Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-10 / 23. szám
ÚJ szú « ut óbbi évtizedek egyik jellemző vonása, hogy óriási mértékben megnőtt a tájékoztatás szerepe a társadalmi életben és a nemzetközi kapcsolatokban. E folyamat alapjául többek között olyan objektív tényezők szolgálnak, mint a tömegek társadalmi aktivitásának és képzettségének emelkedése, az ideológiai harc bonyolultabbá válása, továbbá az, hogy a világpolitika színterére lépett több tucat fiatal, független ázSiai, afrikai ás latin-amerikai ország. Napjainkban meghökkentők a tájékoztatás területén végbemenő tudományos és műszaki fejlődés, az úgynevezett „kommunikációs robbanás“ méretei: a világon jelenleg már 25 000 rádióállomást, egy- m'illiárd rádió- és 400 millió televíziókészüléket tartanak nyilván, száznál több hírügynökség gyűjti és továbbítja az információkat, naponta több tízezer újság és folyóirat jelenik meg, valamint körülbelül 1500 új könyv lát napvilágot. A szociológiai felmérések is bizonyítják azt a tendenciát, hogy a legkülönbözőbb korú emberek egyre több időt szentelnek a televíziónak. Kiszámították, hogy néhány országban az áltagcmber életéből több mint tíz évet tölt el a televízió képernyője előtt. Napjainkban az információcsere kérdéseit nemcsak a tájékoztatásban dolgozó szakemberek tanácskozásain vitatják meg, hanem diplomáciai fórumokon is, olyan világszervezetek konferenciáin, mint az ENSZ, az UNESCO és mások. E sorok írója az utóbbi években e témát érintő tárgyalásokon és újságíró-találkozókon vett részt Géniben, Nairobiban, Firenzében, Stockholmban, Párizsban és Varsóban. Miről is volt szó konkrétan ezeken a fórumokon? A probléma lényege 1979. VI. 10. A viták középpontjában álló kérdést így összegezhetjük: ifel lehet-e használni a tömegtájékoztatási eszközök óriási teljesítőképességét a béke, a kölcsönös megértés, a népek szabadsága és jóléte érdekében? Hogyan értékeljük azt a tényt, hogy a tájékoztatás szabadságát lépten-nyo- mon felhasználják az ellenségeskedés fölszítására, a feszültség növelésére, a belügyekbe való beavatkozásra? A kérdés nem elvont, azt maga az élet, a nemzetközi kapcsolatok gyakorlata vetette fel. Leonyid Brezsnyev a helsinki Európai biztonsági és együttműködési értekezleten megállapította: „Nem titok, hogy a tájékoztatási eszközök szolgálhatják a béke és a bizalom céljait, de szét is hinthetik a világban az országok és népek közötti viszály mérgét.“ A Szovjetunió és a többi szocialista ország abból indul ki, hogy a nemzetközi információcserének és az államok e téren folyó együttműkö- d és ének ugyanazokon az alapelveken kell megvalósulniuk, amiket a békés egymás mellett élés alapjaként már számos kétoldalú és többoldalú megállapodásban elismertek. Az Európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmánya Együttműködés humanitárius és egyéb területeken című fejezetében rögzítették azt a tételt, hogy az együttműködésnek elő kell segítenie „a béke és a népek közötti megértés erősítését, valamint az emberi személyiség szellemi gazdagodását“, és úgy kell megvalósulnia, hogy teljes egészében tiszteletben tartják az államok közötti kapcsolatokat vezérlő elveket“, vagyis a szuverén egyenlőség, a belügyekbe való be nem avatkozás, a más államok törvényhozásának tiszteletben tartása elveit. 'Ez az elvi megállapodás megfelel azoknak a normáknak, amelyeket a Szovjetunió sajtószervei, rádiója és televíziója tevékenységében következetesen érvényesít. Az Európai biztonsági és együttműködési értekezlet határozatainak megfelelően a szovjet tájékoztatási J szervek tovább bővítették nemzetközi kapcsolataikat. Helsinki után növekedett a Szovjetunióba akkreditált külföldi tudósítók száma, élénkült a külföldi újságok és folyóiratok terjesztése, több külföldi játék- és televíziós filmet mutatnak be, jóllehet az UNESCO adatai szerint, akárcsak korábban, a Szovjet Televízió műsorán lényegesen több nyugati tévéfilm szerepel, mint amennyi szovjet tv- művet nyugaton bemutatnak. 