Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-13 / 19. szám
ÚJ szú ŰJ BIZONYOSSÁGOKAT LÁTOGATÓBAN FRANTlSEK JIROUDEKNÉL A műteremben Frantisek Jiroudek, a kortárs cseh képzőművészet egyik vezéregyénisége 1914 februárjában született Lhoté u Sémiiben. Hatévesen szüleivel Szlovákiába költözik, ahol beleszeret a balladaisságában is melan- kólikus liptói tájba. 1939-ben már tagja a Heten októberben című tárlatot rendező csoportnak, a negyvenes években pedig azok között van, akik műveikkel tiltakoznak a fasizmus ellen. A háború után Párizs következik, a nagy szerelmek, Goya és Manet, meg a többiek. A hatvanas években már a Prágai Képzőművészeti Akadémia professzora, majd hosszú évekig rektora. Több megtisztelő kitüntetés tulajdonosa, többek között állami díjas, érdemes művész, kétszeres Klement Gottwald-díjas. Műveit világszerte ismerik. Szerete- téről ebben az épületben — a Prágai Képzőművészeti Akadémián —, ahol beszélgetünk, nemcsak a hazai, de szinte a fél világból idesereglett hallgatók anekdótákat mesélnek. De most térjünk vissza a kezdetekhez. Bizonyára nevelő-formáló hatással volt rá az a táj, amelyben gyermekkorában több mint egy évtizedet töltött. — Hatévesen valóban Szlovákiába kerültem, s mi tagadás, mély érzelmi nyomokat hagyott bennem az a bal- ladisztikus világ. A liptói táj széthajtogatott terű képként mutatta magát. Emlékszem, a gyerekek tüzet gyújtottak, s körülülték vagy átugráltak rajta és énekeltek, sokat énekeltek. Persze, akkor is képzőművész lettem volna, ha gyermekkoromat nem Szlovákiában töltöm, tény azonban, hogy a természettel összefonódó, s a természetből kisejlő bal- ladisztikus valóság nagyon hatott rám. Persze, én már akkor sem a nyugodt tájat figyeltem, hanem az izgalmasat. — Ma is elsősorban tájképeket és csendéleteket fest. Vajon az ön számára ez két külön dolgot jelent, vagy valahol, az összefüggések mélységében, a valóságlátásban, a festői realitásban ugyanazt? — A tájfestészetnek és a csendéletfestészetnek is megvannak a saját törvényszerűségei, s úgy tudom, nem én vagyok az első, aki mindkét kifejezési formát egyszerre műveli. Már a tizenhetedik században megelőztek a hollandok. Ha tájképeimben fölfedezte a csendéletet is, annak örülök, hiszen csendéleteimben is fölfedezhetőek azok a gyökerek, amelyek a konkrét tájhoz vezetnek vissza. — Pályája kezdetén, amikor a Heten októberben csoport tagja volt, háborúellenes képeit főleg figurális kompozíciók képezték. Mikor tért át a tájképek festésére? — Hm ... nehéz kérdés, úgy érzem, mindig festettem, mert mindig szerettem a tájat. Igaz, először a gimnáziumban, Holecek professzornál próbálkoztam vele komolyabban, aki az óráit sokszor tartotta kint a természetben, ezzel mintegy rávezet1979. ve szeműnket a szépre, a szépben rejlő feszültségre, drámára. — Szóval nem is annyira a tájat, mint fizikai, szinte kézzel fogható valóságot kereste-kutatta, hanem a benne rejlő hangulatot, feszültséget. — Az én nemzedékem egy örökséget vitt tovább. Azt az örökséget, amelyet három hatalmasságunktól, Antonin Slavíőektől, Jindfich Prüchá- tól és Milos Jiránektól kaptunk. Ök nem voltak úgymond ragaszkodó impresszionisták. Az impresszionizmusukkal a táj térben és időben megalkotott szintézisére törekedtek. A cseh táj egyedüliségét, szépségének és karakterének mérhetetlen gazdagságát kívánták megörökíteni. A mi nemzedékünk tulajdonképpen az általuk megkezdett munkát viszi tovább a maga eszközeivel, megközelítési módszereivel. — Ön nem csupán a cseh, de a francia iskolán is nevelődött. 