Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-10 / 23. szám
1971. VI. 10. M ost, amikor a harminc év krónikáját írjuk, amikor embereket állítunk a megismerés, az újrafelfedezés reflektorfényébe, rég volt eseményeket szembesítünk a jelennel, gyakran lapozgatok bele szép riportereskedésem emlékeit őrző jegyzetfüzeteimbe. Keresem a múltat, az emlékeket elevenítő sorokat. Aki keres, talál — tartja a közmondás. Jómagam is találtam; egy nevet: Kétyi István nevét. És lám- csak, hogy belém csimpaszkodott. Szabadulnék tőle, de már nem ereszt. És mintha varázslat történne. A betűk ködpamacsokká válnak. Helyükön egy ötven körüli parasztember szikár, vállas alakja bontakozódik ki. Arcát barnapirosra festette a nyári nap, stuccolt bajuszában ezüstös szálak, fürkésző szempár fölött vastag szemöldök, fején kalap két érett búzakalásszal. Micsoda csodálatos valami az ember képzeletvilága! Pillanatok alatt képes teremteni, röpülni hetedhét országon át, fittyet hányva térnek és időnek. Lám, már jómagam is valahol a hajdani párkányi járásban, a búcsi határban járok. Látom a dombhátakon aranyló búzatáblákat, még a kenyérnekvalót érlelő természet csodálatos illatát is érzem, hallom a szí- nehagyott homokfutó kenetlen kerekének fülbántó nyikorgását. A bakon Kétyi István ül mellettem, a szövetkezet elnöke. Ö tartja a gyeplőt, hogy célhoz érjen az árva pejkó. Határnézésre indulunk, hogy aztán az aratóknál állapodjunk meg. Annak idején ez így volt szokás, így kellett csinálni: ha a gazdaság központjában a riporter már kifogyott a kérdésekből, határszemlére indult a szövetkezet valamelyik illetékesével. Különben elindult a szóbeszéd: lám- csak, az elvtársat a kétkezi dolgozók már nem is érdeklik. Egyéb jármű híján ezért áll elő a homokfutó a vézna kis lovacskával. Csak később tudom meg, hogy ez sem lenne, ha az elnök lába nem fájna. Valami baja történt — okát már nem tudom —, ezért húzták elő a nyikorgó jármüvet a lomtárból. A szelíd lankán legalább húsz pár arató koptatja az aranysárga tengert. Hangos szóval köszöntjük a hasznos munkát. Ám ez nem is lényeges, csak azért mondom el, mert életemben utoljára Itt fogtam meg a kasza nyelét, hogy rendre vágjam a jő szagú életet. Nem is tudom, miért csináltam, talán azért, hogy lássák: engem sem a gólya költött. Akárhogy volt, abban a pillanatban úgy éreztem: egy arasznyival közelebb kerültem az aratók szívéhez. Még ebédre is meghívtak ... Kétyi István meg csak mosolyog. Valahogy úgy, ahogyan a felnőttek szoktak a magát produkáló gyereken. Aztán vége az idillnek. Nagy kerülővel indulunk hazafelé. Kocsisom lőcsre akasztja a gyeplőszárat, mintha csak hangosan gondolkozna, szépen, sorjában fűzi a mondatokat; „Nem jártam én soha bricskán.“ Annál többet az apostolok lován. Azon aztán sokat. Zselléremberként kezdte az életet. Volt részesaratő, napszámos, viaskodott bérelt földdel — ahogy a sors hozta. A szövetkezetbe azonban már elismert gazdaként lépett, akinek szava sokat nyom a latba, akinek olyan jószág járt ki az udvarából, hogy megakadt rajta a tekintet, szántója egy két mázsával mindig többet termett, mint sok más gazdatársáé. Amije volt, két keze munkájával szerezte. Ezt tudta mindenki. Ha a határban szünetelt a munka, Kétyi István fuvart vállalt: olyankor is, amikor más ember semmi pénzért nem fogott volna be. Még az ötvenes évek elején történt, hogy a búcsiak az ő kezébe adták a szövetkezet gyeplőjét. Miért ne adták volna? Ha embertelen önhajszolással is, de vitte valamire. Bizonyított gazdaként, bizonyított más téren is. Mindig is azon az oldalon állt, ahol a dolgozó ember igazáért emeltek szót. A szépen egymásba fűzött mondatokból megértem — ha nincs is még a zsebében az a bizonyos piros könyvecske —, hogy már fiatal korában letette a garast a munkásmozgalom mellett. „Engem már a húszas évek elején kommunistává avattak — gumíbottal.