Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 4. szám
Dobai Péter Gyári konyha hajnali előkészületei. Sikált csempefal. Óriási edények, felhalmozott élelmiszerek, ládák, zsákok, káposztáshordók, répa- és krumplihalmok. Két lány alágyújtja a tűzhelyeket. „Megint hétfő van“ — mondja köszönés helyett egy középkorú nő a tűzhelyek nyílásához hajló lányoknak. Egy vödör vízzel fei- önli a konyha egyik sarkát, letérdel, feltisztítja a vasszegélyű négyzetes nyíltást. „Mániákus' — mondja az egyik lány halkan, hogy a térdelő na hallja meg. „Megvetted azt a szvettert?“ „Mosoly volt." „A francokat.“ Gyülekeznek a nők. A konyhahodályt lassan elönti a gőz. A konyhalányok később kezdő turnusai érkeznek. Tolonganak az öltözőfülkékben. A vasszekrényből fehér köpenyeket és kötényeket vesznek ki, és felveszik alsóruháikra. Vizet tesznek fel a fazekakba, forráznak, húst klopfolnak, hosszú nyelű fakanalakkal belekavarnak a levesekbe, néha megkóstolják a készülő ezerszemélyes ebédet. „Mi van a hapsiddal?“ „Melyik hapsim- mal?“ „Azzal, akit múltkor kidikáztál az ebédlőben.“ „Ja. Semmi.“ „Nem mentél el vele?“ ,.De.“ „És?“ „Nyista.“ „Tegnap nem jött el a kískrapci, tudod, az a kissrác, aki hőgolyőval pofán dobott... én meg vártam a sarkon, aztán haza mentem, ott is vártam, hátha főgyün, mert tömény unalom van minden este, de nem gyütt. A sarkon, amíg vártam, kiöltöttem a nyelvemet. És nem volt kedvem behúzni, aztán kíváncsi vótam, mi lesz, ha nem húzom be egy ideig. Hazáig kioltott nyelvvel mentem. Aztán kiőtött nyelvvel ültem a tévé elé, úgy vártam a kis- krapcit. Éjfélig bírtam. A nyelvem egészen ki- hűtt. Mintha jégre nyújtottam vóna. Olyan kemény és száraz vót; mint egy füge. Az egész szám átalakult. „Egy kövér, magas nő magához Inti a kiöltött nyelvéről mesélő lányt. „Mit hozzak?“ — kérdi a lány. „A sámlit.“ A lány kimegy az öltözőbe, behozza a konyhába a sámlit, leül a nagydarab nő elé, kifűzi vaskos lábain a magas szárú cipő fűzőjét, felnyúl a nő combjához a félig nyitott fehér köpenye alá, lecsatolja a harisnyáját, lehúzza és az öléba teszi. A konyhafőnőknő hatalmas fehér térdkalácsai, meduzaszerű, puha combjai kifénylettek a vérfoltos, összezsírozott köpeny alól. .Szép fülbevalód van, add csak ide“ — mondta a lánynak. Az leveszi a fülbevalóját, odaadja a fő- szakácsnőnek, az a fülébe csípteti. Kézitükörben nézegeti, aztán visszaadja. A lány lavórt tesz a nő elé, az belelép a lavórba, szétnyitja a lábujjait, köröz a bokájával, miközben kibontja és leereszti kontyba tűzött haját. A lány kiemeli a lavórból és megtörli a főszakácsnő lábát. „Be- höíferezzem?“ „Nagyon püffedt, mi?“ „Eléggé.“ „Egész életemben álltam. Muti a lábad“ — mondja a lánynak, aztán ölébe veszi a lány lábát, kicsatolja a bokája alatt a nyitott orrú vászonszandált, és a körömlakk színét tanulmányozza a lábujjain. „Van nálad lakk?“ „Van.“ A lány kimegy az öltözőszekrényhez, behozza a lakkot, előbb ollóval pedikűrt csinál, aztán ki- lakkozza a nő hatalmas lábujjain a körmöket. Amíg a vérvörös lakk lassan megszárad, a nő megállás nélkül malmoz a lábujjával, kinyitja, összezárja őket, emeli és leszorítja a lábfejét. A lány ül előtte a sámlin, nézi a vizet a lavórban. Bejön egy munkás. Kezén vastag azbesztkesztyű, arcán hegesztőszemüveg. Feltolja a homlokára a szemüveget. A lányok körülveszik, cigarettáznak, és beszélgetnek vele. Szirénabú- gás. A férfi kimegy a konyhából. A konyhafő- nöknő felcsatolja a harisnyáját, belelép a magas szárú cipőbe. Amíg felcsavarja és feltűzi a haját, az egyik lány befűzi a cipőjét. Ebédkiosztás. Nagy merőkanalakkal mérik a tányérokba az adagokat. A kiadóablakon át végiglátni