'Ennek tükrében még szembetűnőbb, hogy Nyugaton éppen az utób bi években határozottan erősödött az antikommunista propaganda, sűrűbbé váltak a támadások az enyhülési politika, a helsinki értekezlet záróokmánya ellen. A záróokmány teljes szövegét egyébként a nyugati országok többségében nem tették a széles közvélemény számára hozzáférhetővé. (Emlékeztetünk rá, hogy a Szovjetunióban a záróokmány teljes szövegét közölte a központi sajtó, külön brosúrában is kiadták az ország népeinek nyelvén, összesen körülbelül 20 millió példányban.) Az Egyesült Államok jelenlegi vezetése az amerikai külpolitika kulcselemének minősítette a propagandát. Átszervezték és megerősítették a propagandaapparátust, új, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó irodát hoztak létre '(személyzeti állománya 8800 munkatárs, évi költségvetése több mint 400 millió dollár), új rádióadó- állomások építését kezdték meg, ezeknek az adásai a szocialista országokba irányulnak majd, „az emberi jogok védelmének“ demagóg jelszavával kampányt indítottak a szocialista országok belügyeibe való beavatkozásra, és fokozták a provokációs vádaskodásokat a „szovjet veszélyről“. Voltaképp olyan kísérletekről van szó, amelyek célja, hogy „a lélektani hadviselés“ újabb szakaszának megnyitásával megpróbálják lefékezni az enyhülés folyamatát. A nemzetközi légkör méregkeve- rőinek szerepét elsősorban a hadiipari komplexummal, a titkosszolgálatokkal és az antikommunista szervezetekkel kapcsolatban álló tömegtájékoztatási szervek vállalják magukra. A pszichológiai hadviselés nemzetközi akcióit a NATO-n keresztül koordinálják. A sajtóban kiszivárgott például az a hír, hogy a NATO-tagországok propagandistái 1978 augusztusában Kréta szigetén konferencián vitattak meg egy sor olyan kérdést, mint a tájékoztatás tervezése, módszerei és a tájékoztatás politikai irányítottságának megvalósítása. Sajnálkozással állapíthatjuk meg, hogy bár a nemzetközi kapcsolatokban változások történnek az enyhülés jegyében, a nyugati propaganda- gépezet jelentős része továbbra is hidegháborús szellemben tevékenykedik, mi több, fokozott erőfeszítésekkel igyekeznek pattanásig feszült helyzetet előidézni az eszmei hatások, a propaganda területén. Miért teszik ezt? Az utóbbi idók eseményeinek tanúsága szerint azért, hogy mintegy propaganda-spanyolfalat hozzanak létre a fegyverkezési hajsza leleplezésére. Az igazságos elvekért h nemzetközi tájékoztatás növekvő lendülete közepette mind időszerűbbé válik olyan irányelvek és normák kidolgozása, amelyek elősegítik, hogy a tömegtájékoztatási eszközöket a béke éis a kölcsönös megértés érdekében használják fel, hogy törvényen kívül helyezzék a militariz- mus, a fajelmélet, a pszichológiai hadviselés és a belügyekbe való beavatkozás propagandáját. A szocialista országoknak ez a törekvése megegyezik számos fejlődő ország álláspontjával; ezek az államok az utóbbi években meghirdették az „információ dekolonializálásának“ jelszavát, vagyis az imperialista tájékoztatási szervek káros befolyásának megszüntetését Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. A sérelmesnek tartott egyirányú tájékoztatás méreteire egyetlen tényből is következtethetünk: a harmadik világba érkező nyugati információk mennyisége az ellentétes irányba áramló információknak százszorosa. A nemzetközi szervezetekben a szocialista államok és sok fejlődő ország kezdeményezésére megindult a tájékoztatás olyan új normáinak megfogalmazása, amelyek megfelelnek majd a békés egymás mellett élés követelményeinek. Az Egyesült Nemzetek