Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-27 / 21. szám
— Jaj — mondtam. De csak úgy mondtam, nemen Hóit rá semmi okom. Mind- •<sze egy parányi, egy pillanat- ji érzés, mintha forró vízzel itöttek volnü le. Az egész nem rtott addig, ameddig ezt meg- •theti az ember. Hőség: ezt ki- ondani egy másodperc, végig- mdolni: egy ezredmásodperc. nnyi ideig se tartott. De hogy égis volt, azt észrevettem, mert •vert a veríték. Hülyeség. Klári rám nézett: mi van ve- d? — Semmi — mondtam, s azam is volt. Illetve ... mert így szép kezével aggódva végsimogatott az arcomon, közín féltem, féltettem a tényeit, hogy izzadt, hogy nedves 'sz a fejem verejtékétől. — Mire gondolsz? — Tudja az ördög. Rád. Ez persze hazugság volt, sémiire se gondoltam. — Most hazudsz. — Uhm. Lehet. Egyébként sóim hazudok. De hát évvel se lehetett kiírni, mert válaszolt ilyen képen: —" Ez valahogy kétértelmű, tért vagy azt jelenti, hogy lost nagyon hazudtál, de egyéb ént, tehát máskor nem hazudsz - és ez se igaz —, vagy pedig zt jelenti, hogy rám hagyod, lint kis hülyére, hogy ühm. Léét — de megjegyzed finoman, ogy mégse lehet, hogy én va- yok hülye. Hallgattunk. Furcsa módon gy éreztem, így ültömben, i lembe eresztett kézzel, hogy jőst minden pillanatban kifica- wdhat a karom. Szóval, hogy em vagyok többé ura kezem- ek, lábamnak, az izmaimnak, mik eddig, évtizedekig olyan ngedelmesen szolgáltak... Ez s pillanatig tartott csak, de iégis ébresztette azt a gondo- atot, hogy jó lenne kiszökni tagamból, így kívülről, néhány epésről szemlélni azt, hogy mit > csinálok én, a másik én, tud- Uillik a karom, lábam, nyakam, ejem, egyszóval testi porhüve- yem, miközben ... S már nem is igen gondolkoz- am másról, csak magamról. Elkezdtem félni. Megnéztem az órát: háromnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon áll, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott szembe. — Nem én fedeztem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is vannak, s ezek művi úton is előállíthatók: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolondos és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az ijedséget, hanem a szemén. — Várj — mondta s kiment. A legrosszabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenlét, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munkába kezd, hátracsapódik, s elrepül, mint egy madár. Felállni se mertem. Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de annyi eszem nem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát. S ekkor hirtelen — öt másodperc telhetett el, hogy Klári itthagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet —, ki akar fordítani, mint egy kesztyűt, jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit se jelent akkor, milcjr ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak — és ismeretlenek. Ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam s aztán nem fiatal, szerelmes voltam s később apa, féltem, sikerem volt s balsikerem, volt pénzem egy- szer-egyszer s pénztelenségem máskor... mi hiányzik még, amire kíváncsi lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujjamat se tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. En. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjalm közt a csillagokat, az Androme- da-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt. Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt többé puha és simogató, hang se volt, csak olyan, mint az integrálszámítás, aminek emberi agy áltál felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Baliagi-szótár- ban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha többé. TÖRÖK ELEMÉR A férfi, aki Ragyogó napban fehér akácfa, mintha a réten menyasszony állna, ülök a csendes Latorca-parton, időm mélyéből hallom a hangom. Nézem a folyót, csónakot ringat, a parton a szél jegenyét ingat, aranyló gyöngyök hullnak a tájra, fülemben messzi harang zúgása. Szivárvány-ékes fényben, virágok, gyermekkorommal, ó, merre szálltok? Meseszép-múltját kagylóba zárom feküdnék bár még virágos ágyon. megjött Arany vonóját néma tücsöknek, ki vitte el, hogy körül ily csönd lett? Zord éjeim vad szikláin ülve, hiába nézek a múlt időre. Rég volt, mikor cserebogárt űztem, pitypangokból gyöngykoszorút fűztem, a férfi, ki megjött, nem a régi, talán már emlékeit sem érti. Múlik az idő, hisz' ez a rendje, az ember mindig a jót keresse, végezze dolgát bízva-remélve, és higgyen, mintha örökké élne. CSONTOS VILMOS A SZÉL ÉS A CSEND Ki van odabent?- Senki, csak a csend. Ott künn ki beszél?- Én vagyok, a szél. Széllegény zörget, S csendszeretöje Bálba öltözhet. . . Forgó évszakok Nem fehérük már a Vihorlát, talán a tavasz közeledik, betűzöm létem örök titkát és összetartó törvényeit. Köröttem a fák érdes ága, vakító szilónkos fényjelek, forgó évszakok néznek rám a térből, hol csillagok fénylenek. S a szél és a csend, Tüzes táncba kezd; Szélduda szóra. Száz fordulóra. Széllegény járja. Fárad a párja, S pihenni mennek . . . Éveim egyre sokasodnak, én még új tavaszokra várok, tövis-sűrűjén a napoknak vigasztalnak virág-csendű álmok. Kilépek a táj négyszögéből, szél sziszeg a szorongó csöndben, és egy madár a messzeségből ködöt kavarva felém röppen. Nincs már odabent Egyedül a csend, Szépeket mesél Fülébe a szél . .. KENDI MÁRIA Halkulásod, halkulásom nyomán Szép vagy vidulásban, még szebb komolyságban. Pompás vereségbe hüs-hűvösen beágyazva. Mit se bánjak, fittyet hányjak, bírva írni, sírva bfrni, sírba vinni; szép vagy virultodban, cicomás hulltodban. Szép vagy, még szebb ha Iá l-komoly Ságban. * Kopócs Tibor illusztrációja oo OS E 3 CD 4