az egész hosszú étkezőn, ahol az egymást váltó üzemrészek munkásai ebédelnek. Ebéd után a lányok visszagyűjtik az edényeket, és hozzákezdenek a mosogatáshoz. Aztán felrakják a székeket az asztalokra, és felmossák az éttermet és a konyhát. A súrolás után visszateszik a székeket a helyükre. Az asztalokra szájjal lefelé tiszta poharakat és vízzel tele kancsókat tesznek. Aztán a zuhanyozóba mennek, megmosakodnak, megtö- rülköznek, felöltöznek. Amikor a lányok elköszönnek a konyhafőnöknötől, az köszönés helyett azt mondja: „Hullik a hajam“ — és bő gumicsizmájában nekivág a havas töltésútnak. A konyha bejáratához régi, 750 köbcentis oldalko- rsis Zündapp kanyarodik. A hegesztő ül rajta. Az oldalkocsiban szemeteskuka nagyságú mos- lékosedény van elhelyezve, két lány telehordja moslékkal. „Mikorra várják?“ — kérdezi az egyik lány. „Január végefelé... az orvos azt mondta“ — feleli a munkás. „Nincs egy cigije?“ — kérdezi a lány, miközben a moslékosvödröt az utolsó cseppig beleüríti az oldalkocsiba. „Egy szivart adhatok, ha bírja“ — feleli a férfi mosolyogva. A lány elfogadja a szivart, a hegesztő tüzet ad, aztán amikor a lány köhögni kezd, elveszi tőle a szivart, és ő szívja tovább. Berúgja a motrot. „Mikor vág disznót?“ „Karácsonykor“ — feleli a férfi. „Elvisz egy darabig?“ — kérdezi a lány. „Na, jó, gyere, adok egy bukósisakot, mert leszed a rendőr. Nincs rajta szíj, tartsd a kezeddel a fejeden.“ A lány felteszi a fejére a bukósisakot, felül a motorra. „Öccsa el a szivart, mert a füst mind a képembe gyün.“ A férfi elnyomja a szivart, és visszateszi a dobozba. „Legalább megtörnöd a libákat, az asszony orvosnál van, én meg rühellek libát tömni, bejössz egy percre?“ — kérdi hátrafordulva a lánytól. „Mi az, fuvar díjt szed?“ „Nem, csak nincs, aki megtömje a libákat, gondoltam, megteszed.“ „Azon ne múljon a maga boldogsága, megtörnöm őket.“ „Utána beviszlek a városba“ — mondja a férfi. „Elég, ha elvisz a munkásszál-* lásra.“ A motor átvág a vastag havon, rábillen az útra, elhúz. A többi lány nekivág a töltésútnak. Egy kiválik a csoportból, és a magas hóban, amilyen gyorsan tud, a kikötő irányába halad. Vasúti vágányhoz ér, de már nem tud átmenni rajta, kolompszó jelzi, hogy vonat jön. Tehervagonok hosszú behavazott sora. Néhány vagon jéggé fagyott ponyvákkal van letakarva, nem tudni, mit szállít; néhány vagon üresen csikorog, nyitott tolóajtókkal, amelyeken keresztüllátni az út túlsó oldalára. Két magas marhavagon között, lapos nyitott vagonon deszkákkal feltámasztott, kötelekkel lerögzített csónak vonul el a lány előtt. Kopott nyári csónak, kor- raánylapátja balra előfordítva, mintegy abba a legutolsó irányba, amelyben még a vízen futhatott. A vonat, mint valami híradófilm, véget ér, egy piros lámpa zárja le a szerelvényt. A lány kettőzött sietséggel megy tovább. Jó darab út után bemegy egy házba, felmegy a lépcsőn, végigmegy a gangon, bekopog egy ajtón. Középkorú, kövér férfi nyit neki ajtót. Arcának erőteljes vonásai ellentétben állnak nagy, puhány testével. Mosolyogva fogadja a lányt, átöleli a vállát, és egy kis konyhán át bevezeti a szobába. A lány leveszi magáról a kabátot, helyet foglal az asztalnál. A férfi egy tányéron sült halakat tesz az asztalra a lány elé, magának pedig tölt a borból, és iszik. Miután evett, a lány is megissza a maga borát. A lány megágyaz a szoba sarkában lévő alacsony díványon. A férfi még iszik, aztán kiveszi a tokjából a harmonikát, leül és eljátszik egy-két dallamot. Közben a lányt nézi, aki vetkőzni kezd, aztán eloltja a villanyt, és a díványhoz megy. Az éjjeliszekrényen észrevesz egy újságpapírba csomagolt lapo^ tárgyat. — Ez