Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-06-10 / 23. szám

Délután hatra szólt a meghívás, de a fiatal orvos már fél órával korábban beült a házzal szembeni kis presszóba, és türelmetlenül leste az idő múlását. Az ablakhoz telepedett és sűrűn átnézett a Ráday utca túlsó oldalára. Figyelte a kaput, de nem látott ismerőst se kijönni, se bemenni. Tenyerébe hajtotta fejét, nyomkodta halántékát, majd felpillantott a falitükörre, s ismételten megállapította, hogy jó lett volna megnyiratkozni.

öt perccel hat előtt felállt és átsietett a jól ismert házba. Valaha, amikor együtt lakott itt édesanyjával a harmadik emeleti kis szomszédszobában, mindig gyalog nyargalt az emeletre, de most liften ment, nehogy lihegjen a belépés pillanatában. Első perctől kezdve magabiztosnak, higgadtnak akart mutatkozni.

Csengetett, majd gyorsan kabátujjába törülgette megnyir- kosodott tenyerét. Bentről lépteket hallott, azután félénk leányhang hallatszott:

— Kit tetszik keresni?

— Mária nénit... Itthon van?

— Rögtön meg is rettent, amiért le-Mária-nénizte a nagyságos asszonyt.

A kislány behajtotta az ajtót és sírós hangon elkiáltotta magát:

— Nagymami! Téged keresnek!

— Ä, te vagy az, Sanyi? — sietett elő az öreg nagyságos és az orvos úgy érezte, hogy most sokkal magabiztosabb az asszony hangja, mint amikor az utcán találkoztak, és meghívta. Akkor nem is tegezte, hanem igyekezett megkerülni a megszólítást.

— Vetkőzz le — mondta az öregasszony. — öcsi is jön nemsokára, csak borért szaladt a közértbe.

Sándoron átvillant, hogy neki is illett volna valamit hozni, legalább virágot.

— Igazán? Akkor kvarter- kázunk majd ... — rikkantotta hirtelen, és erőltetetten hozzáheherészett, noha érezte, hogy hülyeséget mondott. A nagyságos asszony nem is vette figyelembe, hanem előresietett a nappali szoba tejüveges ajtajához, s mentében szólt hátra:

— Ülj le addig. Tudod-e, hogy megemberesedtél? ... Na. Kész férfi. Pedig micsoda cin- gár kis kölyök voltál!

— Hát igen. Telnek az idők

— nézett a levegőbe Sándor, és hol lábujjára emelkedve, hol sarokra ereszkedve himbálta magát.

— Nahát, ülj le már — unszolta ismét a vénasszony, és Sándor a bordó plüssel bevont rekamiéra ereszkedett. Otthonosan hátra is dőlt, de rögtön visszaegyenesedett, mert túl széles volt a rekamié és majdnem fekvő helyzetbe került. Lábait keresztüllendítette egymáson, de azután ebből a helyzetből is visszakozott, mert észrevette, hogy bokafixes zoknija egészen a cipője sarkába csúszott, és komikusán du- dorodtak elő szőrtelen, fehér bokacsontjai és vékony lábszárai.

Az öreg nagyságos felfogott valamit Sándor zavarából. Parányi gúnymosoly tűnt elő szája szegletében, azután konyhai teendőkre hivatkozva, kisietett. Törökös mintájú pon gyolája ráncokat vetve hullámzott utána.

„Se pacsi, se puszi, se nyalom a szád“ — dünnyögte Sándor, mikor egyedül maradt. Grimaszt vágott, és arra gondolt, hogy ő most egy fakép, akit magánál hagytak.

Pontosan látta kívülről önmagát, de nem tudott koncentrálni, hogy értékelni is próbálja helyzetét. Továbbra is hatott rá a belső inger, hogy hibátlanul hasonuljon ezekhez, hogy egyenrangú legyen ezekkel, akiknél egykor cseléd volt az anyja.

Felállott és ruganyos léptekkel körbejárt a szobában, félrebillentett fejjel megállt «gy-egy kép előtt, majd felnyitotta a zongora fedelét és leütött egy billentyűt. A kiszabadított hang vékony sikkan- tással röppent fel a szobában, és Sándor megrettent. Gyorsan visszacsukta a zongora fedelét, és zsebkendőjével le is törölte róla ujjlenyomatait. A zongorához ebben a házban sohasem nyúlhatott.

Mint a surranó tolvaj, ha neszre figyel, úgy állott a zongoránál. Őszintén és nagyon figyelt, éppen úgy, mint az igazi tolvaj.

— Babi, hagyd azt a zongorát! — kiáltott egy női hang a hármas ajtóval elválasztott szomszéd szobából, és Sándor úgy megdermedt, mintha valóban rajtacsípték volna valami szörnyűséges bűntetten. Mukk nélkül állt és sokszorosan felerősödött harsogó zajként hatolt fülébe egy dívány rugóinak nyikorgása a szárnyas ajtó mögül.

