Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-05 / 31. szám
vonat több mint tél órát késett, be kellett várnia a gyorsat. Megcsúsztam a sáros ösvényen, a régi kőbánya fűlött, a bozótosnál töröltem meg a kezem a száraz fűben. Éjfél előtt léptem az udvarba. A kert nléma volt. Végig akartaim menni az udvaron, le a házig s ott megállni pár percre. Talán sikerül meglátnom, hogyan oson be a faluba a patak melletti rétről a köd. A két szélső ház között ösz- szeszűkül az út. Meglátni rajta a lassan kúszó, sűrű köd első fehérlő gomolyát igazán ritka szerencse. Néha feltámad bennem ez a kép, s mindig erősebb, mint mondjuk első repülőutam emléke. 'A köd úgy lopózik be a rétről a 'házak közé, mint egy tört gerincű, hosszú kutya. Tizennyolc éves voltam, amikor előszűr megfigyeltem. Azóta is csak egyszer sikerült meglátnom, egy éjjel, az udvar végéből. Olyan volt, mintha valami nő vitetné magát vele fehér fátyolban, lapos és merev, mint a mézesbáb. El kell mennem az istálló előtt. Vastag tölgyfa ajtaján két vékonyka sárgás fénysugár szűrődik át. Amint az eresz alá lépek, riadtan kialszik a fény. Kinyílik lassan az ajtó, aprócska, sápadt öregember jelenik meg benne, s csendesen becsukja maga mögött. Megáll előttem, ingben, fehér gatyában van, vézna, töpörödött. — Megjöttél? — Meg. — Már azt hittem, valami baj ért. Mit tudtál meg? — Hát... Mindenfélét tanácsoltak, de mindenki azt mondja, hogy a sofőr nem hibás. JÁN BENŐ Bementem a szobáiba. Eszembe jutott egy kocsmai gyilkosság, még gyermekkoromban történt. S amikor az öregapám gyerek volt? Nem tudom elképzelni, milyen világ lehetett akkor. Aztán mégis felrémlik valami... Aha, az ellopott tehén. Egyszer a hutai betyárok ellopták valakinek a tehenét. összeszflrték a levet a tímárral, az öreg Maliniakkal, de rajtavesztettek, mert Maliniaknál később megtalálták a tehén bőrét. Akkor a „pandúrok“ belebújtatták a hutai Peáfant abba a bőrbe, s végigkísérték a falun, Pesfannak meg kiabálnia kellett: — Akié e tehén bőre, jöjjön a bíró úr elébe! Akié e tehén bőre, jöjjön a bíró úr elébe! Mondják, úgy összeverték szegényt, hogy nemsokára belehalt. Pedig hát nem is PeSfan volt a bűnös, mások lopták el azt a tehenet... S az az ember a kerékpáron, őregapám édes unokatestvérének a fia bűnös volt? Kerékpáron ment az országúton, s egyszer csak nagy zajban találta magát. Búg az autó mögötte, búg előtte, s ó nem került ki élve abból a nagy zúgásból- búgásból. A kerékpár csaknem sértetlen maradt, ő azonban nem kelt fel többé. Hatvanéves vo-lt már, a felesége meghalt, gyereke nem volt, de még vagy húsz éve^ élhetett volna. Egész életében kint dolgozott a szabad levegőn, a betegség elkerülte. — Mit csinál, bácsikám? — kérdi nagyapám, s megáll a nyitott pajta előtt. — Mit? Hát csalánt vágok a libáknak. Ha én nem törődnék velük, mind elpusztulna ... Eltelt egy nap, s öregapámnak szavát se lehetett venni. Sok ilyen nap van az életében, néha aztán kipótolja őket, s kibeszéli magát. Vacsora után már megy is aludni. Ami1M — Nem hibás,.. Hiszen 6 ölte meg! — Hát ő, ő... — Nem jól van ez így... Megfordul, és csoszogó léptekkel elindul az eresz alatt. Egy kicsit még kint maradtam, hátha meglátom azt a ködöt. Mire bementem, öregapám felkeltette anyámat. — Tölts neki abból! — mondta. Anyám a kezembe adta a féldecis poharat. öregapám fent ült az ágyon, csontos, aszott lábait egymáshoz dörzsölte, s le nem vette rólam a szemét. Ogy nézett, mintha lékbe estem volna: ülök vizesen a széken, s nem akarok semmi mást, csak felmelegedni. Mintha azt is meg akarta volna látni, amiről nem is beszéltem, s ami felől nem is kérdezett. Amikor megittam a pálinkát, behúzta a lábát a dunna alá, kényelembe helyezte nagy, kopasz fejét a vánkoson, s így szólt: — Most már menj, feküdj le te is! Reggel kimentem az udvarra. (Károgtak a varjak, s öregapám láncon vezette a tehenet. A kertek alá ment vele, én meg kimentem az