szervezetében például a Szovjetunió előterjesztése alapján olyan nemzetközi egyezmény tervezetén dolgoznak, amely megszabja, -milyen elvek szerint használhatják fel az államok a mesterséges holdakat a televíziós adások közvetlen továbbítására. Az 1977 végétől 1978 elejéig tartott belgrádi találkozón, amelyen az Európai biztonsági és együttműködési értekezlet 35 résztvevőjének képviselői voltak jelen, a szocialista országok javaslatot terjesztettek elő arról, hogy a nemzetközi kapcsolatokban tiltsák meg a háborús propagandát, szüntessék meg a pszichológiai hadviselés gyakorlatát, növeljék a tájékoztatási szervek és az újságírók felelősségét az általuk terjesztett hírekért, bővítsék a hírügynökségek közötti együttműködést. A NATO-államok sajnos nem fogadták el ezeket a javaslatokat, de ez természetesen nőm jelenti, hogy az indítványokat egyszer s mindenkorra levették a napirendről. fii Szovjetunió javaslatára az UNES'CO-ban hat évig dolgoztak azo-n a nyilatkozaton, amely megszabja az államok nemzetközi tájékoztatási tevékenységének alapelveit. Olvasóink talán -még emlékeznek rá, milyen zajos propagandakampányt folytatott e kérdés körül több nyugati ország az UNESCO közgyűlés legutóbbi ülésszakán (Párizs, 1978 október—november). Egyebek közt úgy tüntették föl, mintha a nyilatkozat célja az lenne, hogy a kormányok ellenőrzésük alá helyezzék a tájékoztatási szerveket, bevezessék a cenzúrát, és így tovább, holott a tervezet nem adott alapot ilyen állításokra. Az UNESCO 1978 végén — a szervezet történetének 146. dokumentumaként — mégis elfogadta a nyilatkozatot. Az okmány teljes címe: Nyilatkozat azokról az .alapvető elvekről, amelyek szerint a tájékoztató szervek hozzájárulhatnak a béke és a nemzetközi megértés erősítéséhez, az emberi jogok érvényesítéséhez és a fajgyűlölet, az apartheid és a háborús uszítás -elleni küzdelemhez. A nemzetközi dokumentumok történetében ez az első okmány, melyben az államok kifejezik azt a szándékukat, hogy a hatalmas tájékoztatási potenciált a nyilatkozat címében felsorolt nemes célok érdekében használják. fii nyilatkozat egyes fejezetei több más között kifejtik, milyen fontos a -tömegtájékoztatási eszközök szerepe a békéért és a gyarmatosítás maradványainak felszámolásáért folytatott harcban, abban a küzdelemben, amelyet az emberi jogok olyan tömeges megértése ellen vívnak, mint a fajgyűlölet és az apartheid, abban, hogy a fiatal nemzedéket a béke szellemében neveljék, és hogy az információs tevékenységben figyelembe vegyék az egyes államok nemzeti törvényeit. Természetesen nem lehet azt várni, hogy a nyilatkozat elfogadása után a nyugati országok minden tömegtájékoztatási -szerve azonnal annak szellemében alakítja át tevékenységét. Mégis meglepő, -hogy még a tekintélyes amerikai kiadványok is sietve hangot adnak negatív véleményüknek, és elhatárolják magúikat a dokumentumtól, amelyet a világ csaknem valamennyi országa, közöttük az Egyesült Államok is elfogadott. fii New York Times például így ír: „Nem lehet szólásszabadság vagy kiegyensúlyozott tájékoztatás az, ha nem biztosítják a szólásszabadságot azoknak is, akik a fajgyűlölet és az apartheid, továbbá a háború mellett emelnek szót.“ Felvetődik a kérdés: a New York Times álláspontja valóban az amerikai újságírók, a közvélemény és az állami szervek véleményét tükrözi? Vajon valóban az jelenti-e a szólás- szabadságot, hogy a háború és a fajgyűlölet híveinek rendelkezésére bocsátják az újságok hasábjait és az étert?' Hiszen nem egy anarchista szervezet, hanem ä nemzetközi közösség dokumentumáról van szó. Ebben a közösségben a nemzetközi jog, számos egyezmény betűi, az ENSZ alapokmányának normái érvényesülnek, amely éknek a béke 'és a népek közötti jó viszony megerősítése a célja. Ami a korlátlan