Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-12 / 32. szám
it. is megtöri és megalázza. Várj évek sszú sortén valami boldogságra, nagy, önyörű eseményre; végül is eljön, klcsl- es valahogy és komor, olyan, mint vala- ifájdaiom; de azt mondod: igen. Istenem, az, amit annyi éven ét vártam, hogy igváltson engem! — Mit ért ezen? — Ezen azt érteim: a várakozás egyetlen alma a várakozás vége; csak azért érmes várni. Ezért, ezert kell várni. Ez az ieilme a mi hitünknek. — Milyen hitnek? — Bármilyennek — felelte az ember és lallgatott. Az emberek ébredeztek a folyósén és jár- lni kezdtek. A fogiatlan kislány most el- szve a sál alatt aludt anyja ölében. Némi rt folyt át a folyosón; céltalanul és ren- tlenüf, de megmozdult és meg is raarad- tott. — Mit akart azokkal az istenekkel? — rdezte hangosan Z-áruba. — Fenségesek voltak — szólt az ember elég volt egy kis szerencse, vagy vélen, hogy megláthasd őket és ezzel egy :sit magad is istenné váltál. Azt göndört hát: különös a 'boldogság, annyira cso- latos a szépség és a boldogság, hogy ik csodaként, véletlenül létezhetnek. De i vár, vár valamire, aminek meg kell ■tennie; valaminek akkor jönnie kell, ti véget vet a várakozásának. Nézze csak, ndenki vár... ön is; letértünk az örö- Ik útjáról, hogy nagy dolgokra várjunk. , a várakozás az élet nagy feszültsége, iknetn olyan, mint a hit. De minél töb- t várunk — bármi jöjjön is, meg leszünk Itva. Nézze csak, megvdrradt. Bolond ez. \ pályaudvarra betódult az emberek ára- ta, nevetgetve, köhéoselve és kurjongat- A zaj, mint valami nagy seprő, végig- ipott a folyosón, elsöpörte a leülepedett jndet és elifújta a beporosodott hango- t. Az utasok felkeltek a padokról, leráz- t az álom pókhálóit és jóindulatúan nézették egymást, összefűzte őket a közö- í töltött éjszaka. De kinn, az ablak mö- tt, a nap derengett. Az ember, aki Záruhával beszélgetett, elit a tömegben. Oj sonban állók, jegyek, bitozás és sípolás. A fekete, dübörgő vo- t begördült a pályaudvarra, föd'itta a sósat, sistergett, fújtatott és meglódult a 1 felé. Istenem, csak gyorsan, gondolta ruba, még nincs minden veszve; még ndig van remény. HAUPTMAN ISTVÁN fordítása Dénes György Vers egy tanyasi juhászról Csak éli, szorongva. Talpig égett. Az életből semmit sem értett. Ámult tavaszból télbe vetve, kemény ajkáról dal se zsongott, rábízta sorsát o szelekre. Szánták. Ki látott ily bolondot? Kint élt a tanyán annyi évet, nem hallott mást, csők nyers beszédet. De szerette a birkanyájat, mikor a napban csönd virágzott... Egyszer egy lánynak barkaógat nyesett a fűzről. Kár volt érte. Fakó fűre hevert a bánót. Az sincs többé. Csak oz élet neszez, vakkant hű kutyája. Birkanyája szerteszéled, hajlik kedve éjszakára. Felnéz. Kémleli az eget, felhőkön az angyalokat. Mennyi fény! Talán a jó sors megszánja őt is, úgy lehet. Talán a jó sors ... Mélyet sóhajt. Szemére esti pára száll. Fáradt napja nyugovóban, nemsokára hazatalái. Ott-ott a fényes égi pusztán keríti majd a csillagnyájat, zendül mennyei cimbalom s nem veri szivét soha bánat. amely egyben a legré- ls, mert nem forró; a éknek balzsam. Itt van radioaktivitás, a levegő ntartalma, amelynek re- donsága ismeretes. A feliember folytathatná. Mi reztük meg, hogy Itt für- inni, mofettázni kell és i; ez mind a természet éka, a máj-, vese-, és le, a szívgyengék és reu- emcsak eszükkel hanem l is átérzik. Mintegy 200 ■t gyógyítanak itt. Az or- ígismertebb szívspecialís- professzor is itt él és ezeket csak azért emlí- íki előtt se maradjon ti- éppen most fejlődik ak- irát évszázadok óta nem fejlődni. Kalauzaink sze- loda épül, egyelőre. Az szerint a szakszervezeti Igyál 'bővül. Húsznapon- eg érkezik a turisztikai szívkórház évi 7000 be- izönlenek ide az emberek Lnden részéből, szívesen a vendégszerető kovászles új szálloda kávézójá- ! röpke beszélgetésre. A inden szoba foglalt volt, interjú-alanyunk szintén, felsorolni tudta, hogy i Filipescu professzoro- io Okanda a híres japán mint egész s>or erdélyi zott behatóan a kovász- [ hasznosításával. íertebb írónk botjára tá- gy át a szálloda előcsar- Szni volt vagy gyógyfürjihenő... — Életkora élete ellenére jól bírja hoz itt újra erőt nyerve, önyveivel harcos-meré- jut — ezt Kovásznának gjuk. világ volt Kovászna, ma gtatva fontossága nemvárosképben láthatóan iszik, — Nos, apuci, találd ki, mit vettem neked ajándékba? — kérdezte a feleségem, miközben egy jókora csomaggal hadonászott az orrom előtt. — Meleg alsót? — nyögtem ki találgatva, miközben a reumámra gondoltam. — Dehogy — mondta