Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-03 / 22. szám
■ y az igazság, hogy Szilviát nem na- nL gyón érdekelték az olyan komoly, tudományos tantárgyak, mint a matematika, kémia, fizika és biológia. A történelmet egy szemernyivel már jobban kedvelte, de az igazán kedvelt tantárgyai az irodalom és a nyelvek voltak. Így hát nem csoda, hogy nem lelkesedett az új tanítógépekért, amelyeket éppen a komoly tantárgyakra programoztak be. — Túlságosan szigorúak azok a gépeik ... — panaszkodta az apjának. — Csak következetesek — mondta apu. — De mikor ez már a kegyetlenséggel határos! — Miért? A tanítóitok talán kegyetlenek, amikor szigorúak? — A tanítók nem mindig szigorúak .. . Nagyné legalább elgondolkodik néha, és ilyenkor könnyen elereszt valamit a füle mellett... például a történelmi dátumokat... Apu elmosolyodott és tehetetlenül széttárta a karját. — Hiába, lányom, meg kell szoknunk a gépek- szigorát! Többet kell tanulnod, és akkor majd nem lesz hozzád szigorú a tanítógép sem. — Csák legalább egyszer tévedne az a vén 'banya... — morogta a kislány. — Tessék ...? Ki az a vén banya? — Az osztályunk tanítógépét neveztük el vén banyának... mert olyan, mint egy boszorkány... Eh, ne is beszéljünk róla! Szilvia felkapta a könyveit és szomorúan kivonult apu dolgozószobájából. Néhány hét múlva aztán Szilvia nevetve újságolta az apjának. — Képzeld, apu! Elromlott a tanítógépünk! — A vén boszorkány? — Igen, igen — nevetett a kislány —, a torkán akadt a sző! Egyáltalán nem működik, csak az az otromba piros szeme világít! — Gyere csak közelebb... nézz a szemembe! Ide figyelj, nem ti rontottátok el véletlenül? — Neim, apu, szó sem lehet róla... igazán nem ... — Mert ez azért disznóság lenne . . . — Nem ... igazán mondom, nem mi rontottuk el. Mi csak utáljuk őt, de azért nem, bántjuk. — A fiúk se rugdossák? — Ugyan... némelyik még fél is tőle. Nipcs az osztályban egyetlen olyan srác sem, mint amilyen Peti, akit komolyan érdekelnek a műszaki dolgok... — Én is szívesen megnézném egyszer azt a gépet... — mondta elgondolkodva apu. — Lehet, meg is tudnám javítani ... — Inkább ne — tiltakozott Szilvia —, olyan jó most iskolába járni! Nincs fe- leítetés, nincsenek ötösök ... A negyedik b-ben több mint egy hétig tartott a tanítógép üzemzavara. Több technikus is alaposan átnézte, míg ismét beindult. A működésével azonban még mindig baj volt: a gép összekeverte a kérdéseket, a válaszokat, az egyes tantárgyakat. — Ez már nem az én dolgom — mondta a karbantartó —, ehhez már programozó kell... így történt, hogy az iskola igazgatója felhívta aput. — Mérnök elvtárs, nem nézné át az egyik tanítógépünk programrendszerét? Apu természetesen megígérte, hogy másnap délután mindjárt munkához lát. Péter persze magától értetődőnek tartotta, hogy az apjával tart. Régen kíváncsi volt már a tanítógép belsejére. A karbantartók először is ellenőrizték a gép műszaki működését. Minden rendben volt. Aztán nekiláttak a programok ellenőrzésének. Apu fellapozta a tanítói utasítások könyvét. — Nézzünk először egy kis fizikát.. . Beindítok egy tesztet, ülj csak ide, Péter, te leszel a diák. Tessék! Indulhatsz! Péter mind a tíz kérdésre helyesen válaszolt és a gép is helyesen értékelte a feleleteket. Apu beindított egy algebra tesztet. Itt aztán a nyolcadik kérdésnél elakadt a gép. A kérdésre, hogy mennyi (a2—b2), Péter helyesen adta meg a választ: |a—b) (a+b). A gép azonban hibás feleletet jelzett, és csak kilenc