Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-24 / 25. szám
U egy nézőt megkérdeznének, H3 meglehetősen bizonytalan vá* laszt adna arra a kérdésre, hogy mi is az a „rendezői felfogás“? Még magáról a rendezői mesterségről is eléggé különböznek a nézetek: egyesek számára nem több a rendező, mint az az ember, aki megmondja a színészeknek, hogy mit csináljanak, honnan jöjjenek be a színpadra, hol menjenek ki, közben hol álljanak, mit mondjanak halkan vagy hangosan, lassan vagy gyorsan. Márpedig mi egy olyan században élünk, amikor a színházművészetben a rendező jelentősége a régebbi állapothoz képest szinte aránytalanul megnőtt: a színpadi rend megteremtőjéből az önálló alkotás igényével fellépő művész vált belőle. Meglehetős határozottsággal vette kezébe egy színpadi előadás minden elemét. Többé-kevésbé az ő akarata érvényesül a szöveg értelmezésétől kezdve a színészek játékán át az előadás akusztikai és vizuális, hallható-látható világának a megteremtéséig. Vannak ugyan alkotó társai, de az alap>elgon- dolást ö határozza meg és a megvalósítás eszközei is messzemenően tőle függenek. Hogy azután ez a sok kifejező eszköz hogyan válik egységessé és hogyan tolmácsolja a bemutatásra kerülő művet, abban, rövid kifejezéssel élve, a rendezői felfogás érvényesül. Ogy is mondhatnánk, hogy a rendező elképzelései, gondolatai. A rendező ezeket az elképzeléseket rendszerint már a próbák kezdete előtt megfogalmazza: Nem mintha a munka során nem történnének változások — bár ez inkább csak a részletek megoldásánál jelentkezik. A fő vonal, a mű értelmezésének alap- gondolata azonban mindvégig jellegzetes része marad a rendező művészi alkotásának. Vegyük például a Vígszínház Három nővér előadását. Már eddig is elég sokan látták és valószínűleg még sokan nézik meg. És mivel egy „klasz- szikusnak“ tekintett szerző műve, elkerülhetetlen volt, hogy éles vita ne keveredjék körülötte. Már maga a rendező, Horvai István is jelezte, még a bemutató előtt, hogy jelenlegi munkája régi önmagával is vitatkozik. így nyilatkozott: „Semmi sem lett volna könnyebb, mint 18 év előtti Madách Színházbeli rendezésemet rekonstruálni. Az a szépség pusztulásáról szóit. Ma mást látok a darabban. A tett nélküli lét életképességének, az üres moralizálás vereségének drámaiját érzem benne.“ S hogy egy ilyen döntő szemléletbeli változás milyen éles vitákat válthat ki, azt két kritikából vett idézet igazolja a legjobban. Koltai Tamás így fejezte be beszámolóját: Ez az előadás az utóbbi évek legjobb Cse- hovja magyar színpadon“. Merőben más véleményen volt Rajk András, aki szerint „Ez a Csehov-felújítás nem sikerült ... formális modernizálása ... eleve téves gondolat.“ Az érdekes mindebben az, hogy mindegyik kritika elismeri az előadás magas mesterségbeli, művészi színvonalát, csak éppen a „rendezői felfogást“ pontosabban annak megvalósítását dicséri, illetve ítéli el. éjszakában.“ Huszonöt év múlva annak a régi előadásnak a rendezője, Jób Dániel így emlékezett vissza a jelenetre: „Ebből a részből legnagyobb ijedelmemre egyetlen szót sem lehetett érteni. A három színésznő ... úgy odaadta magát a szerepnek, hogy nem bírták elfojtani a sírásukat, végigzokogták a mondanivalókat, a darab legszebb, legmeghittebb részét.“ Majd — hogy a felfogás bizonyos változásáról ő is beszámoljon, így folytatta: „Huszonöt évvel ezelőtt három szegény leány története volt ez a remekmű, a hervadásnak, a reménytelenségnek és eseménytelenségnek a költészete, ma pedig — tehát az 1947- es előadáson — úgy hat, mint a jövendő himnusza ...