — kérdezte Záruba egy idő elteltével. — Csak úgy utazom — felelte a kérdezett szórakozottan —, 'kedvtelésből. Gyakran bukkanok gyönyörű helyekre. Olyan messze mégy, hogy már nem is gondol semmire, és egyszerre csak elkerülsz e helyre, lehet az egy kút, vagy patak a getben, vagy gyerekek, valami váratlan gyönyörű szép. És ott meglepődve vesz észre, mi az a boldogság. — Ml a boldogság? — Semmi. Arra csak egyszerűen i akadsz. Így hát, lényegében, a csoda. Gc dőlt már valaha a pogány istenekre? — Nem gondoltam. — Az úgy volt; senki sem várta öl és egyszerre csak megjelentek. Valahol vízben, vagy a bokorban, vagy a tüztx Azért voltak olyan csodálatosak. Ö, ha tudnám mondani! Bárcsak el tudnám m< danil — Miért gondol az istenekre? — Csak úgy. A boldogsággal gyors, nem is remélve kell találkozni. Ez anny: különös véletlen! Olyan gyors esemé! hogy azt mondanád: ah, micsoda kalai Érezte ezt már valaha? — Éreztem. — Olyan ez, mint az álom. A légcsői latosabb valami mindig csak kaland. C ahol a szerelem megszűnik kaland len gyötrelemmé válik. — Miért, miért van ez így? — Nem tudom. Nem tarthatna tóvá ha nem lenne gyötnelmes. Gondolja cs végig, a régiek csak egyetlen néven em gették a boldogságot és a szerencsét, isten neve volt az a szó ... Fortuna, gondolta Záruba szorongva, találkoznék vele mostani utamon! ... a véletlenre várni nehéz! — Várni nehéz — stóláit meg újra ember —, annyira nehéz és kínos, he bármire várj is, csak egy dologra vár a várakozás végére, szabadulásra a vá kozásból. Annyira nehéz, hogy amit vársz, nem lehet már sem gyönyörű, s boldog, de éppen emiatt különös és va hogyan szomorú, fájdalmas ettől az eg várakozástól... Nem is tudom, hogj mondjam ezt, minden megváiltás egy ölj sohasem-valódi boldogság. Miért mondja ezt? — gondolta Zára hogy ne lennék boldog, ha kivárom a t dogságot? — Várták magát az istent — folyta az idegen. Ah, milyen ember jött, hl megváltsa őket a várakozástól? Nem v sem megnyerő, sem szép, legutolsó a f fiák közül, a fájdalmak embere, fogy« kosságainkat magára vette és fájdalmt kát ő viselte, mintha nem is isten len — Miért 'beszél erről? — Várni, nézze csak, nehéz; még az lány meg egy fiú intett. Fölvettük őket, mert egy irányba tartottunk: Kovásznára. Kis forgalmú ez az út. A hegyek látótávolságon kívül, valahol az úttól jobbra húzódnak; látványuk nem némít, nosztalgia és -csodálkozás nem zavar, a szürke aszfalt egykedvűen fut alánk, beszélgetni kezdünk, ismerkedni utasainkkal, és segítségükkel — a környékkel, a Kárpátok belső kanyarulatával, amely nyugalmas öbölként időnként nagy embereket termett nekünk. Néhány kilométer után már nem „valakikkel“ utazunk, hanem egy nemrég végzett magyar—német szakos tanárnővel és egy utolsőéves technikumi hallgatóval. Tájat, embereket dicsérő szavaikból a szülőföld szeretetének jóleső melegét éreztük, nem valamiféle fölösleges rajongást, hanem az itt élők, de mozgalmasabb vidéket is megjártak és ismerők megszokottsá- gán túli tiszteletét, azt a tudattöbbletet, ami egyszer-másszor mindenkit hazahív, de őket itt tartja, ide köti. Jolánt már az új iskolai év foglalkoztatta, az előkészítés sok gondú ügye, a tervek, jobban mondva mindenből az, amit rábíznak, és ő vállalni tud. Lajos másnap kezdődő tengerparti üdüléséről és az utazással járó izgalmakról megfeledkezve kutatott emlékezetében, hogy Kovásznát előttünk méltóképpen dicsérhesse. A gyorsan megbarátkozók nyíltságával osztottuk élményeinket, és közben rárászóltunk Lajosra, hogy legyen szíves egy kicsit gondolkozni, és szépen fejlődő kétnyelvűségét bátrabban érvényre juttatni, mert az italban a kevert lehet ugyan jő, de beszédben nem, s ha megfeledkezik magáról az ember, még ebben a „műfajban is elbódulhat tőle. Lajos ugyanis eleinte a kényelmes hivatalosság párnáiról „nyomta -a szöveget“, később — kis erőfeszítéssel — könnyen otthonossá vált, a velünk való viselkedésben és a beszédben egyaránt. Hplastő mellett robogtunk el. Ősz eleji szél-huliámlhosszon álmosító zenét Ifogtak a vízifodrok alatt sikló ha lak. Megálltunk a rétyi Nyír mellett. Itt Vígh Pista jutott eszembe, aki a tavaly nyáron leheletkönnyű rajzokban (leltárba szedte a környék szépséges tájait. Szükségtelennek éreztem el kattintani a fényképezőgépet. Az ő rajza több, mint a rétyi Nyír, Minden itt készült fényképfelvételről pótolhatatlanul hiányzik a történelem, és legfőképpen Vígh Pista maga. De