Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 3. szám
M T anzánia kormánya 1978 júniusában elhatározta, hogy területén megtiltja a főkénf angol tőkeérdekeltségű Lonro multinacionális konszern mindennemű tevékenységét. A Lonro afrikai működésének gyakori kísérői voltak a megvesztegetések, a szabotázscselekmények, a politikai intrikák, a konszern régóta és nyilvánvalóan az afrikai államok érdekei ellen cselekedett. Vége szakadt tehát a türelemnek! Nyerere kormánya felszólította a Lonrót, hogy háromhónapos határidő alatt adja el valamennyi részvényét, amellyel a Nemzeti Fejlesztési Kooperáció tizennyolc társaságában rendelkezett, és távozzon az országból. Botrány volt ez a javából, még a Lockheed-énál is nagyobb hullámokat kavart. A Lonro-eset hatása a történtek színhelyétől több ezer mérföldre is erősen érződött. Ismét kiéleződött a fejlődő országoknak nyújtott segítség elveiről és módszereiről, s magának a segítséget nyújtó félnek az üzleti moráljáról folyó vita. „Az az alapvető probléma, hogy az idegen tőke uralkodó erővé válhat a fejlődő országok gazdasági és politikai életében — írta az Afro-Icing Economics Review. — Es Afrikában, ahol kis országok vannak és gyenge a nemzeti tőke, ez a veszély különösen reális.“ A már 1971-ben érzékelhető veszély távolról sem tűnt mondvacsináltnak. Egyiptomban például, a Szadat által meghirdetett politika nyomán, a lehető legszélesebbre tárták a kapukat az idegen tőke beáramlása előtt. Az ország külföldi adósságai röpke három esztendő alatt csillagászati összegre, 12 milliárd dollárra emelkedtek. Egyiptom, hogy valamennyire is mentse a helyzetet, újabb és újabb valutakölcsö- nökkel igyekezett felinjekciózni az országot. A pénzt folyósító „pártfogók“ mielőtt újabb milliárdokat „adományoztak“ volna az országnak, egyre szigorúbb feltételeket szabtak. A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) például azt követelte, hogy az állam szüntesse meg az alapvető közszükségleti cikkekre adott ártámogatást. Ez automatikusan az árak emelkedéséhez, az élet megdrágulásához vezetett az országban. A soros hitelért, amely egyharmadát sem fedezte Zaire külföldi adósságainak, a már említett Nemzetközi Valuta alap jogot kapott Zaire egész gazdaságának ellenőrzésére. Most az alap képviselői állnak a nemzeti bank és a pénzügyminisztérium élén. A hitelekkel és kölcsönökkel járó uzsorafelvételek a kapitalizmus és a kapitalista bankrendszer természetes velejárói. És ha az utóbbi években mutatkozna is némi enyhülés a fejlődő országok javára, az egyáltalán nem a nemzetközi pénzügyi kooperációk megszelídült természetének tulajdonítható. Asha Datar indiai közgazdász megjegyzi, hogy a nemzetközi segítség- nyújtás gyakorlatában olyan érdekes jelenség tapasztalható, amely közvetlenül kapcsolódik a Szovjetunió e téren kifejtett aktív tevékenységéhez. A Szovjetuniónak, mint hitelnyújtó államnak a megjelenése a nemzetközi porondon, világszerte befolyást gyakorolt a hitelnyújtás feltételeire. A Szovjetunió kedvező feltételekkel nyújt hiteleket és kölcsönöket a fejlődő országoknak, és ezzel a ténnyel a kapitalista monopóliumoknak — akár tetszik, akár nem — számolniuk kell, ameny- nyiben nem akarják elveszíteni pozícióikat. A Nyugatnak először is meg kellett emelnie az általa nyújtott segítség keretösszegét, másodszor pedig enyhítenie a hitelfeltételeket. Közvetve javult a fejlődő országok helyzete, és érezhetővé vált a Szovjetunió ilyen jellegű hozzájárulása az egykori gyarmatok gazdasági felszabadításának ügyéhez, amely — Datar megállapítása szerint — legalább olyan fontos, mint a közvetlen gazdasági segítségnyújtás. A Szovjetunió rendszerint 12—15 évre (esetenként hosszabb határidőre is) nyújt hiteleket évi 2,5—3 százalékos kamatra. A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, amelyben a vezető nyugati hatalmak a hangadók, 1976-ban majdnem 9 százalékos kamatlábat szabott meg. A nyugati országok vissza nem térítendő kölcsöneinek, az úgynevezett „adományoknak“ is egyértelmű a céljuk: az egykori gyarmatokat akarják ilyenformán a volt anyaország befolyási övezetében tartani. Nem is beszélve arról, hogy az „adományok“ az esetek