“ Elég alapos szemléletbeli változás! A színház ugyanis olyan művészet, amelyben az elméleti „elképzelés“ nélkülözhetetlen előfeltétele ugvan a magas színvonalú alkotásnak, de a közönség elé annak testet öltött formája, a megvalósított előadás kerül. A rendezői felfogás tehát az előadás egyes mozzanataiban realizálódik, válik valósággá. Mivel pedig szinte lehetetlen volna a teljes Három nővér-előadást végigelemezni, ezért hasznosabbnak ígérkezik, ha egyetlen — igaz, hogy nagyon fontos —, mondatot emelünk ki és teszünk mintegy mikroszkóp alá. Ez pedig az előadás utolsó pillanata. Csehov eredeti szövegkönyvében ilyen utasítások jellemzik a magára maradt három nővsr magatartását: „A három nővér egymáshoz simul és így áll“. ... „Irina Olga keblére hajtja fejét.“ ... „Olga átöleli két nővérét.“ Csehov tehát szinte mozdulatlannak láttatja az utolsó pillanatokat. Az eddigi magyar előadásokon azonban — hol a színészek, hol a rendező kezdeményezéséből — igen különböző megoldások születtek, melyek félreérthetetlenül bizonyították ezen a kicsiny részleten is, a felfogások eltérő voltát. 1922-ben a Vígszínház játszotta Magyarországon először a darabot. A korabeli kritikus a zárójelenetről ezt írta: „A három nővér árván, egyedül sírdogál az apai ház előtt az őszi 1954-ben, amikor Horvai István először rendezte a darabot, az előbb említett optimista kicsengés vált uralkodóvá, még talán kissé túlzó módon is. Egy korabeli leírás szerint: „ ... szembenéznek az élettel, tőle várnak választ — ezért nem reménytelen a »bár már tudnánk«, hanem inkább sürgetés és az élet fénye világítja meg arcukat.“ És egy másik kritikus, 1954-ben így ítélt: „ ... a jövőben bizakodó, végső kicsengésében vitathatatlanul optimista mondanivalót... a cse- hovi instrukciók ellenére harsányabb ...“ módon tolmácsolja. És most éles ellentétként hallgassuk meg a jelenlegi előadás záró pillanatainak leírását: ,.a haldoklás nem elégikusan beletörődő, hanem velőtrázóan drámai: a reményvesztetten magukra maradt nővérek egymásba kaftaszkodó, halálsikolyos körtáncával fejeződik be“. Vagy egy ellenkező hangú kritika szerint: „Hármuk összefogódzott, tébolyig menő körtánca a végjelenetben, némi rendezői eltúlzottsággal, Csehovtől idegen teatralitással, mitologikus elátkozottságot borzongat át a színpadon.“ Tehát merőben ellentétes színpadi cselekményekben nyilvánult meg a különböző korszakok rendezői felfogása: halk zokogással az első, az élet fénye felé fordulással a második, tébolyt sejtető halálsikolyos körtánccal a harmadik! Semmiképpen sem célunk, hogy igazságot tegyünk: melyik korszak látta helyesebben Csehovot, vagy hogy Horvai melyik felfogása volt a hitelesebb, igazabb, művészibb? Egyvalamit azonban, úgy gondoljuk, mégiscsak bizonyított ez a mikroszkopikus vizsgálat. Azt tudniillik, hogy a rendezői szemlélet, a rendezői felfogás változása alapvetően más kivitelezésű színpadi megoldásokat hoz létre. És ezek a különbségek nemcsak hangulati jellegűek lehetnek, mint az előbb ismertetett példák esetében. Kiterjednek a színpadi látvány más elemeire is. Amikor például a Három nővért a Moszkvai Művész Színház 1901-ben bemutatta, a négy felvonás minden egyes díszlete pontos helyszínt mutatott be. A mostani vígszínházi előadás képe merőben más látványt nyújt. Egy semleges (nem közvetlenül ábrázoló) keretben állnak a szoba és a kert bútorai, egyszerre, egyidöben, valóságos létükkel is egy elképzelt, nem-valóságos térben. A színpadmüvészetl alkotás láncszemei tehát szorosan kapcsolódnak egymásba: a rendező elképzelése, felfogása a darabról és annak megvalósításáról — ez az első láncszem; az elképzelés gyakorlati kivitelezése az előadás minden részletében, a színészi játékban éppúgy, mint a díszletekben, a felhasznált zenei elemekben vagy akár a megvilágításban — ez a második láncszem. De van egy harmadik is, hiszen az előadás a maga teljes egészében belekapcsolódik a jelenlevő közönség áramkörébe, ott izzik, ott fénylik