Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-03 / 22. szám
Cos. És ahogy az már lenni szokott, ez a tény elkeseríti — aki „nem olyan, mint a többiek“, annak nehezebb az élete. Nem szájba rágva, de megmagyarázzuk fiatal nézőinknek: tisztelni kell mások szokásait, s az ember nem attól lesz érdekes, amiben hasonlít a többiekre, hanem attól, amiben különbözik tőlük, feltéve persze, ha ez emberhez méltó tulajdonság. A „legnehezebb“ néző — a 13—16 éves kamasz — a „harmadik színházba“ jön el hozzánk. Neki már kevés, ami a fiatalabb nézőket kielégíti: a szeretet, a tisztelet, a megértés. Persze, szüksége van együttérzésre is, mert nagyon nehéz korba lépett. Fejlődik testileg-lelkileg, a nemi érés viharos folyamata ez, s a lelki érettség néha elmarad a testi fejlettség mögött. A nagykamasz eltökélten szakít a gyarmekkorral, só- váran törekszik a „felnőttség“ felé akik a serdülőkorból már átléptek az ifjúkorba. A szociológusok kifejezésével élve „magas az elvárási szintjük“: az ifjú ember elvégzi a középiskolát, és bármely életpályát választhatja magának. Ö a legidősebb nézőnk. Már eléggé okos, és ami nem i kevésbé fontos, esztétikailag is képzett. Nyitott előtte minden előadás, azok is, amelyeket a fiatalabb gyerekek számára mutatunk be, de sok újdonság is várja. Többek között az orosz és a külföldi klasz- szikus drámairodalom. Színházunk alapítása után két évvel, 1924-ben összehívtuk a küldött- gyűlést — a gyermekek önkormányzati szervét. Azóta immár 55 esztendeje évente egyszer minden lenin- grádi iskola elküldi delegátusait — mintegy 500 gyereket — erre a gyermekparlamentre. összevetjük alkotói szándékainkat a mai gyerekek igényeivel. „Parlamentünk“ bizonyos Színházba hívogató emberpalánta, életében először, egyszer csak megáll a színház bejáratánál. Először nyújtja oda jegyét a jegyszedőnek, először foglal helyet a nézőtéren. Nagyon sok függ attól, hogy mi történik vele a következő két órában ... Talán ez határozza meg, hogy milyen •lesz: okosabb, jobb, vagy ne adj’ isten, közömbösebb... Állandó nézőink életkora hét-tizenhét év között mozog. A legkisebb épp hogy átlépte az iskola küszöbét, a legidősebb maholnap már ballag. Lehet-e ugyanazt a színházat játszani valamennyiüknek? Nem. Héttől tizenhét éves korig négy korcsoportot különböztetünk meg, amelyek eltérnek pszichikai- lag, fizikailag és emociális téren is. Végeredményben ezeknek a korcsoportoknak a figyelembevételével alakítjuk ki színházunk programját. Az első korcsoport tagjai 7—11 évesek. Ez a legharmonikusabb életkor: rendíthetetlen tekintélye van még a szülőknek és a tanítóknak: a mama a „legszebb“ a papa a „legokosabb“. Természetesen .meséket kínálunk a gyerekeknek: Konyok-Gor- bunokról, az orosz folklór táltoslováról. Bambyról, az őzikéről, a Kipling elbeszélés nyomán színre vitt Vándorló Macskáról, s még sok mást. Ám a néző felcseperedik. Már 12—13 éves. Kiskamasz. A „második színház“ nézője, és lényegesen különbözik az eddigi kisgyermek közönségtől. önállóbb. Szívesen olvas, sok mindent megtanult az iskolában. Gyakorlatilag megkapja ugyanazokat az információkat, mint a felnőttek. Ez hatással van a jellemére is. Míg a kisgyerekek még a maguk módján a legőszintébben reagálnak, a kiskamasz egyszer csak. úgy kezd viselkedni, „mint a többiek“. Mi történt? Az első nagy információözön elkábítja, szinte letaglózza a gyerekeket, amire ösztönösen a legkönnyebb utat választja: úgy viselkedik, „mint a többiek“. Eljátsszuk nekik a Ra- gyij Pogogyin színműve alapján rendezett „Treny-beny“ című darabunkat. Hősnője egy kislány, a haja lángvörös és jellemében sem hasonlít a többiekre: szeszélyes, makranZinovij Korogodszkij, a cikk szerzője, a TjUZ, a Fiatal Nézők Színháza főrendezője (jobbról) — modorában, érdeklődésében, öltözködésében. De a felnőttek hozzászoktak, hogy gyermekszámba vegyék. Kiéleződik a konfliktus a felnőttekkel és az egykorúakkal, de mindenekelőtt saját magával szemben. A kamasz meg akarja érteni magát, el akar igazodni a világban, de már nem