“ Az történt ugyanis, hogy Komáromban egy május elsejei felvonuláson a búcsiak csoportja élén ö vitte a vörös zászlót. Egyszer csak lovas- rendőrök törtek rájuk. Hirtelenjében nyelét törte a zászlónak, hogy a szövetét a ruhája alá rejthesse. Sajnos, egyik csücske kívül rekedt. A rendőrnek meg jó szeme volt. Éles szeme és súlyos keze. Kétyi Istvánnak egy életre emlékezetes maradt... ... Az acél is tűzben edződik ... Kétyi István nem adja fel a harcot. Aratósztrájkokat szervez; szószólója a részesaratóknak, a szorongatott kisembereknek ... Harmincnyolcban horthyék Kétyi Istvánt is egy zsákba varrták a kommunistákkal. Mondhatta volna, hogy ő nem tagja a pártnak. Mondhatta volna, ha az az ember, aki a bajban önmagát is megtagadja. De nem mondta ... A felszabadulás után, amikor falujukban szóba jött a szövetkezés, Kétyi István nyomban igent mondott. sőt — ahogyan most fogalmaz — hirdetője, istápolója volt a gondolatnak. Azt már említettük, hogy jó gazda hírében állt, de azt még nem, hogy igen olvasott embernek tartották. Tudtuk, hogy amit az iskolában nem kaphatott meg, a könyvekből pótolta. A szövetkezeti gondolat sem volt számára teljesen idegen. Tói tudta, az összefogás nagy erő. Falujában már a harmincas évek elején tejszövetkezet alakult. Létrehozásánál a bába szerepe neki jutott. Később elnökévé választották. Ezt a tisztséget egészen a tejszövetkezet megszűnéséig betöltötte. Mélységes meggyőződéssel vallotta, hogy a parasztember felemelkedésének egyedüli és helyes útja az. amit a párt mond: a szocialista alapokra épülő nagyüzemi szintű társas gazdálkodás, vagyis a szövetkezet. Mire a közös gazdaság szerény irodájának udvarára értünk, szavaiból már egyebet is megsejtettem: azt. hogy a járás vezetői szerint a búcsi szövetkezet már erős lábakon áll. ló lenne azonban másutt is egv Kétvi István; talán Kisújfaiun is könnyebben boldogulnának, ha ilyen ember tartaná a gyeplőt. Eddig az emlék. Itt adódik a válaszra váró kérdés: Mi lett Kétvi Istvánnal? Hová tette, merre vitte az eltelt negyedszázad? Falujában. Búcson a szövetkezet impozáns irodaházában Retkes Laios elnöknek, aki szintén nvugdíjba készül már, teszem fel a kérdést: — fl-e még Kétyi István? — Él, de megöregedett — kanom a választ. Ritkán jár már hozzánk. Többnyire csak a pártgyűlésekre. Azokról a világért sem maradna el. — Párttag? — ötvennégytől. Tágas udvar, régimódi ház tornáccal. Itt lakik Kétyi István — lányával, vejével. A tornácon teszünk széket magunk alá. Vendéglátóm tényleg megöregedett — nagyon, járása már nem a régi. Mintha mázsás terhet cipelne vállán. Üstöké galambősz, tekintete fáradt, hiányzik belőle a pajkos jókedv. — Baj van az idegeimmel — töri meg a csendet. — lólesik, hogv eljött. Lám, nem feledkezett meg Kétyi Istvánról. Sokat gondoltam magára. Éreztem, hogy egyszer még találkozunk. Rákönyököl az asztalkára és arcomat végigsimogatja a tekintetével. — Rövid az élet, mint a pünkösdi királyság — próbálja a tréfát. — Fájnak a lábaim is. Nem is csoda. Nagy ráérősemben kiszámoltam: csupán a barázdában, az ekeszarvát fogva olyan hosszú utat megtettem, hogy kétszer is körülérné a földgolyóbist. Aztán közösen próbáljuk megtalálni a negyedszázaddal ezelőtt megszakadt fonal végét. — Négy esztendeig voltam itthon elnök. Aztán még háromszor három évig — más-más szövetkezetben, ötven, hatvan kilométerre az otthontól. A járáson egyre sűrűbben mondogatták: Búcson már elboldogulnak Kétyi elvtárs nélkül is. Aztán elmentem Kisújfalura. Azt mondták: ezeknek áll legrosszabbul a szénájuk. Mehettem volna más helyre is, de világéletemben magamnak kértem a munka nehezebbjét... Kemény három év volt. Nem tagadom: a járás mindenben a kezemre játszott. Jó volt tudni, hogy mögöttem állnak. A faluban is egyre többen álltak mellém. Ez mindennél fontosabb volt. Elértük, hogy a két-három év alatt felgyülemlett istállótrágya kikerüljön a földekre; ugyancsak a drága pénzen megvásárolt műtrágya. Végeszakadt annak, hogy a vezetőség a kocsmaasztaltól irányítson. Személyem a banknál is garanciát jelentett félmillió korona hitel erejéig. Cigarettára gyújt. Kicsit megköhög- teti a füst. Majd azt kérdezi: — Hol is hagytam abba? Igen, megkaptuk a hitelt. Próbáltuk a lehető legokosabban felhasználni a koronákat. Valahogy fején találtuk a szöget — Másfél év múlva már az adósságot is visszafizettük. A határ sem termett már gazt, hanem acélos, tiszta búzát __ Há rom év múlva azonban megismétlődött a búcsi eset. Kétyi István Kisújfaiun (Nová Vieska) megtette, amit vártaik tőle. Most már elmshet- ne Kisgyarmatra. — Kissé most már bántott a dolog. Miért