Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-03 / 22. szám
birodalmak hallgatag rémé- Thomas Fannak, s üldözték égül is az országból. Kismi- áncsolta őt, Kiskata szódaviccelt a szemébe, Julijul pe- rjuszát húzgálta ki — szálan- sudálatos hőstettéért Kismi- jpsajt Érdemérmet kapott Bergengóci Kleofástól, a kiami most is ott ityeg-fityeg in, Kiskata pedig egy légy- i szeplőt a bal arcára, Juli- egy ugyanakkorát a jobbra, ként a királynétól. És, ne m el, itt kapta fitos orrára a fitot is. Ja és persze: az [ősöknek kijáró nagy pom- Eogadták őket a birodalom ában, Bergengócpontban. és Ropsz nem viszonozták >r köszöntését. Hallgattak, sír. át ti miért nem tisztelitek srgengócia Papsajt-érdemér- sét? — zsörtölődött az önér- i kissé megbántott Kismigor, ! hozzátette: — Hogy meré- ;? e nekünk nem is köszöntél — i a két cimbora, iszén mondtam, hogy: Szer- [, lányok! e én nem vagyok lány — vá- 1 erre Rípsz. z ám, én se vagyok lány! — ilta erre Ropsz is. át akkor: Szervusztok, fiúk! e mi fiúk se vagyunk — tt föl a két pajtás. — Se fiúk, se lányok, hát akkor mi a csudák vagytok? — álmélko- dott Kismifor. — Ripsz — vágta össze a sarkát Ripsz. — Ropsz — vágta volna össze a sarkát Ropsz is, de nyomban fel is üvöltött fájdalmában, mivelhogy az — És ezen kívül? — érdeklődött a két jó barát. — Ezen kívül? — Semmit — magyarázta Kismigor. — Semmit? Az jó lehet — irigykedett Ripsz. — És nem fárasztó — irigykedett Ropsz. TÓTH LÁSZLÓ egyik lába rövidebb volt, mint a másik, s így jól lábszáron rúgta magát. — Egyébként: Szerbusz! — tették aztán hozzá mindketten. — És te ki vagy? — Én vagyok a Vándor — füllentett Kismigor, mert bár valóban vándorolt országról országra, városról városra, faluról falura, szilváiétól galagonyabokorig, azért mégsem Vándornak hívták őt, hanem Kismigornak. — Vándor? — csodálkozott Ripsz és Ropsz. — És mit csinálsz? — Vándorolok — magyarázta Kismigor. — És mit jelent az: vándorolni? — kíváncsiskodtak még. Kismigor, aki már várta ezt a kérdést, énekelni kezdett, mert eszébe jutott A vándor című dalocska, amit épp az ilyen fogós kérdésekre talált ki magyarázatul: — Szúnyog lába a vacsorám, két szál szalma a nyoszolyám, fél karom a fejem alja, birodalmam: folyó partja, Réztallérok a csillagok, mind az enyém — gazdag vagyok, s álmomban lágy szellő hátán átrepülök a Mátrán s Tátrán. — Esténként szívesen elnézegetem a csillagokat — merengett Kismigor, majd megkérdezte: — igaz is, láttátok már táncolni a csillagokat? — Még nem — vallotta be Ripsz és Ropsz, Kiskata meg Julijul. Hogyan is láthatták volna, hiszen ők olyankor, amikor a csillagok táncra perdülnek, már réges-régen durmolni szoktak. Kismigor megint énekelni kezdett: — Hat lábával rúgkapál a csillag, míg táncot jár. Estétől reggelig járja, fülig ér a szája. — Amikor meg fölébredek — folytatta Kismigor —, akkor pedig a Hajnal-hívót szoktam énekelni: Viríts, viríts, kikerics, kakas, hajnalt kukoríts! Pettyes labda, gurulj föl az égre! Éjfél után van az óra, táncba hívlak virradóra! Égi meszelő, fesd az eget kékre, kékre! — Nekem nagyon kell ám vigyázni — dicsekedett tovább Kismigor —, én