többségében „célirányosak“, vagyis egyértelműen megszabják a felhasználás módját. Az USA délkelet-ázsiai szövetségeseinek nyújtott „adományai“ túlnyomó részét — az adományozó akarata alapján — katonai objektumok építésére, a hadsereg fejlesztésére és fenntartására kell fordítani. A kölcsönhöz juttatott országoknak ily módon saját érdekeik és szuverenitásuk rovására, az Egyesült Államok katonai terveinek szolgálatába kellett szegődniük. Mi több, az „adomány“ minden egyes dollárjához a saját pénzügyi eszközeikből kell 5 dollárt hozzáadniuk, hogy fedezhessék a növekvő katonai kiadásokat. Eudgin Black, amerikai üzletember és diplomata egy alkalommal arról beszélt, hogy a Nyugat egyértelműen megtagadhatná az Ázsia és Afrika fejlődő országainak nyújtott segítséget, de azért kénytelen ezt az utat járni, mert a szocialista világrendszer korunk felvilágosodásának bajnokaként, a tudományos eszme, a technikai haladás, a nemzeti függetlenség és a demokrácia előharcosaként lép fel. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika államainak gazdasági elmaradottságáért nem a Szovjetunió a felelős, nem ő zsákmányolta ki ezeket az országokat. Úgyszintén nem a Szovjetunió idézte elő azokat a gazdasági csapásokat, amelyek a valutaárfolyamok hullámzása és a kapitalizmus válságjelenségei következtében érték a fejlődő országokat. A szovjet segítség nem fogható fel a régi bűnök törlesztéseként, sem pedig az okozott károk remekül kiagyalt jóvátételeként. Ellenben teljes mértékben érthető és egyértelmű annak az országnak a baráti segítsége, amely fél évszázaddal ezelőtt maga is harcolt a gazdasági függetlenségéért a vezető nyugati ipari államok blokádja és a belső szabotázsakciók közepette. Ez rendkívül fontos körülmény. A nemzetközi segítségnyújtás fogalmát oly gyakran elferdítették, hogy sokan már eleve szkeptikusan fogadják. A multinacionális társaságok befektetett tőkéjük profitja és kamatai fejében csupán 1974—1975-ben több mint 23 milliárd dollárt vittek ki a fejlődő országokból. Mintegy 13 milliárd dollárt invesztáltak be, de azt sem a bevitt tőkéből, hanem a helyi forrásokból korábban kiszipolyozott pénzeszközökből fedezték. A nagy business logikáját követve a Nyugat azt a „segítségnyújtást“ részesítette előnyben, amely magának a segítséget nyújtónak jelent nagyobb hasznot. „Naivitás volna elválasztani a Nyugat fejlett országainak segítség- nyújtási, kereskedelmi és tőkebefektetési politikáját attól az egészen egyértelmű kívánságtól, amely a fejlődő országokban elfoglalt privilegizált helyzetük meghosszabbítására irányul“ — írja Mende Tibor, a Sorbonne profesz- szora. Ami a szocialista országok tudományos-műszaki és hitelnyújtási programját illeti, az szorosan kapcsolódik a fiatal államok erős, független iparának a fejlesztéséhez. A Szovjetunió költségvetésében a gazdasági és műszaki együttműködési programra szánt anyagi eszközök kilenctized része Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országai nemzetgazdaságának felemelkedését szolgálja. A külföldre szánt szovjet gazdasági segítség háromnegyed része az ipar és az energetika fejlesztésére irányul. A világ 78 országában épülnek a Szovjetunió segítségével kohászati üzemek, duzzasztóművek, gabonatárolók, hűtőházak, új utak. Részt vállal a Szovjetunió az olajkutak fúrásában is, és szívesen megosztja partnereivel az olcsó, nagypaneles házépítésben és a szövetkezeti mezőgazdaságban szerzett tapasztalatait. A Szovjetunió a gazdaság komplex fejlesztését segíti. Az eredmény: a fejlődő országoknak lehetőségük nyílik arra, hogy mérhetően csökkentsék világpiaci vásárlásaikat, és az esetek egész sorában maguk is termékexportőrökké váljanak. Csupán ez évente 10 milliárd dollár megtakarítást eredményez a számukra, összehasonlításképpen: a ..fejlesztésre szánt“ amerikai segítségnyújtás teljes összege az idei költségvetési évben 5,7 milliárd dollár. „Ön bizonyára elcsodálkozik ezen, de az oroszok soha semmit nem követeltek tőlünk az általuk nyújtott segítségért cserébe“ — mondotta a Le Monde tudósítójának 1970-ben Gamel Abdel Nasszer, Egyiptom akkori elnöke. Am amikor a Nyugat a fiatal államok segítőjének csalóka