Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-03 / 22. szám
1979. VI. 3.- Micsoda? Hókirálynö? Szép volt? Egyetlen plakát sem volt ikiragaszlvn. A másik középsuliból sem voltaik? 5. Iutólagos/ kép A másik 'középiskola SZISZ-olnöke: Nem kaptunk jegyet, azt mondták, nem nekünk való, mert mese. De két színművészt meghívtunk a klubunkba, s töltik tudjuk, hogy nekünk is való. 6. I utólagosI kép A szülők. Nem faggathattam őket, nem voltak jelen, csupán a pedagógu sok, akik már akkor sorakozót vezényelték, amikor a színészek imég tablót álltak. Előadás után Prológus Egy mesejátékkal, Svare — Romhámyi: Hókirálynőjével hivatásos színtársulat látogatott a terebesi (Trebiäovj járás egyik kisvárosába. Igazi ajándék! Minit a műsorfüzetben is olvasható: „Kedves Gyerekek! A nemzetközi gyermekév alkalmából szeretnénk . Benneteket meglepni egy mesejátékkal. Fogadjá tok olyan szívesen, amilyen szeretettel készítettük számotokra!“ Az ajándéknak ném tudtam ellenállni. Beku'kucs- ikáltam a kulissza mögé, elvegyültem a nézőtéren, s közbe t arra kerestem a választ, m'ndínt megadunk-e ahhoz, hogy megír elő rJőb'n óbr'sszük fel gyermekeink érdeklődését, 'őszinte tudásszomját a szép szóra, a színházra. Előadás előtt 1. kép — A mi ovink nem megy. Nem is tudtunk róla, hogy lesz előadás. Nem mondta senki, pedig a művháziak szoktak jegyet föl ajánlani. Most nem ajánlottak. — S ha mégis bejuthatnának a gyerekek, elvimn'é őket? — Nem tehetem. Megbomlana a napirendünk, különböző problémák merülnének föl, elmaradna a délutáni 'alvás, s 'hogy oldanánk meg az uzson- náztatást? Na és a szülők beleegyezése? Volt már píélda arra, hogy a bejelentett és előre megbeszélt előadás belépőjegyeinek árát sem fizették ki a szülők. Saját zsebünkből kellett pótolnunk. Ezt be sem jelentettük nekik, ami jó ürügy lehetne arra, hogy ne fizessék ki a jegyek árát. 2. kép Színhely: a helyi művelődési otthon. — .Az óvodások miért nem jönnek az előadásra? — Mert még kicsik az ilyesmire. Másrészt, nincs szabad hely. Két előadás lesz, telt házzal, kb. 400—450 gyerek számára. Nem elég? — Ismeri a mesét? — Nem. — Ha azt mondom, nekik is való, mint illetékes, tudna helyet biztosítani? És megegyeztünk: értesíti a városka mindkét óvodáját: jöhetnek. Az egyik oviban vállalta egy. óvónő, hogy munkaidő után elviszi a nagycsoportot. Saját százasából vett jegyeket. Persze, ‘hozzá kel! tenni, hogy ez az óvónő a színház szerelmese. Megtör- ként, hogy a férje és néhány színház imádó társaságában szinte egyedül ücsörgött egy-egy nyilván gyengén propagált és ajánlott előadáson. 3. kép Huszonéves anyuka: —' Igen? Jön a színház? Mesével? Milyennel? Azt még az én Andreám nem érti. Én sem ismerem a tartalmát, de biztos, hogy fölösleges elvinni őt. Nem kötné le a figyelmét, s csak engem zavarna. És hadd legyek őszinte: egy dolgozó anyának nincs nagyon ideje az ilyesmire. A kisfiámat? Hát, ha elviszik az oviból és vigyáznák rá, nem bánom ... Nem vitték el, mert ebben az óvodában az igazgató-óvónő csak az előadás napján értesült, hogy húsz gyermeknek biztosított a hely. És a másik óvónővel ellentétben, ő nem vállalta a rizikót. A szülők beleegyezése nélkülözhetetlen. Előadás alatt Izgalmas jelenet. A mese egyik el lenszenves figurája dallal-szóval harcol Gerdáért, a jó és szimpatikus kislányért, aki a pergő nyelvű