Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-05 / 31. szám
1 ályban is látni, milyen iz i gerendának támaszkodó Hat évvel fitalabb vagyok mégis magával visz mindé- A falu gyerekei félve tiszte- még nekem is előre köszönlogy is volt az a Gyöngyiké- fordil hátra mosolyogva. Sehogyan — fordítok hátat, nélyiilten tanulmányozom a ügyébe került kukoricacsölocsak. Tehát mégis igazI — te fuldiklik a nevetéstől —. gy megkergette az úrfit... ha! hiszem, nagyon megvetően <m oda: — Hülye, aki tér- ... Es az is, akt elhiszi! i szúrósan néz rám. Fe- i figyelem kézmozdulatait 'jen magyarázatképp kibö— Csak egy pofont adott... zt mondta, nem akar többé Mert... hátulról megfogtam tét. Olyan ... kicsi kemény van... Sióval csak pofon vágott novits György felvétele) — szól közömbösen Géza. — Hát hogy párfa legyen — sa következő pillanatban dühösen tápászko- dom fel a gomolygö porfelhőből, égő fülemet tapogatva. — Akkor is szeret, te, te... —- kiáltom, de azt nem szeretném még egyszer kimondani. Halkan nyikordul a padlásfeljá- ró ajtafa, óvatos léptek közeled nek a rozzant lépcsőkön. — Itt majd különbet is láthatsz, nemcsak a Gyöngyikéd szép szemét — súgja Géza és sietve felemeli a csapóajtót. Egyszeriben elfelejtem előbbi sérelmemet, amikor a nyílásban megjelenik Joli, a bollo- sék lánya. Az a hír járja, hogy még a felnőtt férfiak is szerelmesek belé, olyan kívánatos. Egyszerű szoknyája felcsúszik gömbölyű combján az utolsó lépcsőfoknál, s rajtam különös izgalom lesz úrrá. — Nem tudtam hamarabb jönni — fordul Gézához. Húsos ajkai közül kivtllan gyönyörű fogsora. Erről nem volt szó — int felém, az unokaöcsém, hallom a mentő választ, ne félj, nem csalódsz benne, erre megnyugszom, folt meg félrehúzza szép száját: No és... pénzed van, fiatalúr?! Értetlenül bámulok rá. — Nálam van egy ötvenese — töri meg a csendet Géza, s mire feleszmélek zavaromból, belecsókol a nyakába, húzza maga után a zsákok felé. — Várj türelemmel — néz visz- sza Joli, hogy nem állom a tekintetét, aztán csiklandós kacagása hallatszik csupán a zsákbaríkád mögül, egyre ritkábban és halkabban ... Odakint elállt az eső, utoljára színezi a víztócsákat az erőtlenül felbukkanó napkorong. Futva kerülgetem a fényes foltokat, majd kimerültén roskadok a nádfedeles ház mögötti lócára s mélyen beszívom a tiszta levegőt. Fejem fölött tétova gyöngyszemek reszketnek a diófa levelein, egyik-másik lassan nyújtózva célba veszt hol a térdemet, hol a lócán nyugvó kezemet. Mintha a rigófütty is csúfondárosan hangzana, ahogy felugróm: a vizes fa küldte hidegét ülepem tájékára.. Ölmosan vánszorognak a percek, türelmetlenül várom az utolsó harangszót a beköszöntő estben. Végül a ház másik oldalára lopakodhatok s megzörgetem az ablakot. Odabent kihunyt a pislákóló fény, Gyöngyike hajol ki félénken. — Csak... én vagyok, Gyöngyike — reszket a hangom s majd szét vet a boldogság. — Ne csukd be!... Bocsánatot akarok kérni tőled — szakad ki belőlem mintegy nehéz sóhajként. — Szerencséd, hogy édesapám nincs idehaza ... — Akkor gyere ki, Gyöngyike! ... Csak egy pillanatra — meglepődöm merészségemen. — Azért, mert bocsánatot kértél. De csak egy percre — s már mellettem is látom hosszú hálóingében, vállára omló selymes hajával, melyen nem merek végigsimítani az égvilágért sem, csak állunk