gyermekként. Kínlódva keresi az erkölcsi példaképek Neki ajánljuk azt a történetet, amely arról szól, hogy mit jelent személyiségnek lenni. Elmondjuk, hogy élt, szenvedett, szeretett, miről gondolkodott Pjotr Smidt hadnagy, a cári flotta admirálisának a fia, aki az 1905-ös orosz forradalom napjaiban átállt a zendülő matrózok oldalára, és akit II. Miklós cár kivégeztetett. Mi Pjotr Smidt életének kevésbé ismert oldalait lapozzuk fel: levelezését feleségével, aki kétszer látott, és egy életre megszeretett. A sorok mögül olyan ember jelleme tárul elénk, aki valóban méltó rá, hogy erkölcsi példakép legyen. Hadd szóljak végül a „negyedik színházról“, a tizenhét évesekéről, mérőműszer: érzékeljük általa, ha valami változik, ha valaminek elérkezett az ideje a fiatalok életében. És akkor válaszolunk — új színdarabbal. Z. KOROGODSZKIJ UTÖSZÖ ARRÖL, AMIT ZINOVIJ KOROGODSZKl / PROFESSZOR NEM TUDOTT ELMONDANI. Nem szólhatott arról a bizalomról és a szerétéiről, amelyet a TJUZ-nak, az Ifjú Nézők Színházának közönsége — tehát a négymilliós Leningrád minden lakója, a hét éven aluliak kivételével — gyermekkorának színháza iránt érez. A színház „paralamentjének“ ülését minden évben február 14-én tartják, e napon hívták össze először a küldöttgyűlést. Nemcsak a jelenlegi, de a régi, azóta felnőtt hajdani delegátusok, néha egészen idős emberek is, eljönnek. Elhozzák gyermekeiket, unokáikat. Eléneklik azokat a dalokat, amelyeket különböző nemzedékek küldöttjei ajánlottak a színháznak ... Találkoztam itt Igor Konnal, a jeles szociológussal, a filozófiai tudományok doktorával. Azt mondta: „Ez a színház tanított meg rá, hogy közhelyek nélkül gondolkodjam.“ Beszéltem itt Danyil Granyinnal, a híres íróval is. „A TfUZ-tól ajándékba kapott gyermekkori ünnepek kedves emlékezete hozott ide“ — vallotta be. Az egykori nézők csodálatra méltóan hyek maradnak színházukhoz. Ennek számos jelét adják. Még a földgömbön is megörökítik a TJUZ nevét! Ennek a színháznak saját „földrajzi emlékhelyei“ vannak, hiszen amikor a TJUZ küldöttgyűlésének egykori tagjai, mai geológusok, a Szovjetunió távoli északi részén felfedezték egy nagy folyó két ismeretlen forrását, az egyiknek Tju zovszkij, a másiknak pedig a Dele- gatiszkij nevet adták. A Vígszínház Albertinája: Peremar- lőni Krisztina (Domonkos Sándor felvétele) MIT ÁLMODTÁL, ALBERTINA? Egy mesebeli, operettbe is jól beillő országban Albertina elcsábításán töri a fejét az örökké ripacskodó Charme gróf, Himaláj herceg unokaöccse. Tolvajt bérel (akit elfogat majd), hogy a kétszázötvennyolcadik lány kegyeit is elnyerje. A pórázón tartott tolvaj óvatosan Albertinához lopódzik és játszi könnyedséggel akasztja le az alvó lány nyakláncát. Albertina megérzi a tolvaj kezét; összerezzen,ftde nem ébred föl. Nem tudni, miről álmodik. Csak sejteni lehet. Mert a tolvaj érintésétől bűvöletbe esve álmaiban egyetlen szót ismételget: meztelenség. Színes szappanbuborékok ereszkednek alá a magasból. A messze földön híres divatmester bálja drága toalettek és torz, ijesztő maszkok bemutatójává válik. Egyedül Albertina őrzi meg önmagát. Csendben, fényben, ruha nélkül. — Witold Gombrowicz Albertinája az a szerep, amellyel a színész teljesen átfogja a közönséget, s aligha akad hozzá hasonló figura a világirodalomban. Peremartoni Krisztinát milyen érzések kötik az íróhoz és Albertinához? — Bevallom, mielőtt Valló Péter ránt osztotta volna az Operett női főszerepét, csupán annyit tudtam Gombrowiczról, hogy a huszadik századi lengyel irodalom egyik legnagyobb alakja. Amikor otthon elolvastam a szerepkönyvet, egészen furcsának találtam. Még az olvasópróbán is homályosan láttam a müvet. Először szürrealista képhez hasonlítottam, és el sem tudtam képzelni, hogyan lesz belőle színdarab; később partitúrának véltem, amelyhez a rendező és a színész hozzáálmodik valamit, hogy élvezhető legyen. Egy biztos: nem volt könnyű megbirkózni a darabbal, hiszen Gombrowicz Operettje új színházi stílus átültetését jelentette. Számomra a második felvonás okozta a