Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 4. szám
UNK MÜHELVEldl kké*alósáf ötöl. m, a halványát és a mélyet. i mélyből tör föl, lyört, egy cseppnyi mérget. az űrben száll már, a sincs sehol, d, mint a bárány, kóborol. RACZ OLIVÉR fordítása Pálya :so pálya? Síkok t törve fel, föld határain túl - jum ívén - izikraesőt ingett által. ]jt, milyen csodás pálya! időkön túlra, őzök körein, elszabadult. : egyes egyedül irök téren át. ekintetek alan pegazust, nyékét szabott tlő körein, jrkörös utat szolgálva is azt, lygó sötétbe, garas reményt. < jette, vad /esse köréből 5ba lökje ök káosznak, küldetést nt megszabatott, a, leszáguldott DÉNES GYÖRGY fordítása to Ott íz erdők mélázásón. rsót: ott ínyt. (Túl fösvény volt a kéz, on.) i szív: a tied. választott magányodba: egyesülése: rózsa. JTECH KONDRÖT Maiamról Júniusi fehér éjszakák! c Karjába ölel majd o halál azért a régi lobogásért im úgy tűnök el akár az árnyék Vagy mint mindenki Vagyok mint mások Egy szerelem - kitesz két gyilkosságot TÓTH ELEMÉR fordításai R ubahin magabiztosan dolgozott a póznán, mint mindig. Talpán a megszokott mászóvasakkal, amelyek belefúródtak a póznába és egyensúlyban tartották; körülnézett a magasból: odalent teherautót látott, rajta pótkerék, üres kanna, kötelek és rongyok hevertek. Szizov a motorral bíbelődött. Pahomov szerszámokat válogatott a ládából. A táj ismerős volt, sokszor látott. A távolban valamilyen raktár álcázott tartályai emelkedtek, magas, sárga kerítés, gomba formájú őrszem a sarkon, kanyargó töltés, néhány apró házacska, magányos, poros fák árnyékában, aszfaltút, amelyet sorompó zár le, mellette őrház. A hűvös reggeli szellőben már érezni lehetett az ősz közeledtét, és ha nincsenek ezek a tűztől elszakadt huzalok, ő, Rubahin vonalszerelő, mindent természetesnek találna. Dolgozzál csak, orrod alatt fütyörészve — hiszen nem először csinálsz ilyesmit. Az úton magányos járókelők ballagtak, teherautók szaladtak, valahol a messzi dombokon gépfegyverek kattogtak, ha pedig az ember jól hátrafordítja a fejét, kékes párában úszó városi házak tengerét pillantja meg, amelyek fölött kémények meredeznek. A kéményekből hosszú, tarka füstcsíikoik; szállnak, akárcsak az iskolai képen, amelyet színes ceruzákkal rajzolgat a kislánya. „Festő lesz belője,“ gondolja Rubahin. Munka közben mindig csak könnyű gondolatok jártak az eszében, minthogy figyelmét másra kellett irányítania. Nyikolaj Tyihonov homokkal s ropogott a fogai között. Mögötte, kissé távolabb, újra robbanás moraja hangzott. A föld a vállához csapódott, mintha fekete hulláin szaladt volna át a feje fölött. Rubahin félig lehunyt szemmel dolgozott. Tarkaszínű köd úszott az út fölött. Különös állapotba esett, amelyben csupán egyvalamit tudott és érzett: a vonalhibát ki kell javítani. „Sürgősen kijavítani“ — szólt a parancs. „Sürgősen kijavítani!“ Ettől a pillanattól fogva körös-körül minden olyan valószínűtlen lett, mintha álmodnék. A dübörgés, amely már süvítéssé változott, fölötte keringett; úgy rémlett, hogy a pózna rögtön darabokra szakad és elrepül; ádáz zizegés töltötte meg az eget; fülében visszhangzott a ropogás, amely olyan volt, mintha izzó sörét ugrándozna fémlapon; egész teste fájt. De hát hányszor előfordult már ilyesmi! Ma csak nem utoljára? De talán neki, Rubahinnak csak úgy rémlik, hogy él, ő már nincs, és ez a köd és dübörgés csupán még élő öntudatának folytatása?... összeszedte maradék erejét és rekedt hangon kiáltozni kezdett, nem tudni, kinek. De vajon csakugyan kiáltott-e? Kiáltása talán rekedt suttogásként hangzott, amelyet nincs aki meghalljon. Ezt kiáltotta: — Azonnal! » Nem emlékezett mozdulataira és nem tudta volna összefüggően elmondani, milyen