pontot adott a fiúnak. Apu előhívta a gép szerinti helyes választ. A képernyőn a következő válasz villant fel: „900 körül“. — Hát ez meg mi lehet...? — csö- válgatta a fejét Péter. Majd kérdőn az apjára nézett. Apu elgondolkodva doMÉSZÁROS LÁSZLÓ bolt az ujjaival. Majd hirtelen a homlokára ütött. — Megvan! Kezdem érteni... Figyelj csak, Péter! Most beindítok egy történelmi tesztet... gyorsan válaszolok rá a könyv szerint... — És egy választ hibásnak tart majd a gép, ugye? Kezdem én is érteni... — Igen ... valóban csak kilenc pontot kaptam, mert... mert nézzük csak a gép válaszát arra a kérdésre, hogy mikor törtek be a magyarok Európába? — Természetesen az lesz, hogy (a—b) (a + b)! — kiáltotta Péter, még mielőtt a válasz valóban megjelent volna a képernyőn. — A meghibásodás oka tehát vagy az indexelőrendszerben, vagy a tárolórendszerben van ... Most már gyerekjáték lesz megtalálni és kijavítani... — Az adatokat újból bejátszhatnánk a gép memóriájába, nem? — Természetesen először ezt tesszük. Ha aztán a meghibásodás marad, akkor a hiba már csak az indexrendszerben lehet... — Apu ... idefigyelj.. . — Tessék. — Van egy jó ötletem ... — Akkor csak ki vele! — Mi lenne, ha ... ha ... — No gyerünk, mondd csak tovább! — Szóval, mi lenne, ha „javítanánk“ egy kicsit a feleletértékelő programon... Itt van előttünk az egész programrendszer, senki se venné észre ... — Nem értem egészen, mire gondolsz? — Ml lenne, ha a gép mondjuk minden tizedik, huszadik, ötvenedik rossz feleletet jóként értékelne ...? Apu összeráncolta a homlokát és szigorúan Péterre nézett. Aztán hirtelen eszébe jutott Szilvia panasza. Elmosolyodott. — Az ötlet nem is olyan rossz... — És nem is nehéz megvalósítani! — tette hozzá lelkesen Péter. — Idővel aztán az egész iskola gépein javíthatnánk valamit. Apu már döntött. — Egyelőre elégedjünk meg egyetlen kísérlettel... Idefigyelj! Hogyan szoktatok felelni? — Mikor hogyan ... Néha szinte mindenki, egész óra alatt, néha csak négyen, öten, az óra elején. Negyedévenként aztán napok hosszat mást sem csinálunk ... — Azt hiszem nem egyszerű állandót kellene beprogramoznunk, hanem egytől húszig terjedő változó együtthatót. — Ez azt jelentené ... — Ez azt jelentené, hogy a hibás válaszok összegezése mindig változó koefficienshez viszonyítva történne. Vagyis a program egyszer minden második rossz feleletet kijavítaná, míg máskor, a másik határérték szerint, csak minden huszadikat vizsgálná felül. Ez így egészen érdekes lenne ... — Hű, a fiúknak majd leesik az álluk! — Megállj! Egy szót se senkinek! — Nem fognak rájönni? — Nem hiszem ... Idővel majd rájönnek. Ez lesz a titkuk! — Meg a titkos reményük! — nevetett Péter. Aztán szótlanul munkához láttak. Végül Péter kipróbálta a gépet. Gyors egymásutánban átvett vagy tíz tesztet, és bizony két helyen is jól jött neki a szórakozott gép segítsége. A véletlen- szerű feleletjavító remekül működött! Apu és Peti kíváncsian várták, hogy Szilvia beszámol-e majd a megjavított tanítógép új tulajdonságáról, szokásáról. Szilvia azonban mélyen hallgatott, egyetlen szóval sem említette a tanítógépet. Egyszer aztán apun már győzött a kíváncsiság. — Nos, Szilvia, hogyan viselkedik az a vén boszorkány? — kérdezte mosolyogva a kislánytól. — Már régen nem boszorkánynak hívjuk — mondta elgondolkodva Szilvia. Fürkésző szemmel nézett az apjára. — Ugyan, minek? — firtatta apu. — Tündinek! — Ejha! Hogyan lett a boszorkányból tündér...? — Éppen most döbbentem