'Művein meglátszik a francia kultúrált- ság, de a franciák sajátos bája, derűje már nem. — Mi, csehek, nem vagyunk mediterrán típusok. Közép-európaiak vagyunk, s bár önök, magyarok is azok, képzőművészetükön meglátszik, hogy délebbre élnek. Addig nincs ebben semmi rossz, amíg ezt valaki vállalja. Bohuslav Martinű Nyugaton élő muzsikus volt, de cseh, Bartók Béta szintén Nyugaton halt meg, de magyar volt. Mindkettő letagadha- tatlanul az, ami. S bár a képzőművészetben, így a miénkben is mutatkoznak olyan törekvések, amelyek sajátos jegyeinket tagadni kívánják, egyfajta kozmopolitizmust szülve ezáltal, úgy érzem, a világ igazi művészetét, legyen az irodalom, festészet vagy zene, azok a művek képezik, amelyekben egy-egy nép sajátosságai jutnak érvényre. Ragaszkodásomat a francia képzőművészethez nem tagadom. De erről az jut eszembe, hogy amikor Mánes ablakot nyitott Franciaországra, rengeteg ellenzője akadt. Voltak, akik arra esküdtek, hogy ez szükséges, voltak, a konzervatívabbak, akik azt mondták, a nagy cseh elődökhöz szabad csak ragaszkodni. Ma már tudjuk, mennyire fontos a kitekintés, az olykori vérátömlesztés, azt viszont mintha feledtük volna, hogy azok az elemző kritikák is fontosak lennének, amelyek Mánes nyitását ellenezték, illetve támogatták. Illetve, hasonló kritikák. Mert ma csak tudósító kritikánk van, elemző, boncoló kritikánk nincsen. Pedig kritikusaink vannak, és hiszem, az a fajta dualitás is megvan képzőművészetünkben, mint a pro- és kontra-Mánes. Más térben is időben, persze, de telve vagyunk a segítő, elemző kritikát igénylő örömökkel és gondokkal. — Az épülő Nemzeti Galéria, amely állandó helyet adna a cseh festőművészeinek, lehet, elősegítené az elemző kritikák sorjázását is. — Lehetséges, bár Csehországban kiválóak a vidéki galériák is, sőt, annyira jók, hogy aki meg akarja ismerni a mai cseh képzőművészetet, az nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a kerületi kiállítótermeket. Az itt kiállított képekről is elemző kritikák sorát lehetne és kellene írni. A Nemzeti Galéria a jövő titka, azonban örülök, hogy benne végre állandó otthont kap az európai képzőművészetben oly jeles cseh festőművészet. — Vajon hogyan látják Prágából a szlovák és a magyar képzőművészetet? — Tudja, rám a már említett három óriáson kívül nagy hatással volt Vilém Nowak is. Szinte sorshatározóként jelent meg az életemben. Amikor először jöttem Prágába, a Jungmann utca egyik kiállítótermében megpillantottam az ő képét. Elbűvölt. Azonnal felhívtam, s ő magához hívott ide, az Akadémiára. Aztán itt maradtam. Ö volt az, akinél akkoriban összejöttek az ország legtehetségesebb képzőművészei. A szlovákok közül például nála tanult Mudroch és ZelibskJ-. Ök kutató, és nagyon izgalmas emberek. Mások munkáit is ismerem. A múlt hónapban, amikor itt volt Prágában a Szlovákiai Képzőművészek Kiállítása, ugyancsak megnéztem, merre lépett a szlovákiai festészet és grafika. Persze, mindenkinek más az ízlése; lehettek volna kifogásolnivalóim, de alapjában véve elégedetten távoztam. Ami a magyar képzőművészetet illeti, hát be kell vallanunk, nem Ismerjük egymást annyira, mint azt a földrajzi közelség, a szomszédság megkívánná. Jobban kellene ismernünk egymást, jobban. Sok-sok tárlatot rendezni nálunk és Magyarországon, és nem csupán a fővárosokban, hiszen úgy tudom, nem csupán nálunk, de Magyarországon is elsőrangú alkotásokat szül a vidéki, a szó nemes értelmében vett vidéki képzőművészet. A szlovákiai magyarok közül Lőrincz Gyula képeit ismerem és tisztelem, találkoztam néhány Bacskay-akvarellel is. A legnagyobb hatást azonban a kassai képzőművészeti iskola nagy alakja, Ja- koby Gyula váltotta ki. Expresszív festészete