sorrendben mozgott a keze, de ez a csodálatos kéz mintha külön élne, végezte a maNem értette meg rögtön, hogyan kezdődött az egész. Először valami furcsa, erős- bödő hang ütötte meg a fülét és emiatt fejét válla közé húzta; majd vad dübörgés resz- kettette meg a levegőt és úgy rémlett, mintha valahová repülne. De aztán magához tért és csak az égen kúszó óriási, kékesszürke felhő, meg a torkát fojtogató émelygés adta tudtára, mi történt. Azután kiáltozást hallott. Erősen fülelve ki tudta venni Pahomov szavait, aki tenyerét szájához tartva kiabált: „Mássz le Rubahin, mássz le azonnal!“ A kiáltás határozott és ijedt volt. És túlharsogva a kiáltást, megint felhangzott az a hatalmas moraj, amely szinte elfojtott minden más hangot, belehatolt vállába, hátába, akár a fergeteg, amely elsöpréssel fenyeget körös-lkörül mindent, és látta, hogy porfelhő szökik fel az úton, mintha óriási fésű szántott volna rajta végig. Nem, nem fog leszállni. Nem először került ilyen pergőtűzbe. Rubahin nem láthatta a fölötte elsuhanó ragadozót, de egész lényével érezte, hogy lóg a levegőben, védtelenül, akárcsak az út szélén a pózna, amellyel sorsa egybekötötte. Már nem nézett sem lefelé, sem oldalt, összeszedve figyelmét, belemerült a munkába, mintha az ott nem vadászna rá odafönt, a magasba felszökve. Rubahin tudta, hogy „az“ visszatér, de hogy hányszor tér vissza — erre nem gondolt. Verejték ütött ki a homlokán, izmai hirtelen elernyedtek, szája megtelt porral és ga dolgát, s ő bízott benne és tudta, hogy jól végzi a dolgát. Valami ünnepélyes csend borult a világra és benne egy madár kimért tisztán csengő hangja hallatszott. Hallotta, hogy a kakukk szól. Mohón számolta az annyira megszokott, csodálatos hangokat. Ügy rémlett, hogy erdei tisztáson áll és hűs, zöld félhomály veszi körül; valahol patak csörgedez, fenyők ágai zizegnek és a nyugodt madár mintha vigasztalná, szól hozzá ... Számolta, hányat szól a kakukk. Öröm járta át egész lényét. Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz... — Élni fogok! Élni fogok! — suttogta porlepte ajkával és mélyen felsóhajtott. Újra borzalmas süvítés támadt, a madár elhallgatott: de ő most egyáltalán nem félt. Amikor beállt a csend pillanata, megint hallotta a kakukk bátorító szavát. Talán már nem is szólt, csak úgy rémlett neki, de ez a tudat is elég volt ahhoz, hogy újra érezze karját, vállát és meglássa a csillogó mászóvasafcat, amelyek telefúródtak a pózna gyantás, engedékeny fájába. Honnan került elő a kakukk, mért van itt, ahol nincs sem erdő, sem csend — erre nem gondolt. A kakukk — jő jel, jót jelent. Élni! — ez lüktetett halántékában és ettől elszorult a szíve az elnyűtt, fekete kezeslábas alatt. És újra elborította a kábulat tajtékzó hulláma, kis poroszlopok kavarogtak az úton, de valahol a távolban, akár a képen, kislánya ült, színes ceruzával rajzolt és összezavarta a színeket, az eget piBorzi László felvétele rosra, az utat zöldre festette. És az út hozzá olyan hosszú volt, hogyha leszállna a póznáról és elindulna, akkor egész nap mehetne, de talán még tovább is. Friss szél csapta meg arcát. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig dolgozott a póznán, de elvégezte, amit kellett: helyreállította a vonalat. Most leszállhatott a földre. A kakukk, ez a kedves, jóságos kakukk harsogott a fülébe, amikor ő elzsibbadt lábát nehezen mozgatva, csizmájával hozzáért a tarka kavicshoz a pózna tövében. Alit az úton, szemét eltakarta a vakító fény elől és körülnézett. Gyökerestül kitépett, fiatal fácskákat látott, megszürkült göndör koronájuk az útra bukott; egy teherautó roncsait látta, amely különös módon oldalra dőlt; egy embert látott, aki arccal a földre borulva feküdt, három