rablólánykával együtt a testvérét keresi. A közönség áliVa szorít neki, s amikor úgy tűnik, hogy ez sem segít, fölzúdul. A gyermekközönség sikít. Pokoli jajveszékelés. Ekkor megmozdul a mesemondó varázspálcája, s az eredmény: tökéletes csend. Szünetben 1. kép nekünk és a közönségnek egyaránt kedvesek. Ezért vállaltam betegen is a szereplést, na meg azért is, mert az első sorban ül a kis barátom, akinek a jó múltkor megígértem a mesét, s bántott volna, ha kezelésem miatt elmarad. Inkább kértem pár nap kimenőt az orvostól. Nagyon szeretem a gyerekeket. Ök a leghálásabb közönség. Együtt játszanak velünk, lendületet adnak a darabnak. 2. kép Diákok: — Most vagyunk itt először. — Mi sem voltunk még. Az egész osztály L.-ből jött. — Bábszínházban már voltam. Klassz volt. Ha lenne, minden héten jönnék. Persze, ilyen színházba is. — Moziba szoktam járni, nem ide. Itt semmi sem való nekünk. Kisebb sulisoknak kelil az ilyen. — Most vagyok itt először és örülök, hogy eljöhettem. Ha nem lennék napközis, nem lehetnék itt. 'Mi kaptunk jegyet. Tetszenek a dalok, a mesemondóét már dúdolom. Holnap megtanítom a haverokkal. Kedves dal. — Beszöktem, mert tegnap annyira tetszett az előadás, hogy ma újra akartaim látni. M'i tetszett a legjobban? Minden. — Én sem tudom megmondani. Talán a rablógyerek, ő segített Gerdán a legtöbbet. — Nem tudom megmondani, jobban szeretem-e a színdarabot, mint a me- sefiilimet. — Az szerintem attól függ, milyen az egyik meg a másik. Mert jobb egy jó előadás, mint egy rossz rajzfilm. Hogy mitől jó egy előadás, azt nem tudom, de ha leköti a figyelmemet, akkor csak jó lehet. Ma például azt is elfelejtettem, hogy fázom, mert gyenge volt a fűtés, hogy kukucskálnom kell a fejek fölött, s csak arra lettem figyelmes, hogy többedmagammal állok és szurkolok Gerdá'éknak. — Igen, biztosan eljövök újra. — Én is eljövök, ha megtudom, hogy jönnek a színészek. Majd figyelem a plakátokat. 4. Iutólagosj kép Gimnazisták, akik hiányoztak: — Itt volt la Tlhália? Miikor? Hát ez nem lehet igaz. Tudtunkra adták volna ... — Hát persze, hogy elmentünk volna, együtt a szlovák suliba járó magyar diákokkal. Nagyon örülünk minden előadásnak. 1. kép Két színművész elhatározta, elvegyül a gyerkőcök között és válaszolnak a kérdéseikre, de mire jelezték nekik, hogy jöhetnek, egyetlen lélek sem várt rájuk. A vidéki tanítónő elvezette neveltjeit. Csak sejteni tudom, mit 'mondhatott nekik. Körülbelül ezt: — Siessünk, gyerekek, a busz nem várhat. Megrendelt autóbusz volt, tíz percig igazán várhatott volna. így? Ki tudja megmondani, mit késtek le a kisdiákok? 2. kép Az előcsarnokban óvodás korú kisfiúperlekedett egy felnőtt hölggyel: — Vigyen be a királynőhöz, mondani akarck valamit neki. Nem árulom el, hogy mit, de ha nem jön be velem, én sírni fogck. De hangosan! Segítségére siettem. Az öltözőben bemutattam neki 'a Hókirálynőt. Alaposan szemügyre vette. — Mi a neved? — kérdezte a művésznőt. — Gabi. És a tiéd? — Krisztián ... Hová tetted a ruhád és a cipőd? Krisztián kedvéért kinyílt a lezárt bőrönd. A ruha, a korona, a káprá- zatha ejtő ezüst cipő ... Krisztián pedig elárulta, hogy nem is sírt volna, mert már ötéves, s annak ellenére, hogy nem jár oviba, egyedül is biztosan megtalálta volna a színész nénit. Búcsúzóul, a következő előadásra csokoládét ígért a kedves Gabi