legnagyobb nehézséget. Hogy miért? Egyetlenegy szóval hagyott színpadon a szerző, amit tíz percenként ismételnem kell. Iszonyúan nehéz feladat. — A harmadik felvonásban viszont még ennél is nehezebb dolga van. jelmez helyett csupán egy térdig érő parókában kell színpadra lépnie. — Abszolút ellenállással fogadtam a rendező ötletét. Prűd voltam és szemérmes. Hosszú harcba telt, míg túltettem magam a jeleneten. Most már arra.is van erőm, hogy megfigyeljem a nézők tekintetét. — gszl— Kosztolányi Dezső Gyerekek játszottak színházat, hétnyolc évesek. Nem csodagyerekek, kik a gyerekeket játsszák, hanem közönséges gyerekek, kik a nagyokat akarják utánozni. Az előbbiek műkedvelő gyerekek. Ezek azonban gyerek műkedvelők. Sietek beszámolni erről az előadásról, mely egész napomat megédesítette, s komoly gondolatokat ébresztett bennem, és sokkal tisztább, művészibb, nyugtalanítóbb meglepetéssel szolgált, mint bármely más nagy színház. Ök maguk voltak színészek, rendezők, világosítók, kellékesek, ügyelők, színházi szabók, szolgák. Till Eulenspiegelt hozták színre, a középkori kópét, ki vándorlásában megtréfálja a papot, asztalost, péket, szűcsöt., s a vásáron ellop a vargától egy cipőt, majd a szemöldökfára szénnel fölrajzolja a baglyot meg a tükröt, a csirkefogók nemesi címerét. Pompásan illett a gyerekeknek a zöld kötény, a kék munkássapka. Minden fiúban, ki fúr-farag, szunnyad egy kis iparos meg egy kis csirkefogó. Aztán ez a selypí- tően kedves, furfangos, kalandos csínyekben gazdag, jókedvű história az emberiséget azon a lelki szinten mutatja, amelyen ma a gyerekek vannak: a középkori műveltség hívői humora a mai hét-nyolc évesek derűje. Semmi módon se lehet fölényeskednem. Kitűnően mulattam, a cselekmény lekötött, az együttes pergett, s a színjátékot utolsó jelenetig nem tudtam otthagyni. Igaz, hébe-hóba a végszóra nem jött meg a válasz. A kis színészek néztek a rendezőre, az élet igazi izgalmával. Máskor meg a gazda előbb szidta össze inasát, s az inasnak csak később, pár másodperc múlva ötlött az eszébe, hogy a tüsköt tulajdonképpen földre kell vágnia. Ez növelte együttérzésem. Izgolódtam a szereplőkkel, a siker érdekében. Ereztem, hogy nem gépek, hanem emberek. Egy kicsit félrelebbent a díszlet, és sejttette, hogy van valóság is, játék is. Mi, kik annyi remekbe készült előadást, óraműszerűen kattogó játékot láttunk, mely az egyhangúságig tökéletes, unalomig sima, örültünk ennek az őszinteségnek, ennek az önkéntelen változatosságnak, mely hangsúlyozta a színpad színpadi voltát, nem rontotta a káprázatot. Ezt a tanulságot hoztam ide a gyerekektől, a nagyoknak. Egy tanteremben játszottak, s még látszott a tábla, kréta, állattani ábrák. A kellékeket is mind maguk készítettékÓra függött a falon, jödéltelen papírdoboz, melynek hátára, maguk írták oda a számokat, és szögek mutatták a haladó időt. Milyen igazi óra volt ez ott, az összeábdált színpadán. Aztán a holdat egy sarlósán kivágott karton jelezte, melyet színes irónnal citromsárgára mázoltak. El se képzelik, hogy a fényes áprilisi délutánon mennyire bevilágította a színteret, mennyire beszórta baljós, homályos holdsugarakkal óz udvart, melyen a figurás pékinas lisztet szitál, a porba. Ma, mikor a színházak ívlámpákkal hazudják a holdat, a kis villamoskörtékkel a szentjánosbogarakat, s mindent igazit akarnak, igazi vizet, igazi vonatot, igazi lovat és igazi párducot, üdülés az ilyen csalafintaság, mely nem megköt, hanem felold, nem kielégít, hanem megindít, szabad szárnyra engedi a képzelet. A kellék, a mai merev és kész színpadi kellék, a légbarbárabb hagyomány, a valóság szolgai másolója, a naturalizmus tárából való lom, mely kirívó és bántó abban a világban, hol könny és mosoly, eszme és tett, minden csak mímelt, jelképes. Bizonyosan a gyerekek vannak az igazi úton, nem mi. A színpad valaha gyerekes volt. Ma is annak kell lennie. Ök figyelmeztetnek erre, a gyerekek, kik tudnak játszani: játékot játszani és életet játszani. Miért nem tanulunk tőlük? J1922J 1979. VI. 3. 14 ÚJ SZÓ