sétálni egyet a lakmuszpapír érzékenységű nyírfák alatt feltétlenül növekedést jelent, mint a tüdőt a friss levegő, lelkivilágunkat feszíti az érzékeny szépség, és a csendben az Is megtörténhetik, hogy felötlik egy nyírfa fehérségű gondolat. — Növekedhetünk Zágonig? — Az út jő — mondja Jolán. Lajos lelkesedik, hogy velünk jön. Tömött cekkerére szigorúan tekint, hátha ettől megfagynak az útravaló süteménybe vásárolt margarlnkockák. Mint filmezéskor a csapó, csattannak a gépkocsiajtók. Az új jelenet kezdőképeiben jó tisztázni, hogy a patak, amelynek Fekete-ügy a neve, sem kereskedelmi, sem vesztegetési botrányhoz nem kapcsolható. Az „ügy“ régről maradt kifejezés, vizet jelent, és csak szeretnénk, hogy mindenféle ügyeink a patak természetéhez híven így folydogáljanak. Lám, nekünk is egyszer be kell mennünk Kovásznára, mint minden valamirevaló bekötő útnak, hogy onnan a makadám- és aszfaltúink tévesztőjében forduljunk a meghatározott irányba. Két „idegenvezetőnk“ segítségével könnyű a dolgunk. Kisvártatva egy kicsi falu apró terén állunk. Hazánkfia, Körösi Csorna Sándor oszlopra emelt mellszobra alatt. Kapuk nyílnak, vénasszonyok fi- gyelmeznek reánk, a „már megint jöt- tek“-szerü elismerésükben mi is benne vagyunk. Van itt még egy piros Dacia. Utasai talán a világvándor által elültetett két diófát járják körül. Bemegyünk az emlékkiállításra, ahol térkép mutatja, milyen kicsi a világ, és milyen nagy az ember, ha céllal indul. Csomakörösön nem mehetünk el a gondolat mellett: Kárpátjaink magasán túltevő emberekhez van szerencsénk igazodni. Ha lehet, próbáljuk meg hozzájuk emelkedni tettekben, akaratban, szolgálatban, szívósságban, szilárdságban és mindenben, amit a hegyek is tanítanak. Próbáljuk meg, utánozni a mosolygós fényű tisztaságot, amelyekhez legszívesebben egész életünket igazítanék és rögzitenők felhőhajtó igyekezettel, ködporlasztő értelemmel. Könnyű a dolgunk. Csak el kell jönnünk ebbe a mindenkoron meleg emberséget felmutató Kárpátba]TAR KÁROLY riportja latba, ahol példaképet választhatunk: a dálnoki Dózsa Györgyöt, a zágoni Mikes Kelement, a csomakörösi vándordiákot, vagy közös gondjukért mindannyiukat; közéjük számítva Gábor Áront is, az ágyúöntöt, akit itt ért a halál, a mindannyiuk sorsából kivi- lágló hősi vég. Zágon előtt egy darabon szünetel az aszfalt. Gázló következik. Sekély, de vezetőt meggondolkoztató. Bátorsággal jutunk át rajta. Példázatnak is jó az ilyen út; csakis az jut el Zágon- ba, aki Zágonba akar jutni! — Otthon van-e Domokos Géza? — kérdi Jolán inkább önmagától, mint tőlünk, mert aki nekünk a Kríterion könyvkiadó igazgatója, neki szülőfa- lujabeli, ha már ott — vagy itt — jár az emljer, Illik betérni hozzá egy szóra. Egy kapu előtt fékezünk vitát és kocsit. A mosogatódézsa mellől kiemeljük Jolán kolléganőjét, az orosz szakos tanárnőt, jön, mutatja a látnivalót: Mikes Kelemen szülőházának helyét és a két tölgyet, amelyet kéz a kézben körbeérünk. És szívunk egyet a kert szénaillatából, belénk nyilall a közeli hegyek kékje, pedig csak Mikes előtt volt gát és akadály, és ő is — leveleinek friss nyelvezetével, no meg gondolatban annyiszor áthágott rajtuk. Mégis, alig tudjuk levenni róluk a tekintetünket. — Zágonig kell növekednünk! — fogadtuk meg ott, mert szép és járható út vezet Zágonba. És mert úgy szeretjük Zágont, hogy nem, soha sem feledhetjük ... Kovásznán dr. Benedek Géza, aki szerintünk egyaránt tapasztalt és fiatal orvos, a helyi üdültető vállalat főnöke, azt mondta, hogy 1600 borvíz- kút van a környéken. Már a római légiók idején hires gyógyvidék volt. A zágoni forrást nem feledve dicsérjük Kovászna valóságos forrásait és földjét, ahol száz hektáros környezetben akárhol is ütnek le egy rudat, gyógyvíz tör ott a felszínre. Megtalálhatók itt mindenféle összetételű vizek, amelyekért Európa legkülönbözőbb országainak üdülői híresek. Van itt olyan gázkitörés, hogy beleszédül a fölötte elszálló madár, de még a szakember is, aki vegyelemzí és gyógyításra ajánlja. Itt vannak aztán a híres motetták, itt található a világ legtisztább, 98 százalékos természetes szénc gibb csúzc a g’ csodí généi sorol főleg dőzni leveg kegy. gyom másc felép féle szág tája, gyóg tem, tok: korái volt rint ifjú üdüli kánt válla teget az c fogai n a la! A ban száíli flata Éppé Diné kon szaki orv oi nai j Ta masz noká dőn? és ír magi Ha önék szén is ki Ré, fórrá csak Is ej