minden reggel nagyon korán ébredek. Én hívom föl a Napot az égre, én zavarom ki ágyából a Hajnalt. Ha egyszer is elaludnék, csak úgy, egészen véletlenül, a Hajnal nem ébredne nélkülem. S az nagy baj lenne. Képzeljétek csak, mi történne, ha egyszer, netalántán délben virradna meg. Egész délelőtt sötétség volna, világítana a Hold, s a túlórázástól fáradtan pislognának a csillagok. Az emberek nem kelnének föl, mert azt hinnék, hogy még éjjel van. — És az ebéd sem főne meg délre, ami nagy baj lenne — nyugtázta Kiskata. — És délután lenne reggel, és én nem mehetnék le játszani, mert reggel a gyerekeknek óvodába kell menni meg iskolába meg csupa ilyen unalmas helyekre, ami nagy baj lenne — nyugtázta Julijul. — És este lenne délelőtt, ami nagy ba> lenne, mert a délelőtti világosságban nem lehetne elaludni — nyugtázta Ripsz. — És éjszaka lenne délután, ami nagy baj lenne, mert... — nyugtázta Ropsz is, de nem mondta végig a megkezdett mondatot, mert azt már nem tudta, miért lenne nagy baj, csak azt tudta, hogy az lenne. ogy merészkedsz — szólt szelíden i a —, hallgass ti, üzenetet hoz•t? — s méltó- élfújta magát a ít akkor mondd, aztán tűnj el, piszikítod a vizet! ! királyom —- ga —, nagy a mi visszavágytak a földre. Meg is próbálták, hogy kiugorja- nak, de az sehogy se ment. A köcsög fala magas volt, s a tejből elrugaszkodni sem lehetett. így csak a falát kaparták hasztalanul. Nosza, lett is erre nagy riadalom, és máris küldték Lóti-futit, a futárt, hogy kérje ki a király tanácsát. A király mérgesen brekegett, hogy ilyen ost'oba VJOS ékaorszAg 'estünk csontig _szél zörgeti bőnem adsz vizet, itt halunk meg. Még mit nemi — agát a király. — én jürödhetek. s víz, fürödjetek negengedem. Sőt, •zdve elrendelem, i békacsalád tejet vegyen, s aztán 'ráihat benne. ■ híre is ment a incsának, s az [ vásárlási lázban mki tejet és kö- s nem győzték irály bölcsességét. f testű békapapák ák legelőször po- gratták köcsögbe, egmentsék életű- öröm s heje-huja, i nem tartott so- mtyok hamarosan iukat a tejben, és népséget csak szégyellni lehet. Még annyit se tudnak, hogy a tejben addig kell kapálózni, amíg az vajjá nem keményedik! Lóti-futi,' aki mindig lelkén hordta a közügyek intézését, magát nem kímélve lóhalálában körbeugrálta az országot, s akivel csak találkozott, mindenkinek átadta az üzenetet. A hír megnyugtatta a tömeget. Mindenki elégedetten bólogatott, sőt voltak, akik az egekig magasztalták a királyt. A nagy dáridó ugyan most elmaradt, mert a békaszülők a köcsög mellé siettek, és váltakozva buzdítgat- ták csemetéiket a tej püfölé- sére. De. a tej borzasztó makacs volt. Nehezen akart megsűrűsödni, s a sok kis béka még a legbuzgóbb atyai tanácsok mellett is hamarosan elernyedt, és fuldokolva nyelte a tejet. A szülők megint megijedtek, de végül nem maradt más választásuk, mint hogy ők is a tejbe ugorjának, és közösen köpüljék a tejet. Az eredmény így már nem is maradt el! A viharos események után lassan lecsillapodtak a kedélyek. A békák szorgalmasan hordták a vizet s elégedettek voltak, hisz most már mindenki lubickolhatott a maga kis medencéjében. Igaz, hogy csak