egymás mellett szótlanul. Az akácos felől bagolyhuhogás hallatszik, az istállóban felhorkan sárga pejkójuk — én meg örülök, hogy valami megtörte a csendet. — Hullik már a vakolat — húzom végig kezemet a falon. — Szegények vagyunk — dur- cás a hangja Gyöngyikének —, nekünk n'ncs autónk sem, mint a boltoséknak. Egyszerre megrémülök: vajon célozgat-e, vagy véletlenül említi Joliékat? — Segítenék bemeszelni — szólok rekedten. A holdfényben látom, megenyhülnek vonásai. — Holnap reggel zöldért megyek a Falurétre... Ha akarsz, segíthetsz... — Hát nem haragszol — tör fel belőlem, s ő nem válaszol. Végigsimítok haján, testemen borzongás fut át. Aztán lassan összeér a kezünk. bőre, mint a parázs. Előttünk sötéten imbolyognak a fák, s a csillagok bizonytalanul pislákolnak a leszakadni készülő égről... Ä ;C ■5 a a o •fi NO a o X Nicaraguái költők versei ESPERANZA GUEVARA: MIKOLA ANIKÓ fordításai Tegnap kint jártam a tanyán Rút volt a kis tanya és merő szemét, mert akkor még korán volt. Piszkosak voltak a gyerekek, mert akkor még korán volt. Egy ósdi, megkopott keretben Somoza fényképe díszlett, mert akkor még korán volt. IVÄN GUEVARA: Tranzit - társaság Vágják a guanocastét, a tölgyet, cédrusok, babérfák dőlnek. De amott távolabb a vízmosás alatt egy lombos fácska életben maradt; árnyékéban sápadt szarvas pihen. OLIVIA SILVA: DIKTÁTOROK Békéről beszélnek. De milyen az a béke? Van békéje tán a kényszernek, éhségnek és nyomornak? JHONNY CHAVERRIA: ALKONY Hanyatlik már a nap, búvik a hegy mögé, vad szél süvít. A Marrancón sziget felől egy csónak közeleg. A madarak mintha búcsúznának dalukban a távozó nap vörös orcája előtt. ERNESTO CARDENAL A Nicaragua-tavon (RÉSZLET) Sötét, sötét az ég, megannyi csillagával is. Ezt az eget fürkészem itt a tóközépen néhány zsák rizsre dőlve egy vén jórőrhajó - a Maria Danelia - hátsó fedélzetén. Kihallgatásra visznek a Hadi Törvényszék elé s közben a mérhetetlen világra gondolok ott felettünk, az egyetlen galaxiára. (Ha a föld parányi volna, mint a rizsszem, a galaxia Jupiter pályájához volna hasonló.) És „Szerény" bajtőrsra gondolok, a parasztharcosra a hegyekben; még a nevét se tudjuk. Küzdünk, hogy beteljesedjék sorsunk e galaxiőn. és eszembe jutnak a megkínzott földművesek: letépett herékkel, csuklónál fogva felakasztva. A lefejezett nyolcéves gyerek, akiről a kapucinusok beszéltek; és a latrina gödrébe dobált foglyok: asszonyok, gyerekek, öregek hullái e szörnyű tömegsírban. Nézem a fénylő világokat, a csillagok társadalmát köröttünk, a fényévek távolaiba sugárzó Égi Királyságot. („Hogy készen álljatok az idők kezdetétől fogva.") Mióta csak az ősgáz kivált a sötét és hideg csillagközi térből és sűrűsödvén egyre forróbb, egyre fényesebb lett egyre forróbb és egyre fényesebb. Vajon visszatérünk-e még e csillagközi térbe? és az élet lesz-e olyan jellemzője a mindenségnek, akár a fény? Oly távol, ott a tér időben: Fény formájában hozzánk érkező világok. Bár a fényt sem tudja szemünk felfogni egészen. Mint a szivárványban az ibolyán túl, a láthatatlan ultraibolyát. S ha az ibolyántúli fényen túl is van még valami ultra: a szeretet zónája az. Most a Nicaragua sötét vizéről és a Maria Danelia fedélzetéről kémlelem ezt a fény-egyetemet. A fények ívelését. Mint egy éjszakai repülés New York felett.