komiszkodva. — Talán bizony valami jó gin-párlatot? — találgattam tovább nehézkesen. — Nem, nem — mosolygott ismét rejtélyesen a feleségem és ismerve ruházkodással kapcsolatos gyér tájékozottságomat, elhatározta, hogy tapintatosan a segítségemre lesz. — Felteszek neked egy rávezető kérdést: Olyasvalamit kapsz tőlem, amit sehol nem kapni, mégis mindenki ezt viseli. No, mi az? — és már kissé kiábrándultán és sértődötten néz rám az asszony. — Most mindenki ez után bolondul. Télen viselik. Férfiak is, nők is. Nos? — Télikabát! — vágtam rá remélve, hogy most kitaláltam. — Dehogy! — legyintett erőtlenül a feleségem. — Hogy te milyen ügyefogyott vagy, szinte hihetetlen! Hunyd be a szemed! Behunytam. Erősen. Ülök. Várok. Egyszer csak érzem, hogy a vállaltira terítettek valamit. — Szabad! — vezényelte vidáman a feleségem. Kinyitottam a szemem és látom, hogy vadonatúj, csokoládéimmá irhabunda van a vállamon. Mondanom sem kell talán, hogy nagyon megörültem, összecsókoltam az asszonyt. Ú, mily pompás ez a bunda! Pehelykönnyű, puha és jó meleg I — No és most már beszéljünk komolyan — mondta a feleségem. — Próbáld csak fel az irhabundádat. Illik-e rád? Hiszen csak úgy «Ikaparíntottam. No nézd csak, apuci, egészen jó rád. Csak az ujjal egy icipicit hosszabbak a kelleténél. — Ö, hat ez igazán nem baj, kedves — mondom az asszonynak. — Levágjuk, ami felesleges. Nyissz, nyissz, és kész. — Az eszed tokját, apuci! Méghogy nyissz, nyissz. Ki szabdalna össze egy ilyen ruhadarabot? Fel kell hajtani az ujjakat. Most mindenki úgy viseli. Megfigyeltem a metróban. Még a külföldiek is, azok is felhajtják ... — Hát ha Mindenki úgy viseli — mondtam —, akkor majd én is felhajtom. Én sem akarok különcködni. Holnap reggel felveszem és... — Hogy képzeled, apuci — intett le csodálkozva a feleségem. — Csak nem fogsz ilyen drága holmit munkába is felvenni? SeMMi joibb nem jut az eszedbe. El tudod képzelni, mi lesz a te irhabundádból, ha hordani fogod, méghozzá mindennap, méghozzá a munkába Is? — Nem, anyuci — vallottam be őszintén —, nem tudom elképzelni. — Lehetetlen alakok ezek a férfiak. Ilyesmit akar viselni, de hogy azt hogyan kell, arról fogalma sincs. Elóször is jól jegyezd meg — kezdte el a kioktatást az asszony —, hogy az irhabundában soha, semmiféle körülmények között nem szabad leülni. Ha hely- lyel kínálnak, mondd azt: „Köszönöm, inkább állok.“ Mert ha nem állsz, hanem leülsz egyszer, Kétszer — vége az irhabundának. Kifényesedik, kidörzsölődik. Kopott lesz az egész. Értesz engem, apuci? — Értelek, anyu — felelem —, az ügy érdekében én állhatok. — De állni is tudni kell, apu — oktatgát tovább az asszony. — A villamoson például sem támaszkodni, sem könyökölni nem szabad. Legjobb, ha irhabundában fel sem szállsz a vlLlamosra. — De hát, anyuci! — mondtam nagy hangon. — Hát akkor ___ — Hát akkor, apuci, ha tudni akarod, trha- bundában a legjobb gyalog járni. — Csak hát — mbndotm az asszonynak — gyalog nemigen jutsz ef messzire. — Hát mondta tán neked valaki, hogy irha- bundában messzire keli. menned. Az ártalmas dolog. Kimelegszel. S ahogy én ismerlek, rögtön kigombolkozol. És, kedvesem, máris kész a tüdőgyulladás. — Akkor hát elmegyünk majd vendégségbe valahová — ajánlom az asszonynak — megmutatni az új ruhadarabot. Mondjuk Lebegye- vé kihez. — Mi az, kedves, azt akarod, hogy megharagudjanak ránk? Meglátják az import irha- bundádat — és rögtön rossz lesz a kedvük egész télre. Legjobb esetben ... — Há.t akkor elmegyünk a színházbal — teszek újabb javaslatot. — Oda miért mennél irhabundában? —- mondja erre az asszony. — Hiszen ott le kell vetned. S akkor senki sem fogja látni, hogy új bundád van. Ezenkívül, a bundát be kell adni a ruhatárba, aztán az egész előadás alatt csak idegeskedhetünk. Nem cseréllk-e ki? Nem történik-e valami baja? Még ha vígjátékot adnak is, az is tragédiának fog tűnni. Az idegeket pedig kímélni kell. Ha egyszer tönkremennek, nem lehet soha többé rendbehozni. — No de hát akkor mit lehet egy ilyen irhabundával csinálni? — kérdem. — Hogyhogy mit lehet csinálni? — feleli; — Természetesen viselni kell, de ésszerűen. Ünnepnapokon, persze, amikor az időjárás megengedi, majd káviszlek sétálni. A szőrmének szellőznie kell, mondjuk havonta egyszer ... No és a többi napokon ... Veszünk egy willámzáras műanyagzacskót. Abba tesszük az irhabundát, meg valamilyen molyirtót, hogy bele ne essenek a molyok. És így pihen majd a szekrényben az irhabundád, apukám ... SÁGI TÓTH TIBOR tordltán-I * Szilva József: Kőmíves Kelemenné (linómetszet)