erdőbe. Amikor visszatértem, még nem volt otthon. Este aztán leült szembe velem, összekulcsolta kezét az asztalon, s így szólt: — Azért valamit mégiscsak tenni kellene! Hallgattam. — Egész nap csak azon törtem a fejem, hogy valamit mégiscsak tenni kellene! Kerékpáron ment, látniuk kellett őt, kikerülhették volna. Nem hagyhatjuk ezt annyiban. Hiszen az anyja. Isten nyugosztalja szegényt, édes unokatestvérem volt! • De hát mégis mit kellene tennünk, nagyapa? Akárhogy nem lehet kerékpározni, annak is megvannak a szabályai, ő meg átment az út bal oldalára. Az egyik teherautó mögötte ment, a másik meg szembe jött vele. Összeütköztek volna. — Szabályok, szabályok! Kitalálnak mindenféle szavakat, és megölnek egy embert... — Nem ő az első, s nem is az utolsó. — Az édes unokatestvérem fia volt, a mi családunkból való. Tennünk kell valamit! Nem szólok semmit. Mit is mondhatnék neki? — Megöl egy embert, aztán semmi, egy haja szála se görbül meg. Nem is tudom ... Ezen még gondolkodnom kell. kor letette mind a két cipőjét, felemeli a fejét, s így szől hozzám: — Menj, feküdj le te is, reggel korán kell kelnünk. Az első vonattal elmegyünk. — Hová, nagyapa? — Azzal te ne törődj. Az már az én gondom. Nem faggatom tovább. Sose szerette, ha olyasmiről kérdezgették, amit már eldöntött magában. Volt úgy, hogy csak reggel mondta meg, hová megyünk, s mit fogunk dolgozni. Szegény boldogult öreganyém a homlokát ráncolja, s minduntalan zsémbel vele: — Ez a vén golyhől Semmit se mond meg idejében, mindent az utolsó pillanatra hagy ... Mintha az embernek más dolga se volna, csak az ő szavát lesni! A városba megyünk, hova mennénk máshová, csak a városba. A városkapuban két hajdú áll, karddal, zsinóros dolmányban. Szigorúan néznek, akárkit be nem eresztenek. Hanem az öregember meg fiatal társa bejut akadálytalanul. Fehér posztóból varrt hosz- szú szűrt hord az öregember, a fiatalon, aki az öreg oldalán lépked, vadonatúj ködmön van. Arcuk komolysága, eltökéltségük tiszteletet kelt, s a nehéz, vasalt ajtók sorra megnyílnak előttük. Már az utolsó előtt állnak, amögött ül a leghatalmasabb, legtekintélyesebb ember, maga a király! — Uram király, vádat emelek! — Ki vele! — Megöltek egy embert! —. Ki volt a tettes? — Ez m©g ez ... — (Fülénél fogva hozd eli'bém azt a gonosztevőt! Fülénél fogva, uram, királyom, fülénél fogva... De mikor annak a szörnynek füle sincs! Irdatlan nagy, irdatlan nehéz, és szélsebesen száguld az utakon. Felséges királyom, legkegyelmesebb úr, hogyan is foghatnánk el őt? Mi még csak nem is láttuk, nem tudjuk megtalálni! Hatalmas vasteste beleveszett a zúgásba- búgásba. Az az ember meg ott fekszik a földön, vérbe fagyva, nincs már szüksége semmi másra, csak a koporsóra meg arra a darabka földre... A síron fű sarjad, az is hasznot ad. Nem sok kell a halottnak, s ennek az öregnek se kell már sok. Egyszer egy évben új szalma a strőzsákba, kevéske étel; a ruha meg, ami rajta van, valahogy már Csak kitart addig, míg meg nem hal. Csupán igazságot szeretnénk, uram, király, ember-király! Mert vajon az-e a világ rendje, hogy aki még élhetne, meghaljon, bárha nem önkezével vetett véget az életének, s mégis egy haja szála se görbüljön meg senki fiának? Ment az úton, hazafelé tartott. Holmi szabályok okából már minden a feje tetejére álljon? Hiszen már megmondtam volt, de elis- métlem másodszor is: édes unokatestvéremnek a fia! S még ha valami vigyázatlan ember lett volna vagy izgága, de nem! Olyan volt, akár egy falat kenyér ... Reggel nem kelt senki, magamtól ébredek, s ez meglep. Túlságosan is világos van már odakint ahhoz, hogy elérhessük az első vonatot. Nagyapó még fekszik, összegömbölyödött, mint a macska, összekulcsolt keze a feje alatt. — Nagyapa, elaludtuk a vonatot! Meg se moccan. Föléje hajolok, nézem, nyitva van-e a szeme. Nyitva is van, meg nem is. Kis ideig még hallgat, aztán megszólal: — El, mert nem jól vagyok... Valami kórság