— Babi! — hallatszott az előbbi dühös hang, de Sándor most sem mert mozdulni. — Miért nem felelsz?

Megint mocorgás, padlórecsegés hangzott, azután sarkig nyitott a tejüveges szárnyas ajtó és borzasán, combközépig érő kombinéban megjelent egy nő. Sándor rögtön felismerte a fiatal nagyságos asszonyt, s olyanképpen, mint amikor a' manduláját vizsgálják az embernek, vakkantott is felé egyet, de az már becsapta az ajtót, és árnyéka is eltűnt a tejüveg mögött.

Ekkor hosszan, élesen megszólalt a csengő, és Sándor hallotta, hogy Babi trappol valahol a szobákon át. Borízű basszust hallott az előszobából, azután az öreg nagyságos hangját:

— Menjetek be, Robi! Rögtön jövök!

Sándor gyorsan ellépett a zongora mellől, s a rekamié sarkába huppant, de ezt sem találta előnyösnek, ezért fél fenékkel az egyik fotel karjára ült és lőgázta a lábát. Ezt alkalmas póznak vélte. Lehunyta a szemeit, mintha gondolkozna, s várta az ajtó nyílását. Távolodó ajtócsapódások jelezték, hogy a jövevények más irányt vettek. Azután hosszú ideig csend volt.

Sándor sóhajtott, s hirtelen összelöttyent, mint a kilyukasztott hólyag. Egyszerre siralmasnak, nevetségesnek érezte helyzetét. Lelépett a fotel oldaláról, s görnyedten a rekamié szélére kuporgott. Olyannak tűnt ez a helyzet, mint amikor egy mesefilmben

törpévé zsugorodik az óriás és esetlenül mászkál az aránytalanul hatalmas tárgyak között.

Megrezzent, mert ajtónyílást hallott. A fiatal nagyságos jött be. Éppen olyan kócos volt, mint az előbb, csak éppen halásznadrágot húzott feszült tomporára. Pillanat alatt fel is mérte Sanyi, s megállapította, hogy szép és kívánatos asszony. Az öregasszony is szép, a kislányuk is szép. Szépek ezek a polgárok mindannyian: Megkapaszkodnak az élet tetején, és semmiképpen nem lehet onnan levakarni őket.

— Nahát, ha anyu nem mondja, meg sem ismertelek volna! — tipegett előre a nő, és kezet nyújtott Sanyinak. — Hallom, orvos lettél — mondta és egy fotelbe dobta magát, s oldalt fordulva mindkét lábát átemelte a fotel karfáján. Befőttes üveg volt nála, s az ujjaival kotorászott benne.

— Igen — mondta Sanyi és köhécselt.

Lépések hangzottak, s a fiatal nagyságos kiabálni kezdett:

— Robi! Robi! Gyertek csak!

Alacsony, nagyon kövér, borvirágos arcú ember nyomult a szobába. Sanyi tudta, hogy ez Robi bácsi, a család és az öreg nagyságos asszony régi barátja, aki társigazgató volt hajdan egy csokoládégyárban. Mögötte Ottó doktor úr, a fiatal nagyságos férje tűnt elő, akit egyszer a konyhában, Sanyi jelenlétében, disztingvált helyett desztillált úriembernek nevezett Robi bácsi.

— Nézzétek csak, ki van itt — mutatott az asszony széles karmozdulattal, előrefeszített mellekkel Sanyira. A két jövevény meglepetten mustrálgatta a fiatalembert.

Sándor kicsit előrelépett, és ezúttal tökéletesre sikerült haptákolás kíséretében érthetően mondta:

— Doktor Vendel Sándor.

Előbb Robi bácsi ocsúdott fel, s kezet nyújtva mormogott valamit, majd kezet fogott Sándor a nőiesen vékony ujjú, száraz bőrű ügyvéddel is.

— Na — villantotta szemét a fiatalasszony egyik emberről a másikra. — Nem ismeritek meg? Na! Hát a Sanyi...

— Áá — tátotta ki száját Robi bácsi. — A Juliska fia! No nézd csak! Mit szólsz hozzá, Ottó?

— Derék, derék — dünnyö- gött a sárga férfi, s láthatóan nem rázta meg az esemény. — Bartos még nem telefonált? — fordult feleségéhez.

Az asszonyt bosszantotta, hogy elrontják a játékát, meg unta is az egészet. Felugrott és kiszaladt a szobából.

— Hm ... Na, nézd csak — dörmögte Robi bácsi még egyszer, és látszott, hogy semmi más nem jut az eszébe.

— Nem folytatjuk? — szólt rá kicsit nyávogósan a halszemű Ottó, és Robi bácsi fürgén bólogatott.

— Megbocsátasz. . . életbe vágó kártyaparti — villogtatta Sándorra műfogait és érződött, hogy legszívesebben borravalóért nyúlna a zsebébe. — Hát.. . maradsz még? Majd találkozunk, majd beszélgetünk . . .