rá, hogy biztosan a ti kezetek van a dologban! Valid csak be őszintén, hogy nem üzemzavarról, hibáról van szó! — Nem értem ... — Ne add az ártatlant! Ti programoztátok át úgy a tanítógépünket, hogy az néha a rossz feleletet is elismeri... Ne is tagadd! Mindmáig én is azt hittem, hogy műszaki, vagy programozási hibáról van szó, de most, hogy firtatni kezdted az ügyet, hát látom, hogy i ti művetek a gép jóindulata, nagyleíkfisé- ge ... Bevallód végre?! — Bevallom — emelte fel a Ivarját megadón apu. — Azért mondom ... — Mit szólsz az ötletünkhöz? Így most már a tanítógépetek legalább egy icipicit hasonlít a szórakozott Nagyné- ra, ugye? — Igen ... így sokkal emberibb ... ■ M iután Ripsz meg Ropsz, Kls- kata meg Julijul szerencsésen végeztek a terebélyes kalarábé- val, amely nagyobb volt egy görögdinnyénél, de kisebb annál a nyolcemeletes háznál, amelyben Kiskata és Juli jul rendes körülmények között lakni szokott, azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek most. Aludni nem volt még kedvük, de ébren maradni se már; leülni nem aka- ródzott már nekik, de továbbindulni se még. Amint így beszélgettek- tanakodtak, összedugva kócos-bócos és kriksz-kraksz fejüket, egyszer csak elébük toppant valaki, aki pedig nem volt más, mint Kismigor. Megy-mendegél Kismigor: csiszi-csoszi, csissz-csossz. Útjában egy vadkapor: csiszi-csoszi, csissz-csossz. Vadkapron ül Sziti-Kati: csiszi-csoszi, csissz-csossz. A szél olykor meglengeti: csiszi-csoszi, csissz-csossz. Fénylik, ragyog, szivárványzik, a ragyogástól nem is látszik: csiszi-csoszi, csissz-csossz. — Szervusztok, lányok — köszöiüF rá Kismigor Kiskátéra, Julijulra, Ripszre meg Ropszra. — Szerbusz, Kismigor — viszonozták a köszöntését Kiskata és Ju- 1 ijul, mert már régebbtől ismerték őt. Még Bergengóeiában melegedtek össze, ahol együtt eredtek a nyomába Bergengócia meg a szomF alamikor, nem is olyan régen, volt egy Békaország, s ennek az országnak egy Breke Ke nevű királya. A királynak a nádastól messze egy domb tetején volt a birodalma. A domb tetején egy tó csillogott, melyet még Breke király valamelyik őse ásatott a rabszolgákkal, de hogy a király vidáman úszkálhasson benne, még most is szolgák milliói hordták bele a vizet. A tó persze a királyé volt, melyben egyedül csak ő fürödhe- tett. A szolgák legfeljebb csak titokban márthatták meg magukat benne. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a békák országában milyen nagy volt az elégedetlenség és a gyűlölet a király iránt, de szólni senki sem mert. Mindenki félt a király haragjától. Szinte állandó volt a rettegés s a sírás, mert még kutakat se áshattak. így senki se lubickolhatta ki magát. A békák széde- legve tántorogtak, s csak könnyeikkel nedvesíthették meg kiszáradt bőrüket. Egyszer aztán az történt, hogy az egyik királyi tanácsos, aki már maga is csonttá aszalódon a szárazságtól, vette az a bátorságot, hogy jelentést tegyen a királynál. Életre s halálra elszánva bevetette magát a tóba, s egyenesen a tavirózsalevél-trón felé úszott, melyen a király pöf- feszkedett. — Bre-ke-ke-ke-ke ke-ke — mordult rá a király mérgesen. — Ti ide? a t meg, iám. ságtt királ de 6 mert kezd JÖ bána aszal rünk minő neve Vízbt De . tejbe hóin hogy és k kedu Cs királ égés éget csög dicsi A és b ronti csak két. de i káig elun A Lfidas Matyit a rozsnyői (Roznava) gyerekek mutatták be A götai (Kolárovo) Pitypang bábegyüttes előadásának egyik jelenete A dunaszerdahelyi (Dunajs közben
