Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-10 / 23. szám
VASÁRNAP 1979. június 10. A NAP kel — Nyugat-Szlovákia: 4.49, nyugszik 20.52 Közép-Szlovákia: 4.41, nyugszik 20.44 Kelet-Szlovákia: 4.33, nyugszik 20.36 órakor \ HOLD kel — 18.17, nyugszik 4.43 órakor NÉVNAPJUKON SZERETETTEL KÜSZŰNTJOK MARGIT és MARGARÉTA nevű kedves olvasóinkat 1819-ben született Gnstave COORBET francia testű, a kritikai realizmus egyik legnagyobb mestere, a modern festészet úttörője (+ 1877) • 1894-ben született Pavel BORKOVEC cseh zeneszerzői (-1 19721 1899ben született MARTYN Ferenc magyar festfimfivész és grafikus. AZ ÜJ SZŐ JÖVŐ HETI VASÁRNAPI SZÁMÁNAK TARTALMÁBÓL Internacionalizmusunk első próbaköve Kővágó László tanulmánya robb következetességgel a határozatok teljesítésekor Beszélgetés Július Varga elvtőrssal, a CSKP KB osztályvezetőjével Hogy gyermekeinknek is jusson... Török Elemér riportja Két találkozás Gál Eta riportja Közös út Ritzko Béla Írása Ragyogjatok, csillagok! Poór József elbeszélése Diverzánsok isten nevében Leonyid Lerov cikke ÉRTIK A MÓDJÁT Állok a bolyi (Hot) alapiskola labdarúgópályájának szélén, nézem a hetedikesek mérkőzését. Velem együtt nézi három, testnevelésből felmentett tanuló, Pisti, Józsi, Miska. Kérdezem tőlük: — A középcsatár, az a magas fiú is hetedikes? Pisti válaszol: — Tetszik tudni, ismétlő. — Józsi helyesbít: — Ö is hetedikes, de az idén már jól tanul, nem fog megbukni. Lassul a mérkőzés üteme, alig akad látnivaló, folytatjuk a beszélgetést. Kérdezem: — Az idén ki lesz közületek ismétlő? — Megint Pisti válaszol: — Tetszik tudni, Miska félévkor matematikából ötöst kapott, de igyekszik, javít, így az idén nem lesz ismétlő az osztályunkban. — És nyomban a fülig vörösödő Miskához fordul: — Igaz? — Miska még zavartabb, mint az előbb, de lelkesen bizonyít: — Igaz, igaz. Józsi is megszólal: — Ha nem tanul, mehet utcaseprőnek! — Pisti azonban másként vélekedik: — Nem úgy van az! Ma már akárki nem lehet utcaseprő. Ma már az utcaseprő is géppel dolgozik. Nagy, komoly géppel, melyben finom szerkezetek működnek. Láttam Kassán. Az nem úgy van, hogy csak felülünk a gépre. Akárkire nem bízzák. Nincs más megoldás, tanulni kell a matematikát. Miska érti a célzást. Bátortalanul bár, de nekem szólva magyarázza: — Nehéz, kutya nehéz a matematika, nehezen értem meg, mindig elakadok, mielőtt a példák megoldásához jutnék, én igyekszem... — És Pistitől kérdi: — Ugye a legutóbbi dolgozatot is hármasra írtam? Sajnálom Miskát. Mondom is a fiúknak: — Gondoljatok arra, hogy önérzetében megbánthatjátok. Pisti, Józsi egymás szavába vágnak: — Dehogy bántjuk!... Nem bántjuk ... Inkább segítünk neki... Mindig segítünk ... Vállaltuk, hogy segítségünkkel a tanév végére kijavítja az ötöst legalább négyesre. — így van, és tessék elhinni, hogy értik a módját! — bizonygatja Miska. Persze, elhiszem. Sőt, másoknak is elmondom: egyetértek Pistivel, Józsival. éctttO&íyJ Hálátlan hálapénz A régi világban gyökeredző, de életünkből mindmáig nem száműzött, sőt, esetenként él- burjánzó furcsa szokások vannak gyógyfürdőinkben is. Távol áll tőlem a túlzott általánosítás, de tapasztalataim és hiteles értesüléseim tanúsítják — az emberek zöme borravalót, „hálapénzt" ad itt is, és a gyógyfürdői személyzetnek bizony csak a tört része áll ellen a kísértésnek. Pedig ők is kapnak fizetést, most már nem is nagyon alacsonyai és amit ezért nyújtanak, az végeredményben kötelességük. S mégis sokan — vékony pénzű nyugdíjasok éppúgy, mint vezető posztokat betöltő emberek, pártonkívüliek és kommunisták, nők