jött belém az éjjel... — Mije fáj? — Kirázott a hideg. Reggel felé meg a hasam is megfájdult. — Majd csinál magának az anyám keserű teát, bevesz egy pirulát... — Te csak ne szórakozz itt velem! Szedelőzködj, hogy elérd a második vonatot. — Menjek maga nélkül? — Hát persze hogy menj! Ki tudja, mi lesz még velem — mondja, és a karját erőtlenül a dunyhára ejti. — Akkor inkább elhívjuk a doktort. — Öltözz már, és ne doktorozz! — Egykettőre készen vagyok ... Gyorsan felkészültem az útra — hová Is megyek tulajdonképpen? A rendőrségre? Vagy a híróságra? A járásira? A kerületire? Van ugyan még három napom, no de kihez forduljak, hogyan nyugtathatnám meg? — Gyere csak Ide — mondja nagyapó, amikor aktatáskával, kalappal a kezemben már útra készen állok. Felült az ágyban, majd lassan, ügyetlenül a kezére támaszkodva feltérdelt, arcával a vánkos felé. Bal kezével elhúzta a vánkos felső csücskét a faltól, a jobbal meg kihúzott alóla egy öreg földműves-kalendáriumot. Nehezen lélegzik, olyan* kicsi s olyan töpörödött már, s az ■ujjal .ügyetlenek. Fél percbe is beletelik, míg a megkopott lapok közül elővesz egy százkoronást; jobb öklével a vánkosra támaszkodik, a ballal meg felém nyújtja a pénzt. — Nesze, fogd ... — Nem kell, nagyapa. Van elég pénzem. — Vedd csak el, hátha szükséged lesz még rá. (Mi ezt nem hagyhatjuk annyiban! — Már két öklével támaszkodik a vánkosra, mint valami kis gyerek a homokban; vén gyerek, akinek a haja meg a borostás arca olyan, akár a penész. — Ha még a sedrián se jutnál semmire, eredj fel a kerületre! És ne félj, bátran mondj el neki mindent. Az én édes unokatestvéremnek a fia volt, és mi ezt nem hagyhatjuk annyiban. Hiszen tudsz te a nyelvükön, érted a módját. Mennék én is, de ihát látod ... Még mindig ott térdel, ott gubbaszt az ágyán, alighanem az lesz a halálos ágya is. Az ajtóból visszanézek; az oldalára fordult, hogy láthasson az ágylábtól, úgy néz utánam. A kertben a pajta mögött aztán az a gondolat ötlött fel bennem, hogy talán a magára vállalt súlyos kötelezettség terhe, amivel tartozik annak a halottnak, az döntötte most ágynak. Mázsás súlyként nehezedett. rá, s minden óra nehezebbé tette, ahogy töprengett rajta, ahogy beszélt magában azzal a halottal, meg az ismeretlenekkel, akiket meg kell győznie arról, hogy ez nem maradhat így, hogy mi ezt nem hagyhatjuk annyiban ... Az ösvény megint csak csúszós volt, elég nehezen kapaszkodtam fel a dombra. De nemcsak az út miatt. Azért is, mert a hátamon cipeltem öregapámat. Nem éreztem ugyan, hogy a nyakamba vagy a váltamba csimpaszkodik, mégis ott volt, ott ült a hátamon összegörnyedve; rám tapadt, mint egy kűnnyűcske csiga a fűszálra. Egész testében reszketett, mert csak ingben, gatyában volt, de rázta a roppant türelmetlenség is. Alig várta már, hogy végre mindent, de mindent elmondhasson; hogy vissza ne torpantsa senki és semmi, se előírások, se szabályok, se hivatalos órák, még a legridegebb hivatalnok se. Hogy kiálthasson az igazáért, s állhatatos lehessen, kitarthasson mellette végig ... NÚTA JÁNOS, fordítása Jeges zápor vert fátylakat az utca porából. A kis falu lakói mind behúzódtak házukba, Bodrink csaholása sem hallatszik már. Mi a padláson kuksolunk, nagyapa kukoricászsákjain s időnként kikémlelünk a gerendák közti szellőzőnyíláson, kegyetlen ostorcsapások alatt nyögnek a dús Vombú fák, szakadoznak a per- metfoltás szőlölevelek, hogy aztán szilaI patakocskák hátán útra keljenek. Most nagyszerű itt fent, szétszórt kukoricacsövektől, vastag porrétegtől és különféle kocátoktól „ékes“ birodalmunkban. — Semmi különös — mondja Géza, ahogy visszaül. Tovább verjük a kártyát. — Látod, nem hittél nekem. Ránk se hederít ilyen időben — mondom én, visszatelepedve fészkemre. Méghogy ,/ánk“? Te vakarcs ..., csak nem képzeled — nyitja tágra szemét, majd legyint és újra, „hív“. Hamar megunja a játékot, újra a nyíláshoz megy. A Lipcsey György: ALAZKOI