dobálnak egyik helyről a másikra? Meddig bírom még a vándoréletet? Aztán más szemszögből kezdtem vizsgálni a dolgot. Ennyire fontos ember lennék? Ez a gondolat a a hiúságomat is célba vette. A vitát azonban mégis az döntötte el, hogy újból tudatosítottam: kommunista vagyok. Ha a párt úgy látja jónak ... hát megyek! Már Kisgyarmaton (Sikenicka) volt, amikor hírét vette, hogy Búcson valami nemkívánatos történt. Különösebben nemigen ért rá foglalkozni a kérdéssel. Csak akkor nézett nagyot, amikor egy búcsi traktor állt meg a kisgyarmati szövetkezet gazdasági udvara előtt... „István bácsi, magáért jöttünk. Fel a motyót a traktorra, és gyerünk ...“ Nagyot dobbant ekkor Kétyi István szíve. Sokáig hallgatott, majd csendesen válaszolt: „A katona parancs nélkül nem hagyhatja el az őrhelyét — öcsém.“ Az utasítás pedig csak három év múlva jött: Irány Kiskeszi (Maié Ko- sihy)! További három esztendő, talán több is lett volna belőle, ha ... Egyik napról a másikra ágynak esett. Csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Valaminek történnie kellett, valami olyasminek, ami taglóütésként érte; minden, de minden összeomlott benne. Nem volt már ura önmagának. Szavaiból kiderül, hogy onnan kapta az ütést, ahonnan nem várta. Fontos kérdésben védte a maga igazát egy gyűlésen. A járás akkori első embere pedig ahelyett, hogy érvek ellen érveket állított volna ott, a nagy nyilvánosság előtt vaskalaposnak, maradinak nevezte. Ez volt a tagló ... Tizenhárom év „frontszolgálat“ után egyik napról a másikra kidőlt a csatasorból. Évekig 570 korona havi rokkantsági nyugdíjból élt. Ezekben az években kemény, keserves dac tett lakatot a szájára: Ha éhen hal, akkor sem kilincsel senki ajtaján. Vergődését, magábaroskadását azonban már a falubeliek, a kommunisták sem nézhették tétlenül. Levélben hívták fel a komáromi járási pártbizottság figyelmét. Habár Kétyi István mindig a járás határain kívül végzett érdemdús munkát, most mégis nekik kellene módját ejteni, hogy oldódjon a csomó, amelyet mások kötöttek. A párkányi (Stúrovo) járás már régen megszűnt, az érsekújvári- ban (Nővé Zámky) meg elfelejtették, hogy volt egy Kétyi István is. A figyelmeztetés használt. Az elvtársak gyorsan és határozottan cselekedtek. Kétyi István nyugdíját több mint háromszorosára emelték. Megérdemelten! — Ilyen az élet — folytatja István bácsi mosolyogva. — Nem panaszkodtam, amikor hetekig, hónapokig haza sem nézhettem. Többnyire csak telefonon adtam életjelt az otthoniaknak. Többször megesett, hogy már nem volt tiszta alsőneműm, vettem újat a boltban. Laktam olyan szobácskábán — ha ugyan rá illett ez a név —, amely néhány nappal azután, hogy kiköltöztem belőle, összedőlt. Akkor sem panaszkodtam, amikor havi ötszáz koronából kellett élnem. Ö-eg, beteg ember vagyok. A macskával egy koszton élek. Az orvos parancsolta így. Engem már ez sem igen érdekel. Csak a becsületem! Abba ne gázoljon senki! Megtörtént a baj? Megtörtént, de orvosolták, jólesett! Azt sem mondhatnám, hogv megfeledkeztek rólam. Egyes személyek igen, de azok az emberek nem, akiknek segítettem abban, hogy náluk is sokat teremjen a határ, munkájuk után jobban éljenek, mint ahogy annak idején a módos gazdák éltek. Kétyi István felépülése után magánemberként, még öt-hat éven át rendszeresen eljárogatott a már említett Garam menti szövetkezetekbe. Évzáróra, aratóünnepségre mindig meghívták. Fontosabb döntések meghozatala előtt eljöttek hozzá tanácsért. Jelesebb ünnepeken m'g ma is — különösen István-napokon — garmadával jön az üdvözlőlap. Onnan, a „Galíciából“. Bizonyos körökben annak idején igy nevezték az újvári járásnak ezt a csücskét. Tavaly töltötte be hetvenötödik életévét. Köszönteni még a járási pártbizottságról is eljöttek. Ajándékot is hoztak: szép, jó könyveket. Becsesebb ajándékot nem is hozhattak volna. Kétyi István világéletében olvasó, könyv- szerető ember volt. Azt tartotta: aki olvas, okosabb emberekkel tárgyal. Erre mindig kell időt szakítani! ... És gyengélkedésében, öregségében ma sincs egyedül. Kedves, megértő családján kívül ott a soksok könyv. Jó barátai: Mikszáth, Móricz, Solohov, Tolsztoj, Dosztojevszkij ... SZARKA ISTVÁN ELEVEN EMLÉKEK GyOkeres GyOrgy felvétele I I SZOCIALISTA UTlMZIASU OTIAN