olyan sajátos jegyeket tartalmaz, hogy az ember csak ámul. Persze, mint minden jó festőnél, nála is elsősorban a tartalomban mutatkoznak meg ezek a sajátos jegyek, amelyek aztán a formát is meghatározzák. Képzőművészete nagyon szubjektív, szín- és gondolat- gazdag. Hirtelen nem tudok mást mondani: Jakoby elbűvölően nagy festőművész. Találkoztam Szabó Gyula grafikáival is, s mivel azt mondják róla, festőművésznek is kiváló volt, úgy érzem, vele is többet kellene foglalkoznunk. Immáron több évtizede tanít a Prágai Képzőművészeti Akadémián. Hogy fér össze a tanítás az alkotással? — Egyszerűen fogalmazva: mindkettő alkotás. És a fiatalok nem csupán arra jók, hogy tanítsam őket. Arra is jók, hogy engem tanítsanak. Nemzetközi osztályom van, mert ragaszkodom Vilém Nowak elvéhez: minél messzibb tájak embereivel foglalkozol, annál több messzibb tájat ismersz meg, s azt is ő mondta, hogy a képzőművészetnek, a képzőművészeti oktatásnak maximálisan nyitottnak kell lennie. A képzőművészet nemzetközi művészet, a forma és a színek nyelvén érintkezem hallgatóimmal. Jelenleg a legtávolabbról érkezett hallgatóm vietnami. S hogy miért szeretek ezekkel a fiatalokkal dolgozni? Nézze, én szinte együtt élek a hallgatóimmal, ismerem problémáikat, alkotói gondjaikat. Ha- ők keresnek valamit, törvényszerű, hogy én is újat keresek. És a képzőművészet dolga az új bizonyosságok keresése. Nem utak keresése. Az útját senkinek nem jelölöm ki, hiszen mindenkinek megvannak a sajátos elképzelései. Nem alkalmazok kliséket, mert hiába is alkalmaznék, az igazi képzőművész fittyet hányna rá, mert az igazi képzőművész tehetség. aki önmaga és népe életére keresi a választ, önmaga akar meggyőződni mindenről, és ezt becsülöm. És ezek a fiatalok abban is segítenek, hogy ne jussak a körbe, amelyben az ember ismétli önmagát. Amelyben az ember elindul, s egy kör megtétele után ugyanoda ér visz- sza. S ha előbb a magyaroknál jártunk, most meg a hallgatóimnál, hadd mondjam el, hogy hatodéves nálam egy nagyon tehetséges gömöri magyar fiú, Dúdor István. Azt kedvelem benne, hogy érdekli a hazai valóság, a gyökerek, a nép, s őszinte az a magatartás, ami a képeiből sugárzik. Igaz, egyelőre indulattal fest, s el kell majd jutnia a mindent tisztázó, szintetizáló festészetig is. de nem féltem őt, tudom, eljut odáig. — Pályáját méltatva többen megfogalmazták önről, hogy eljutott a cseh tájfestészet szintéziséig. Ez, gondolom, problémát okoz önnek, hiszen ha valaki eljutott valaminek a szintéziséig, akkor újat kell keres nie. Ha úgy tetszik, valami másnak a szintézisét. S én úgy tudom, s itt, a műteremben is látom, még most is sok tájképet fest. — Hát hogyne! A tájtól nem lehet elszakadni, mint ahogy a lírai- ság sem veszhet ki soha az életünkből. Léteznek belső mozgások. Egy dolognak a központi magvát, lényegét sokfel61 kell megközelíteni, hogy alaposan megismerhessük. De mindig csak egyfelől lehet ábrázolni és kimondani. A művészetben x számú lehetőség van a megközelítésre, de mindig a legmegfelelőbbet kell megtalálni. És mindig azt, amelyik kifejezi az általánosan emberit és a sajátságosat is. Ismét hangsúlyozom, cseh vagyok. Épp ezért, etikai kötelességem a cseh tájat, a cseh népet és nemzetet megfogalmaznom; az anyanyelvet, a gondolkozást, színérzékenységünket, lelkünket, mindenünket adnunk kell, hogy adhassunk magunkból egy picit. Senki sem menekülhet a valóságtól. A képzőművész sem. A realitás az realitás. S a valóságra úgy kell nézni, mint tényre, olyan dologra, amit meg kell változtatni. Ez az alkotó dolga. SZIGETI LÁSZLÓ 11 Háború (Olaj, 1942) (Pavel Paul felvételei)