kis fekete sugár csörgött feje alól és megalvadt a világos aszfalton. Visszapillantott a póznára. A pózna tele volt karcolásokkal, mintha vasostorral csapkodtak volna végig rajta, de embermagasságon felül egyetlen heg sem látszott. — Rubahin — kiáltották feléje. — Rubahin, te élsz? Imbolyogva indult el a hang irányában. A bokrok közül egy sápadt, szinte rongyokba burkolt ember jött elő, akiben Andrejevre ismert. És nyomban meglátta a teherkocsit, amelyről emberek ugráltak le és a sebesültszállítót, a hordágyat, amelyen egy sebesült feküdt s nyöszörgött. — Szizov kapott néhány karcolást! — kiabálta majdnem a fülébe Andrejev. Odalépett az úton fekvő emberhez, föléje hajolt és halkan mondta: — Szizov, hé, Szizov! — És te, Rubahin, teljesen sértetlen maradtál? — kiáltotta újra Andrejev s Ruba- hinhoz lépett. Rubahin végignézett önmagán. Nadrágja elszakadt, kezeslábasa cafatokban lógott. Igen, sértetlen maradt... Újra látta a kék eget, a szinte nyári felhőkkel, a kicsi házakat, amelyektől csak egy ugrásnyira van az országút, rajta teherautók futottak, a vasúti töltésen pedig a közeledő szerelvény füstje kígyózott. — Tovább kell mennünk — mondta szigorúan. — Van még egy feladatunk. — Tudom — felelte Andrejev —, itt van már a teherautó is. Amikor beült, Rubahin látta, hogy elviszik Szizov élettelen testét, s becsapódik a beteg- szállító ajtaja a hordágy után, amelyen halkan nyöszörgött Pahomov. A teherautó elindult. Csend borult a világra, és Rubahin szive úgy zakatolt, mintha sokáig futott volna hegynek felfelé. A kocsi kanyarhoz ért és ekkor Rubahin felugrott helyéről, s hirtelen olyan hangon •kiáltotta: „Állj! Állj! Állj meg!“, hogy a sofőr azonnal lefékezett. Rubahin kiugrott az autóból és bukdácsolva, nehéz léptekkel egy nyitott ablakú házikó felé indult, amely igen barátságos és kicsi volt. Falán folyondár csavarodott, előtte 'kis veteményeskert zöldellt és a virágágyban egy nyeszlett kis virágszál ágaskodott. Az ablakban egy apró kislány fejecskéje látszott. És a kis kert csendjében, amelyben egyetlen fa sem volt, tisztán, élesen szólt egy kakukk. Ütemesen kakukkolt Rubahinnak hosszú életet. Az a titkozatos hang volt, amely erőt adott neki, odafent a póznán, azokban az iszonyatos percekben, amikor a föld rázkódott a robbanásoktól és golyók hasították fel a port az úton. Az apró kislány copfjában a szalag épp olyan zöld volt, akár a keskeny ágyasok zöldje, háta mögött pedig fáradhatatlanul szólt a madár s diadalmas kakukkolásával mindent betöltött. A kislány csodálkozóan húzta össze kis szemöldökét és nézte, amint a hatalmas, nehézkes bácsi a rongyos kezeslábasban bedugja fejét az ablakon és végigpillant a szobán. Félrehúzódott és nem tudta, mitévő legyen: sírva fakadjon vagy kiáltson: figyelte, ahogyan ez a kocsiból kiugrott bácsi mereven nézi a nagy, öreg órát, amely alatt himbálóznak a súlyok, fent pedig, mulatságos, sárga fejét kidugva egy kis madár bólogat házikója ablakán és kikakukkolja, hogy most tizenegy óra van a világon. — Tiéd ez a kakukk? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfelejtett sírni és lassan felelte: — Az enyém. — Vigyázz rá — mondta Rubahin. — Ö, kicsikém... Megcsókolta a kislányt és sietve a kocsihoz indult; társai értetlenül figyelték. Beszállt és igy szólt: — Gyerünk tovább ... — Ismerős talán? — kérdezte Andrejev, iközben nagy kockás zsebkendőbe fújta orrát és megtörülte poros homlokát. — Ismerős — felelte Rubahin némi hallgatás után. — Kakukk! — Mit nem mondasz! — szólt Andrejev. — Ez a kislány cseppet sem hasonlít kakukkhoz. Igaz, úgy néz ki az ablakon akár a fészekből, de már hogy kakukk ... nem, egyáltalán nem hasonlít. A kocsi elinduK. GELLERT GYÖRGY (oidítása