mi? — kérdezi a lány. — Ikon. — Az mi? — Szentkép. Egy ukrán uszályostől vettem bent a kikötőben. Lehet, hogy hamis, de már van rá vevő. Holnap el lesz passzolva. A lány kibontja a csomagot. Kiveszi a képet, és sokáig nézi. Sötétbarna tónusú, szokványos Krisztus-kép, sovány, erős, tiszta arc. Aztán leteszi a képet, és befekszik az ágyba. A férfi elrakja a harmonikát. Levetkőzik, és ő is lefekszik. — Mit adnak érte? — A képért? Kétezret. — Annyim nekem nincs — mondja egy kis szünet után a lány. Szeretkezik a férfival. Amikor a férfi elalszik mellette, a lány felkel, óvatosan kezébe veszi a képet, szöget és kalapácsot keres, és két mozdulattal felüti a falra. Egy darabig nézi így, aztán visszafekszik. Azonnal elalszik. Arca egy álommal kettévágja a valóságot. Hasonlít a képhez. Reggel a férfi felkel az ágyból. Kimegy a vécére. Mosdlk, felöltözik. Kint még nem világosodik. Megköti a nyakkendőjét. Egy darabig pocakjának és vastag derekának a falra vetődő árnyékát figyeli, behúzza a hasát, felfújja a mellét, aztán felveszi a nadrágját, felkapcsolja a nadrágtartóját, befűzi a cipőjét. Megigazítja a haját. Ismét bemegy a vécébe, a nyitott lichthof- ablakon behallatszik egy rádió: „... sztrájkmozgalmak kezdődtek ...“, a hír több része már nem hallatszik a lehúzott vízöblítő zuhogásától. A férfi bemegy a szobába, készülődik, meglátja a falon a felszögeit ikont. Ránéz az alvóra. Leakasztja a képet, visszahelyezi a tátongó, szétnyílt újságpapírcsomagba, gondosan összeköti egy spárgával. A csomagot beteszi a táskájába. Leül az asztalhoz, és kétszer gondosan megszámolja a pénzét. Aztán elteszi a bukszájába. Felveszi a kabátját, elmegy. Az ajtócsukás zajára felébred a lány. Kitakaródzik, ásít, nyújtózik. Felül, gumival összefogja hátul a haját. A kép helyére néz a falon. Felkel, a vízcsaphoz megy, megmossa a kezét, arcát, nyakát, megtörülközik. Felöltözik és kinyitja az ablakot. Felveri a párnát, és kiteszi az ablakpárkányra. Szel magának egy karéj kenyeret, a döbönből megkeni zsírral, megeszi, aztán a csapból iszik rá vizet. Beveszi a párnát az ablakból, beágyaz, közben még egyszer arra a pontra néz a falon, ahol a nagy szemű, szakállas férfit ábrázoló szentkép- íüggött. Felveszi a kabátját, gondosan bezárja maga után az ajtót, aztán a kulcsot eldugja a lábtörlő alá. Még egyszer lenyomja a kilincset, hogy rendesen bezárta-e az ajtót. Lemegy a lépcsőn. Kilép az utcára. Az ébredő város első hullámait még leszorítja és kioltja a köd. A hajnali forgalom csörömpölve áramlik a folyó felől szálló ködben. A köd alsó rétege, mint valami műfelhőzet szabálytalan lökésben folyik, gyűlik, terjed a szétszórt házak közé temetett havas, téli mezőkön. A lány átvág egy jeges be- kötőúton, és alighogy eléri a kikötő felé forduló vágányt, ismét megszólal a kolomp. A vonat még lassabban közeledik, mint tegnap este, amikor ugyanezen az úton a férfihoz ment. Ugyanaz a szerelvény. Jégcsapoktól és hócsíkoktól fehér tehervonat. Csukott és nyitott tehervagonok váltják egymást, néha egy-egy tartályvagon ékelődik közbe, és a szerelvény közepén egy teljesen nyitott platón ugyanaz a deszkákkal kitámasztott és kötelekkel lerögzített csónak jelenik meg. A köd a vonat körül cementsürűségű. Női hang hallatszik: „Tessék.“ Többet nem lehet a vonattól érteni. Aztán újra: „Itt vagyok.“ „Hogy kerülsz ide?