és férfiak — így „tisztelik meg" őket. Persze az intézeti szabályok tiltják az ilyesmit, de az illetékesek inkább szemet hunynak efelett s így ez a díszünkre aligha váló jelenség csak nem akar kiszorulni életünkből. Vannak egészen riasztó, vagy éppenhogy nevetséges formái. Egyik gyógyfürdőnkben egy Amerikába szakadt honfitársnőnk — történetesen munkásnő — elpanaszolta nekem, hogy igen, igen, tisztában van azzal, borravalót adni illik, ezt ő szívesen meg is teszi, de álljon meg a menet, miért kell egyetlen procedúra keretében három embernek is foglalkoznia vele, s hálapénzként miért kérnek a korona helyett konvertibilis valutát? Mindig mosolyognom kellett, amikor egyesek minden esetben odasom- fordáltak például a fürdőmesterhez, lopva körülnéztek, majd a far zsebébe csúsztatták a két, három, vagy öt koronát. Az meg hátra sem nézett, meg sem köszönte, egyszerűen úgy tett: Hogyan is tudhatnék arról, ami a hátam mögött történik? Megismerkedtem olyan nyugdíjasokkal is, akik bizony odahaza igencsak élére kénytelenek állítani a garast, de a gyógyfürdőben megjátsszak a „nagyurat“ — a borravalózásban is. Akad köztük, akik vászon zacskóban hozott magával erre a célra egy-két maroknyi ötkoronást. Nem vonom kétségbe, az ilyesminek nyilván néha van némi foganatja. Esetenként abban, hogy az illető jogtalanul korábban sorra kerül, a masszázs valamivel tovább tart és több udvarias szóban van része. Általában azonban úgy hiszem, hogy nem nagyon rövidülnek meg azok sem, akik nem hódolnak ennek a szokásnak, amelynek hátterében nemcsak a „protekció" reménye húzódik meg, hanem a kispolgár maj- molása, vagy egyszerűen a rongyrázás is. Pedig nagyon hálátlan dolog ez. Hiszen, ha ez a kór elhatalmasodik rajtunk, akkor előbb-utóbb gyógyíthatatlanul megrokkan a lábunk a zsákba gyömöszölt hálapénz súlya alatt. IDŐSZERŰ GONDOLATOK A kkor, az ötvenes évek derekán még gyermek voltam. Óvodás korú gyermek, aki nővére oldalán minden reggel végigbandukolt a kisváros csöndes és szürke utcáin, s belépett a fakult vakolatú épület ósdi szobáiba. Abban az óvodában több olyan néni volt, akitől tartottam, de volt egy olyan is, akitől nem féltem, aki szinte csodát művelt. Ö volt az örök adakozó. Ma ámulva állapítom meg, hogy Farkas Lászlóné, soksok ovis Éva nénije aemmit nem változott. Fiatalos, mint az ötvenes években, nyílt szívű, mint mindig, édes szavú. Most is Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) tanít, de nem gyermekkorom óvodájában, hanem néhány száz méterrel odább, a Gorkij utcai magyar óvodában, szép, korszerű épületben, ahová négy osztályba mintegy százharminc gyermek jár. Az idén középső csoportos, azaz ötödik évükben levő gyermekeket okít a szép szóra, a társasági viselkedés alapszabályaira, arra, hogy a világ, amelyben élünk, csak akkor válhat kedvessé és nyitottá, ha mi is megőrizzük eredendő gyermekisé- günk jegyeit, a kedvességet és nyitottságot. Tanít dalra, táncra, anyanyelvre és bábuzásra is. Hogy Dunaszerdahelyen és környékén oly nagy népszerűségnek örvend a pedagógiai bábjáték, az neki is köszönhető, hiszen az elsők között volt, aki fölismerte a bábuzás mérhetetlen szerepét az oktató-nevelő munkában. Ezen a területen szinte úttörőként dolgozott. Még ma is rengeteg bábut készít, hogy csemetéivel jobban megértesse magát, hogy jobban a lelkűkbe férkőzzön. Mindent azzal a természetességgel végez, amellyel az édesanyák. Nem véletlenül mondják róla, ő a gyermekek második anyja. Ügyel, mikor délutáni álmukat alusszák, talpra állítja őket, ha a sirás vagy a kérész életű