Sándor nagy belső nyugalmat érzett és elnézően mosolygott.

— Tessék csak.

A két férfi eltűnt. Sándor lassan körülnézett, majd behunyta szemét is, így is látta a jól ismert tárgyakat, amelyek között tizennégy évvel ezelőtt anyjával együtt térden csúszkált és kefélte a padlót, törülgette a port. Egyszer csak — szinte maga se vette észre — megindult az előszoba felé, vette a kabátját és óvatosan bekattintotta maga mögött az ajtót.

Az utcában szép csend volt, kellemesen ropogott a porhó a cipője alatt.

1869 őszén, amikor Frank Isabel a Yellow völgyben letelepedett, a legközelebbi város négy napig tartó lovaglást jelentett észak felé és a legközelebbi fehér szomszéd az újonnan létesített „Hat“ farmon lakott, mely hetven mérföldnyi távolságra volt, a „Two Dance“ völgyben. Az indiánok rezervátumokban éltek, de még így is kockázatos volt fehér embernek magányosan élni ezen a vidéken.

Isabelt azonban mindez nem zavarta. Fiatal volt, határozott és itt nőtt fel Missourinak ezen az elszegényedett, viszályoktól agyonzaklatott részén, ahol, ha egy fiúgyermek használni tudta a fegyverét, máris férfinak számított. Mint általában az ilyen isten háta mögött élő emberek, ő is vékonydongájú magas ember volt, fekete szemű és habár arca mindig simára volt borotválva, álla kékes színűnek tetszett. A föld még szabad volt, fűvel borított, vízzel ellátott és egy igyekvő szegény ember számára ideális letelepedési lehetőséget nyújtott. Ezért költözködött ide.

De bármennyire önmegtartóztató természetű volt is, nem számolt avval az asszony utáni parancsoló vággyal, mely egy magányos embert előbb vagy utóbb utolér. Miután egy jó pár évig reménytelen volt, hogy ezen a vidéken fehér asszonyt találjon, lement a rezervációba és magához vett egy Crow törzsből való indián lányt. Az alkut egy ló és egy liter whisky átadása ellenében a lány apjával kötötte meg.

A lány gyors mozgású, karcsú és tiszta volt, kerek bársonyos arcában óriási szemek ragyogtak. Az érte fizetett árat kevesellte és ez sértette büszkeségét. De miután fehér ember asszonya lett, bántottsága lassan felengedett. Feltűnés nélkül beköltözött Frank Isabel faházába és zúgolódás nélkül hozzászokott a hosszú, magányos napokhoz.

Sokkal többet nyújtott, mint amennyit egy indián asszonytól elvárt. Gyorsan megértette a férfi gondolatait, gyakran meglepte őt hirtelen támadt vidám csínytevéseivel és néha felvillantotta előtte iránta táplált gyengéd érzelmeit is. Mielőtt még kis fiacskájuk megszületett, elvitte őt a száz mérföldnyi távolságra levő Cheyenne városkába és a fehérek szokása szerint megesküdött vele.

Erre a lépésre nem annyira az asszony szeméből kiolvasható óhaj, hanem inkább igazságérzete vitte rá. Tisztában volt avval, hogy a ló és a whisky, amit az asszonyért adott, legalább olyan köteléket jelentett, mint bármilyen szertartás. Azt is tudta, hogy bár az indián asszonyok kötelességtudók, de ősrégi szokások rabjai, melyeket megérteni vagy

megváltoztatni remi lett volna. Szerintül férfit illette, a női nőt és ebből nem i szinte felháborodott, a tüzeléshez szűk nyúzta le a magáva Valósággal megszeg: hogy férje ilyen Csak erélyes párán arra, hogy az ászt jével együtt, nem

Ernest

vetett lábbal a padi rócon. Kötelességeit sítette, de kislány mögött vasakarat i ezredes szokások m

Esténkint, mikor előtt ült pipázva, a csúszkáló fiacskáját nős érzés fogta el, asszonyára tévedt, a pult a sarokban goi ve, melyeket ő soh megérteni. Néha-nél souriban átélt élmt és nagyon boldog l lesége belelátott vt v miután nem érteti nyelvét, csak ültek mellett.

Időközben a hat' volságnyira fekvő épült egy új város, gyet — sokkal har ő valaha elképzelte ték el. Az indián föl a távolban már lát: emelkedő házakat é hoz vezető országi porfelhőt, mely már taságot jelezte. Eljöi saját népe megsza érintkezést. Akkor indiánnak, számít ő

Azok a prémvadc úttörők jöttek a „ egyenként visszaküli ségüket és félvér rezervációba, hogy letes gesztussal teg két. A férfi egy szó'

Gyurák Éva: NAPOZÁS.

(Tollrí

Csák fiy ula

' • -vi^gajjfeaB»*81