“ A vonat lassan belefúródik a ködbe. A lány átmegy a vágányon. Mielőtt elérné a gyártelkeket szegélyező lapos, még sötét házakat, egy romos templomnál várakozik egy darabig, nem jön-e teherautó az országúton, amit lestoppolhatna. Ez a környék már nem olyan csendes, mint az, amelyen végigjött. Lengő, nyíló, szétpontozódó ma- dárrácsok köröznek a tető roncsain, néha megállapodnak a hajóárbocszerűen semmibe meredő gerendákon, az áttört ívű pilléreken. Fejbe lőtt torony. Huszonöt éve elhallgattatott harangok, lefordult vasfészkek. Kitakart, belső falfestés, letöredezett faragások, kapukeretek, fülkék, ablakmélyedések maradványai, gazzal, fűvel felvert padlózat, kibillent, kettérepedt kövek, hiányzó kőkoctvaK, váratlan téglanyílások szerteszét a falakon. A főhajó behavazva: egészen nyitva az égnek. Apró füves dombok képződtek a csonka pilléreken. Bedeszkázott vagy befalazott oldalkapuk, beszakadt széttépett ablakok, néhol az ólomüveg koromtól, portól színtelen töredékeivel. A lány még egyszer kimegy az országútra, de mivel egy fényszórót sem lát, elindul egy keskeny, jeges úton, amit két oldalról végig magas hóhányás szegélyez. Szaporábban lép, de vigyázva, nehogy elcsúsz- szon. Néhány lépéssel maga előtt nagy, fekete madarat pillant meg. A lány megáll, aztán toppant a lábával, havat rúg a rétisas felé, hogy-.re- püljön el az útról. A sas figyeli a lányt, és nem mozdul. Amikor a lány egy lépést tesz felé felborzolja tollát, szétnyitja a szárnyát, amellyel átéri a keskeny utat a két hóhányás között. Olyan, mintha támadna, de a szárnytartásból látszik; hogy sebesült, és nem tud repülni. A lány egész közel megy a sashoz. Havat és jeget rúg rá, próbálja elhessegetni, de a sas mindig szemközt fogadja. Így forognak egymás előtt egy darabig. A sas nem változtatja a helyét, karmait egy nyommal sem teszi"arébb. A lány az egyik karját az arca elé emeli, nehogy a szemébe csapjon a felrepülő madár, aztán a táskájával egy csomó havat lök rá. A sas megbillen, de viselkedése nem változik. Szárnyát és fejét beborítja a hó, de lerázza magáról. A lány hirtelen lesújt rá a táskájával. A sas összerázkódik, még mindig ugyanazon a helyen. Aztán a második, harmadik, negyedik ütésre odébb vonszolja magát, még egyszer megpróbál felrepülni, aztán újra szembefordul a lánnyal. Most már zuhognak az ütések. Utoljára, amikor a táska is kinyílik, a sas már mozdulatlanul feketéink, egészen bele van verve a hóba. A lány egy pillanatig áll fölötte, kifújja magát, becsukja a táskáját, megigazítja a kabátját, és folytatja útját a gyári konyha felé. A konyha bejáratánál a hegesztő oldalkocsis motorkerékpárja áll, vastag ponyvával letakarva. Fényszórója még vakít, bevilágítja a konyhaépület alacsony cementfalát egész a szögesdrót hálóig. „Kap- csojja már le, kivakítja a szememet!“ — kiáltja visszafordulva a lány, miközben a konyha kulcsát keresi a táskájában. A férfi lekapcsolja a fényszórót. „A sötétben nem találsz be a lyukba“ — mondja a lánynak. „Neki bele kell találnia“ — mondja egy másik hegesztő. A segédmunkások oxigén- és gázpalackokat hengerget- nek egyik helyről a másikra. „Oda“ — irányítja őket a csoportvezető. A pufajkás, gumicsizmás férfiak, homlokukon sötét üvegű szemüveggel, a mellüknek döntött, embermagasságú palackokkal egy pillanatra elállják a konyha bejáratát. „Oszt most mi lesz?“ — kérdezi a lány, mikor végre kezében van a kulcs. „Megeshetsz“ — mondja a lánynak válaszul az egyik munkás. „Mindenki mástól, csak tőled nem“ — feleli a a lány, aztán a nyitott ajtóból kiáltja a vasút felől érkező lány felé: „Ilyenek lehetnek a halott Mars-lakók, ni, mint ezek a palackok!“ Az öltöző vasszekrényei előtt meztelen női hátak tolongnak. Fehér köpenyek, kötények, fejkendők. „Hullik a hajam“ — mondja a konyhafő- nöknő. A lánv letörli a rátapadt havat a táskájáról. Bemegy a konyhába. Egy nő a lefolyónyílást mossa. Egy hatalmas fazék mellett álló kövér szakácsnő megmondja neki, hogy mit csináljon.