szomorúság a földig nyomja őket. Szeme folyton lát, füle folyton hall. A beszéde? A beszéde a türelem és a nyugalom maga. A távoli emlékké fakuló óvodai élményeim között ott vannak az ö gyöngéd és nyájas szavai. Hangoskodó szót szájáról nem hallottam. S még valami, ami talán elsőként hívta föl figyelmemet Éva asz- szonyra. Oly szép magyarsággal beszél, mint nagyon kevesen közülünk. Talán akkor lennék a legpontosabb, ha azt írnám, Farkas Lászlóné soha nem volt az óvónőm. Éva asszony társam volt a gyermekkorban, társam a betűtáncolta- tásban, a játékban. Amikor kölyökként fölfedező útra indultam az óvoda kertjének világvégébe, nem náspángolt el. Szerényen, titkos vonzódással, hozzám szegődött. Hozzám, a gyermekhez. Mondom, nem parancsnokoskodó oktatóm volt, hanem társam volt, mint ahogy ma is társa sok nebulónak. Igazi pedagógus tehát, mert nem mutatja, hogy tanít. Igazi óvónő, mert azonosul. Mert a gyermekkel nem érezteti, hogy ő a felnőtt. Mint volt társa, tisztelettel tanúsítom, hogy Farkas Lászlóné, rengeteg gyermek Éva nénije, megérdemelten kapta az érdemes tanító kitüntetést. SZIGETI LÁSZLÓ ÖRÖK ADAKOZÖ 1979. VI. 10. Ami ax ipari növényeket illeti, kereske- de lem politikai érdekek szempontjából elsőrendű szerepet kell tnlajdonítaní az olajos magvakból való önellátás fokozására. A repce hazai termelésének gyors növekedése ellenére — az 5. ötéves tervidőszakban csaknem 56 százalékkal lett nagyobb — a növényi olajok és zsiradékok fogyasztása 50 százalékban a behozataltól függ. A behozott nyersanyagok és késztermékek egyre drágábbak. Reális lehetőségünk nyílik a repcetermelés növelésére, a jó minőségű fajták bevezetésére, amelyekből kiváló minőségű olajat készíthetünk. Az a célunk, hogy 80 %-kal csökkentsük az olajmagvak behozatalát. Ezért a következő ötéves tervidőszak végéig legalább 90 ezer hektárra akarjuk bővíteni a repce termelését. Nem kielégítő a helyzet az ipari cukorrépa termesztésében. Már évek óta nem érjük el a tervezett hektárhozamokat. Míg a hasonló természeti adottságokkal rendelkező országokban az átlagos hektárhozam 45 tonna, nálunk nem egészen 35 tonna. A cukortartalom a 17 százalékról 14—15 százalékra csökkent. Míg a kroméríii, prostéjo- vi és prerovi járásokban a hektárhozamok már hosszabb ideje megközelítik a 400 mázsát, egyes répatermelő járásokban nem érjük el a 300 mázsát sem. Nyilvánvaló, hogy ezekben a járásokban a mezőgazdasági vállalatok nem tartják meg az alapvető agro technikát és a technológiai fegyelmet. Mindehhez még bozzá kell számítani a jelentős begyűjtési veszteségeket. Szükségesnek tartjuk, hogy a cukorrépatermesztés intenzitása mércéjének azt tekintsük, mennyi cukrot termelünk egy hektárról. Ezért a legalkalmasabb vetőmagot kell használnunk, ennek megfelelő agrotechnikát kell alkalmaznunk és fokozatosan át kell térnünk ahhoz, bogy a felvásárlásnál figyelembe vegyük a cukortartalmat. A cukorrépatermeléssel egyidőben kell megoldani feldolgozásának kérdéseit is. Már ma érezteti hatását súlyos gazdasági követelményeivel együtt a feldolgozó kapacitások hiánya, a gépek nagyfokú elhasználtsága és a termelés alacsony fokú koncentrációja. A 7. ötéves terv kidolgozása során fontolóra vesszük, hogy mit kell a lehető leggyorsabban újjáépítenünk és korszerűsítenünk. Az új cukorgyárak építésével kapcsolatban figyelembe kell vennünk a beruházások reális lehetőségeit, ahogy ez a következő ötéves terv kidolgozása során a nyolcvanas években szükségesnek látszik. (Lubomír Strougal elvtársnak, az efsz-ek IX. kongresszusán mondott beszédéből)