tejben, de gondolták, hogy így van ez rendjén, hogy a szolgáknak ez is megjelel. Talán így is ment volna ez a végtelen időkig, ha Béci Bocinak, a tejcsarnokos fiának nem röppen ki fejéből az isteni ötlet. Hogy mit csinált? Hát egyszerűen lefölözte a tejet! Eleinte csak keveset, de mikor látta, hogy még mindenki változatlan igyekezettel veti magát a köcsögbe, ezen felháborodott, s egyre nagyobb kanállal merte le a tejfelt. A dolog majdnem végzetes fordulatot vett. Szerencsére a békenemzetség még idejében feleszmélt, s többé nem ugrott köcsögbe. Talán hihetetlenül hangzik, de azóta a békanemzetség már a királlyal is összeveszett; nem engedelmeskednek neki, és fittyet hánynak a parancsára. Már nem hordják neki a vizet se, otthagyták öt, és átköltöztek ide a Tófarokba. Nyissátok csak ki az ablakot, biztosan behallatszik elégedett kuruttyolá- suk! a) Százszorszép bábegyüttes játék Légy jó mindhalálig — mondták Móricz Zsigmonddal az dióspatonyi (Ore- chová Póton) gyerekek (A felvételeket Dusán Majda készítette a IV. Dunamenti Tavasz gyermekfesztiválon) csontos vilmos GYÉR M E K É V . \ Ne csupán egy év jelezze, Hogy a nagyvilágon, szerte, Mennyi a gyermek, fiatal, Aki felnőni úgy akar: Fehér szárnyait a béke Galambja tárja föléje. Legyen minden év - gyermekév. Lássa a szülő gyermekén, Sorsának csillag-sugarát, Melyen át a jövőbe lát. Sejtése legyen nyugtató: Ez a Kor gyermeknek való! Ez a Kor ifjút úgy nevel, Megbűvöli eszméivel. Tudás-varázs rabul ejti, A Célt s terveit megfejti, S bátran lép, hogy oda érjen, Ahol élhet emberségben! Legyen minden év - gyermekév. Lássa a szülő: gyermekén, A jó ruhán kívül azt is. Szívében mór nyugalmat visz, S erejéből új Kor épül, Az vele, s általa szépül! A mikor apu előhúzta a nagy, sárga aktatáskából és letette a konyha kopottpiros, gödrös betonjára, kört pisilt félelmében. Majd behúzódott a kör közepébe — erődbe? — és föltekintett. Öten hajoltunk föléje, apu, anyu, nagymama, a húgom és én. Ujjongtunk, tapsikoltunk. És ő lapult, hajlékony, pici testét szinte belepréselte a betonba, úgy láthatta, hogy vicsorítunk, szét akarjuk őt tépni. Pedig a szív- tájakról felszökő öröm nyitotta meg ajkunkat, az csillant a fogakon. Már éppen átléptem volna a védelmi vonalat, amikor másodszor is fölpillantott és egyszerre kiemelkedett a betonból. Hozzáért a szeretetünk, mondta apu, és most adjunk neki tejet. Aztán azt mondta, nézzem meg a szájpadlását. Látod, fekete, igazi foxi, jó patkányfogó lesz belőle. Apu műidig bízott a jövőben, és mi nittünk neki. Nőtt, nődögéit, felnőtt a család kedvence. És élt, ahogy a kutyák. Evett, ivott, csavargóit, ugatott, szeretett, és amikor eljött az ideje, szeretkezett, ahogy a kutyák. Legszívesebben a szomszédék Foxijával, aki nem volt foxi, sok fajta keveréke volt, de a szomszédék ezt a nevet adták minden kutyájuknak. Vele töltötte a legtöbb időt, egyidősek, egyma- gasak, vagyis egykutyák voltak ők ketten. Bobi — így hívtuk a mi kutyánkat — nagyon féltékeny volt Foxira, ha netán mással találta, lehetett az akármilyen nagy kutya, nekirontott a csábítónak. Nekiesett a legvastagabb nyaknak is, és