néninek. Epilógus Hiányzott az ember, aki a város lajtosai nevében fogadta volna a művészeket, aki biztosította voln'a a meleg teát, aki megköszönte volna az élményt nyújtó előadást, mert hogy felejthetetlen volt minden néző számára, az vitathatatlan. S hiányzott 'az az ember is, aki kiragaszthatta volna a plakátokat, hogy azok a csöppségek is láthassák a mesét, akik nem járnék oviba és napközibe, 'aki kitárta • volna a művelődési otthon ajtóit mindazok számára, akik szeretik anya nyelvű két, ragaszkodnak a jóhoz, a széphez. Mert akit ma bevezetünk és leültetünk a pódium elé, az majd évek múltán, felnőttként is fölkeresi azt a helyet, amelynek nevét oly áhítattal ejtjük ki: színház. Thália szentélye. M. SANTA ÉVA Egy színművész: — Nagyon szeret- — Juj, vajon most mi történik Gerdával? Kiss István felvétele jük a Hőkirálynőt, talán épp a remek átültetésért. Romhányi magyar rfmei Ma/usi fényárban juráik a hutár, a lombosudó jak rengetegéből dalos madarak hangja röppen. Az apa és jia régi, isme rős helyeken jár. Az üres csigaház más ér zést váll ki a gyerekből, mint az étellel teli. Meybá múlja a terebélyes fát, ma gabiztosan halad az ula csony növényzet között. Ka vicsot talál, hajitta magas ba, a kő ághoz ötödik, láb hoz hull, újra földobható. Nagy Ívben száll a kö, az tán a folyóba csobban. A békák a mocsaras la posban leheletfinomun hu húznak, hangjuk első hal lásra távoli vadgalamb lur békolással téveszthető ősz sze. A fiú annak is véli, a vadgalamb hangját régóta ismeri. A hangok közt kii lönbséget kell ténhi, gyak ran megtévesztők is lehetnek, és félrevezetik az em ben. A nádasból uadkacsapár röppen a magasba, a kíván esi szempár követi röptűket; közben egy másik valóság döbbenti meg a gyereket - csalánhoz ért a keze; meg rezzen, fölszisszen, elfelejti a vadkacsákat. Amíg a ma gasba tekintünk, szemmel kell tartani a testközelben levő alattomos valóságot is... Az apu visszatér fiával a magas gerincű töltésre. A kiváncsi szempár innen job ban széttekinthet. Az apu egy közeli jiizjá ról ujjnyi vastag ágat nyes le bicskával. A gyerek fi gyei. Mi lesz az ágból, ha lászbot, ostornyél, parittya nyél, netán jtj suhintó pál ca? Egyik sem. Füzfasíp! Füzjaágból sípot - ho gyan? Megáll, figyel, s nem veszi le tekintetét az ág ról. S az ág végéből lassan alakul a síp. Á férfiban a gyerekkor emléke vibrál; a kisfiú a tűnő időt juttatja eszébe. Szembe velük egy bácsi közeledik kerékpáron. A majorba igyekszik fejni, eleim.- Kívánok! Ú, csak nem, jüzfasip!- Készül, készülyet, hogy aztán megszólal-e? A bácsi masolyoy, moso lyoy, s a mosolyból emlék búvik elő:- Petőfi Sándor Szülő földemen. — Kezdi. - „Itt születtem én ezen u tájon", — és mondja a csodálaio san szép verset, hogy kö rülöttük méy szebb a táj, a nap forróbban süt a mada rak vonzóbban dalolnak, s az qpa a fiával összenéz. A gyerek, a készülő sípról up ja furcsán csillogó szemét fürkészi, valami jöldereny benne is, mert nyel egyet kettőt, nem szól, nem köve telőzik, türelmesen vár, hallgat, hallgatják együtt a visszatérő sort ... „Cserebu gár, sárga cserebogár ..." — És 'a bácsi elérkezik a lényegbe vágó sorig: — „Lovagolok fűzfasipot jú/ va". A bácsi mosoigogva felül a kerékpárra. A síp szava utoléri a bá csit, aki felemelt karjával jelzi apának és fiának, hogy hallotta, tudomásul vette. FODOR RUDOLF