igazán. S ha azt kérdezzük, hogy vajon a rendezői felfogás változása változtatja-e a közönség magatartását, pontosabban, azt a hatást, amelyet a más kivitelezésű előadás kivált, akkor csak igenlően felelhetünk. Az első Három nővér előadásában szánalom kísérte a címszereplők sorsát; a másodikon biztató reménykedést élhettek át; a harmadikon a reménytelenség kétségbeesését. Gondolom, az eddigiekből nyilvánvaló lett, hogy a rendezői felfogás van, létezik, méghozzá nagyon hatékonyan. Magába foglalja azt a szinte mérhetetlen távolságot, ami egy dráma leírt szövege és a tényleges, megrendezett előadás között van. Tömören fejezi ki a különbséget az irodalom és a színházművészet között. Másodszor: kiderül, hogy nincsen „kizárólagos“, örökérvényű rendezői felfogás. Még ugyanaz a rendező is megváltoztathatja és meg is változtatja elkénzelését, ha kétszer nyúl, bizonyos idő után, ugyanahhoz a műhöz. Ezt nem valamiféle önkényeskedésből cselőkszi, hanem azért, mert a változó idővel a saját gondolkodása is megváltozott, de változott körülötte a színpadi kifejezőeszközök tára és nagyon nagy mértékben a színház közönsége is. Végül: akkor jön létre teljes értékű színpadi műalkotás, ha a rendezőnek sikerült úgy hűségesnek maradni az író eredeti művéhez, hogy az általa rendezett előadás az időközben végbement változásokat is tükrözi, azokat is magába olvasztotta. SZÉKELY GYÖRGY PRÓBAKŐ, A BOHÓC ... játékából magas hőfokon sngárzik az adni vágyás. „A bolond nagyra van az ö eszével, de a bölcs ember tudja magáról, hogy bolond."' Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát láttam néhány héttel ezelőtt az Ödry Színpadon. A darab cselekménye tulajdonképpen a szerző korában játszódik. Kapás Dezső rendezésében mégis minden a mához szól. A hősök is mai ruhát viselnek. Orlandó szegénységét szerény öltözéke jelzi, Olivér gazdagságára dzseki és teniszütő utal. Most mégsem a rendezésről akarok szólni. Próbakőről, a bohócról. Pontosabban Gáspár Sándorról, a shakespeare-i bolondról. Keménykalapban, agyonviselt zakóban, rövid kockás ingben, bő szárú nadrágban, nagy orrú cipőben jelenik meg a színpadon. Eredeti gesztusok, sziporkázó tehetségre valló mozdulatok birtokában. Ha beszél, lehetetlen nem hallgatni. Ha akár szavak nélkül van jelen, nem lehet nem rá figyelni. Igaz, játékából magas hőfokon sugárzik a színpad iránti szeretet, az adni vágyás, a maníroktól mentes azonosulás. De milyen is ez a Próbakő? Menüettet jár, hölgyeknek hízeleg. Barátjaival szemben álnok, ellenségeivel szemben mézesmázos. Lovagias ügye is volt, összesen négy. Az egyikben kis híján meg is verekedett. Ha igaza volt, abból tudta, hogy betörték a fejét. Már pedig ez ritkán fordult elő vele. Amikor Corinnus az életéről faggatja, így szól: „Tekintve magát az életet, jó élet ez; de tekintve, hogy pásztorélet, hát fabatkát sem ér. Tekintve, hogy magányos élet, nagyon szeretem; de tekintve, hogy társaság nélküli, igen hitvány élet. Tekintve, hogy vidéken folyik, rendkívül kedvemre való; de tekintve, hogy nem az udvarban éljük, igen unalmas. Tekintve, hogy sovány élet, látod, illik a hangulatomhoz, de mivelhogy igen szűkös, nagyon a gyomromra megy.“ Aztán szatyrába nyúl, s egymás mellé rakja vekkergyűjteményét. Tíz-tizenöt óra kerül a színpadra. Vagyis az ardennes-i erdő földjére. Kisebbek, nagyobbak, újak, kopottak, pontosak és nem pontosak. Chaplin jut róla az eszembe. A csónaknyi cipőt, harmonikaszerű nadrágot, szűk zsakettet, viharverte fekete kalapot viselő Chaplin. És a Régi idők focijának nyolc számmal bővebb kabátban lötyögő gőzmosodása — Garas Dezső. Pedig egyikük magatartásából sem hozott magával. Szerencsére. így került Gáspár Sándor Próbakője az emlékezetembe. G. SZABÓ LÁSZLÓ 1979. VI. 24. ia ozsrn m j r