csüngött rajta. Kegyetlen volt a mi Bobink. Harmadik évében járt, amikor apu meghalt, Ö nem halt utána, de még hetekig leszaladt az utca végébe, úgy négy óra tájban, hogy fölkísérje aput, ugrándozva körülötte, ahogy három éven keresztül mindennap. Pedig apu egyszer — bár bömböltünk, könyörögtünk a húgommal — odaajándékozta a barátjának, aki a felvégen lakott. Másnap reggel azonban ismét a miénk volt, megjelent a küszöbön, véresen, tépetten, de boldogan, jelezte a farka. Amint megtudtuk később, hihetetlen teljesítményt nyújtott azon a portán, hogy visszaszökhessen. Többé nem adtuk oda senkinek, velünk élt, amíg meg nem halt, természetes halállal, tizenhárom éves korában. Anyu megsiratta és eltemette. Én akkor már régen távol éltem az otthontól. És akárhányszor hazamentem, anyám panaszkodott, nézd meg, megint ott van egy. sündisznó. A Bobi tette. De nemcsak az, tönkretette a hagymaágyat. Hallgattam az ismétlődő panaszok egyikét. Igen, Bobi sok sündisznót megölt, pontosan annyit, amennyit nem sikerült megmentenünk féktelen dühétől. Hogy miért éppen ezeket a békés jószágokat gyűlölte, ma sem tudjuk. Talán a múltban történhetett valami. Éjjel, órákig tartó küzdelemben végzet! velük, egyenként tépte ki tüskéjüket, ötöt, tízet, húszat, az összehúződott, összegörcsölő- dött testekből. És a repedéseken megindult a vér. Hogyan védekezhettek volna a szerencsétlenek, hogyan tudtak volna elmenekülni? Lábuk nem arra termett, nem életmentő futásra, és harci eszközként sem használhatták. A lándzsaerdőn kívül semmi más. És lám, a lándzsaerdő is?! Csak a tankönyvekben van úgy, hogy bevehetetlen, és megközelíthetetlen a test,, ha összezárul. Ki zavarja el Bobit? Habzik a szája, és mennél több tüske szúr orrába, pofájába, annál bőszebb. Anyu éjszakánként hallotta a sün disznók segélykiáLtását és kirohant hálóingben. Volt úgy, hogy későn érkezett — fáradtan feküdt le, nem hallotta meg azonnal a fájdalmas hangokat. És ott rögtön, vagy másnap reggel hiába ragadta meg Bobi fejét és nyomkodta sebes orrát, az egész szelíd arcot, mert szelíd arcú kutya volt, a kimúlt sün tüskéibe, nem használt. A következő éjszakán új áldozatjelöltre lelt, aki mitsem sejtve ballagott, vagy éppen rovarokra vadászott a csillagos ég alatt, levelek, fűszálak között. Ha megkötöttük Bobit, vagy a pincébe zártuk éjszakára, nyüszített, ugatott, olykor még a Foxi is, hogy szabadítsuk ki, hiszen a portán, különösen éjszaka, ő az úr — és ez a tudat erősebben munkált benne mindennél. Sző volt arról, hogy puskás embert hívunk, agyonlövetjük. De hisz akkor mi sem vagyunk különbek Bobinál?! Aki életében egyetlen patkányt sem fogott. Bár fekete volt a szájpadlása. Nem vált be apu jóslata, pedig ismerte az életet, benne volt nappal, benne volt éjszaka, a legvadabb jégzajlások idején is. Csík a természetekről, az atavisztikus tulajdonságokról tudott, úgy látszik, kevesebbet. Vagy ha többet tudott is, hiába — jóhiszemű ember volt világéletében. És ahogy itt állok most a kertben, ahol ha leásnék, talán éppen Bobink csontváza bukna felszínre, mert valahova ide temette anyu, kutyánk szelíd arcát látom. BODNÁR GYULA