látszatát magára öltve tetszeleg, valójában csak egyet akar: megtartani ezeket az országokat a kapitalista világgazdaság érdekkörében, vagyis — kisegítő szerepkörben. ROALD NYIKOLAJEV, a Mezsdunarodnaja Zsizny alapján HITELEK ÉS HITELEZŐK 1979. I. 21. o N FÉKEZETT FEJLŐDÉS A közel-keleti hírekkel ismerkedő újságolvasó, rádióhallgató számára a frontországok gyakran olyan államokat jelentenek, amelyeknek szinte csak külpolitikája és katonapolitikája van, a belső gazdasági, politikai, kulturális és emberi háttér kevés figyelmet kap. Ez az aránytévesztés szinte törvényszerű, hiszen az úgynevezett „frontországok“ elsősorban katonai-diplomáciai akciókkal vannak jelen a világpolitikában, és persze, a köztudatban. A közel-keleti országok vezetői, képviselői nyilatkozataikkal is erősítik ezt a benyomást. Az arab szilárdság és ellenállás frontjának kulcsfontosságú országáról, Szíriáról szólva például gyakran kijelentik: Szíriában a társadalmi fejlődés szociális szempontjait alárendelik a fő nemzeti feladatnak, amely ma a megszállt területek felszabadítását és a palesztin jogok helyreállítását jelenti. A látványos külpolitikai szerepvállalás megérdemelt megbecsülést szerzett Szíriának. Ugyanígy figyelemreméltó az a belső társadalmi-politikai fejlődés is, amely ennek az alig hatmillió lakosú közel-keleti államnak a legújabb történelmét jellemzi. Elsősorban a politikai stabilitást emelik ki a megfigyelők és a szíriai beszélgető- partnerek. Visszatérő hangsúllyal emlegetik, hogy a Hafez Asszad államfő nevével fémjelzett politika immáron nyolc éve folyamatosan érvényben van: szemben a megelőző negyedszázad egymást váltó harminc kormányával. Igaz, ez a politika sem változatlan: a Haladó Nemzeti Frontba tömörült pártoknak — köztük a Szíriai Kommunista Pártnak és az ország ügyeit döntő hangsúllyal befolyásoló Arab Ojjászületés Szocialista Pártjának — megújuló erőfeszítéseket kell tenniük a politikai, gazdasági és szociális egyensúly fenntartása érdekében. Az ország számára a legnagyobb tehertételt a külpolitikai, katonai feladatok jelentik. Ez a Csehszlovákia területének majd kétszeresét kitevő, zömmel sivatagos ország költség- vetésének mintegy hetven százalékát kénytelen honvédelmi kiadásokra fordítani. Emiatt legutóbb fékezni kellett a beruházási programokat, és 1978- ban érezhetően csökkent a beruházási tevékenység. A szíriai gazdaságfejlesztési terveket jó ideig az ipari szektor nagyléptékű fejlődésére alapozták. A nagy beruházásokat és importból származó beruházási javakat igénylő ipar fejlesztése az utóbbi időkben lelassult — Damaszkusz figyelme mostanában a mezőgazdaság fejlesztése felé fordult. A mezőgazdaságban — a kormány előzetes felmérése ezt alátámasztotta — még nagyok a feltáratlan lehetőségek. Jobban ki lehet aknázni a szakképzetlen vagy alig képzett munkaerőt. És ami legalább ennyire lényeges: a nagyarányú szovjet közreműködéssel épült erőmű és gátkomplexum az Eufrátesz völgyében több mint hatszázezer hektár sivatagos parlag feltörését és megművelését teszi lehetővé. Ez az öntözött terület megduplázódását ígéri és új típusú agráripari falvak létrehozását alapozza meg. A távlati tervek már élelmiszerexporttal számolnak. Ám a józanabb álmodozók kevesebbel is beérik: azzal, hogy a Szíriai Arab Köztársaság rövid időn belől élelmiszerből önellátó lesz. Szíria a fejlődés ellentmondásoktól nem mentes, úgynevezett „nem kapitalista útját“ járja. Ezen az úton, mint fakub Garre, a Szíriai KP Központi Bizottságának tagja leszögezte: „A munkásosztály nem tekinti magát ellenzéknek és nem indít olyan akciókat, amelyeket a reakciós erők kihasználhatnának a haladó rendszer ellen." A munkásosztály szerepét tükrözi, hogy pártja a Szíriai KP részese a hatalomnak, a Szíriai Szakszervezetek Általános Szövetségének elnöke pedig hivatalból részt vesz a Legfelsőbb Tervezési Tanács munkájában. Szíria fejlődését az arab világban gyakran irigyelt stabilitás, következetesség jellemzi. És az a megfontoltság, realitásérzék, amely az ambiciózus távlati tervek és a közvetlen lehetőségek józan egyensúlyával szabhatja meg a fejlődés irányát és ütemét. KRAICZAR IMRE Szíriái fiatalok (CSTK felv.)