információ némely országban állítólag virágzó szabadságát illeti, erről különbözőek a vélemények. Az egyik vezető francia újságíró úgy fogalmazott, hogy nyugaton minden állampolgárnak éppen- úgy joga van saját lapot kiadni, mint saját -műholdat felbocsátani. Az említett UNESCO-nyilatkozatról eszembe jut egy eset a szólásszabadságról. Tavaly november végén Párizsban történt. A nyilatkozat -elfogadását követő napon a szovjet küldöttek sajtótájékoztatót tartottak. Nekem kellett válaszolnom arra a kérdésre, milyen ismérvei vannak az objektív vagy nem objektív tájékoztatásnak, illetve vannak-e egyáltalán ilyen kategóriák. Felmutattam az újságíróknak a Párizsban megjelenő amerikai lap, az International Herald Tribune friss számát, amely ter- j-ed-el-mes cikkben kommentálta a nyilatkozatot, és úgy állította be, hogy annak elfogadása a nyugati, diplomácia győzelme. Megdöbbentő volt, hogy a cikkben egyetlenegyszer sem szerepelt a nyilatkozat címe, egyetlenegyszer sem említették a béke, a 'kölcsönös megértés, a fajgyűlölet, az apartheid, a háborús uszítás szavakat, vagyis azokat a fogalmakat, amelyek tulajdonképpen az egész nyilatkozat értelmét adták. Most én kérdezem meg a nyugati újságírókat: hogyan lehet tájékoztatni az olvasókat egy nemzetközi dokumentumról, ha nem közük annak címét, egyetlen szót sem ejtenek tartalmáról, sőt teljesen kiforgatják az értelmét. Másnap az International Herald Tribune rövid hírben számolt be arról, amit mondtam („a szovjet küldött a tárgyilagosság hiányával vádolta a nyugati sajtót“). Most sem közölték a nyilatkozat címét, valódi tartalmát, sem az én megjegyzésem lényegét. Jellegzetes példa ez a „tájékoztatás szabadságára“, pontosabban arra, hogyan manipulálnak ezzel a jelszóval. Megszabadulni a múlt tértiétől Térjünk vissza eredeti témánkhoz, és vizsgáljuk meg, reális-e jelenleg arra törekedni, hogy kidolgozzuk és betartsuk a nemzetiközi tájékoztatási tevékenység elveit magában foglaló egyezményt, amely elfogadható a különböző társadalmi berendezkedésű országok számára, megfelel az enyhülésnek, és figyelembe veszi a fejlődő világ jogos érdekeit. El kell ismernünk, ez nem könnyű feladat, mivel a világban egymással szemben álló társadalmi rendszerek, államok és osztályok legmélyebb ideológiai érdekeit érinti. f Mégis meg kell valósítani ezt a célt, méghozzá a legrövidebb idő alatt. Miként nem fejlődhet örökké párhuzamosan a politikai enyhülés és a fegyverkezési hajsza, ugyanúgy nem szilárdulhat meg a népek közötti megértés és bizalom a folytatódó aknamunka és pszichológiai hadviselés közepette. Nem kecsegtet sikerrel az a harc sem, amelyet a fejlődő államok vívnak a teljes függetlenségért, a gyarmati maradványok felszámolásáért, ha nem vetnek véget a tájékoztatási imperializmus gyakorlatának. A szocialista és a fejlődő országok, valamennyi demokratikus erő, a reálisan gondolkodó nyugati politikusok, a haladó újságírók és szervezetek közös fellépésének feltétlenül hozzá kell járulniuk, hogy a tömegtájékoztatás szféráját megtisztítsák a torzításoktól, a tisztességtelen manipulációktól, a, hideg- há'bor tehetetlenségi erőitől. Leonyid Brezsnyev az NSZK-ban tett hivatalos 'látogatásakor, 1978-ban Bonnban tartott beszédében hangsúlyozta, hogy „fontos az igazsághű és jóindulatú tájékoztatás egymásról. Fontos, hogy az embereket, mindenekelőtt a fiatalokat más népek tiszteletére neveljük, és megszabadítsuk őket azoktól az eszméktől és elképzelésektől, amelyek a múlt örökségéből ólomsúlyként nehezednek rájuk. Ebben óriási felelősség hárul a tömegtájékoztatási eszközökre.“ fii világon mind többen ismerik fel e gondolat mély igazságát és időszerűségét. J. KASLEV, a Szovjetunió UNESCO-bizottságának felelős titkára (APN) AZ ENYHÜLÉS ÉS A TÁJÉKOZTATÁSI ESZKÖZÖK
