Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-13 / 19. szám
Az anyót a télen temette el. Június első napjaiban a motorcsónakot ellopták az öregtől. Próbált halász- gatni a fiúval, de csak evezős csónak akadt. A halászatból nem tudott meglelni, elszegődött hát éjjeliőrnek. Azon a nyáron sokat eveztek. Kilométerszám húzták az evezőt a partok mentén, a motorcsónak után kutatva, hol egyik, hol másik öbölben éjszakáztak, mikor az öregnek épp szabadnapja volt, reggel aztán .folytatták a kutatást. Jobbára csak a fiú aludt, amikor kimerült az evezéstől, az öreg pedig evezgetett és horgászgatoct a közelben. A fiú sem aludt tovább napkelténél; mire az öreg visszatért, már talpon volt. Az sziklák feketéinek, a fűszálak csillogtak a harmattól, a fiú a tűzrakás előtt guggolt, és kávét főzött, vagy a frissen fogott sügért sütötte a parázson. A hazai parttól vagy néhány kilométerre lehetett a tóban a legtöbb sügért fogni. A fiú már fáradtan in* Mai finn elbeszélő dúlt, és olykor-olykor kiesett az evezés üteméből. Végül is kimerítette és untatta a szüntelen evezés. Néhány kilométer után, mikor az evező* már háromszor is összeakadtak,' az öreg így szólt: — Eredj a csónak farába, majd magam evezek. — Inkább az orrába mennék. — Na, menj hát oda. Ott se nyomsz sokat. A fiú elnyújtózott az orr deszkáján, és fejét a csónak szélére hajtotta. A hullámok elringatták. Néma csend. A naptól megpirult a fiú bokája. Az arcára ráragadt a napon megpuhult kátrány. Megálltak horgászni, a fiú fogott egy sügért, de nyomban kifogott egy kis szidást is, mert úgy dobta be a hoi got, nagy majdnem elsodorta az öreg fülé’. A szirttől északra leeresztettek néhány hálót. Az egyikben egy háromkilós süllő csapkodott, a kopoltyúja beleakadt a háló szemébe. A hálók azért nem gubancolódtak össze. Visszaeresztették őket, és kimentek a partra, hogy megfőzzék a kávéjukat. — Hej, de sajnálom — mondta az öreg a sziklán. Szünet nélkül bánkódott, hogy ellopták tőle a motorcsónakot. Nem volt valami nagy csónak, persze az evezős csónakhoz képest nagy, de különben szokványos belvízi méretű motorcsónak, fabordájú, egyenes far- és orrdeszkájú. Olykor titkon a fiú is elkeseredett, mikor az öreg úgy beszélt róla, mintha a fiát vesztette volna el. Azokban a pillanatokban a fiú felnőttnek érezte magát, az öreg úgy beszélt vele, mint férfi a férfival. Ogy volt most is, a kávéban már- már a dohány ízét érezte a nyelvén, már nyújtotta is a kezét a dohánydoboz felé, amikor az öreg kinyitotta és beleszorította a cigarettát a szipkába. Szerencsére nem vette észre a fiú mozdulatát. — Edd meg az én kenyerem is! Jöhetne már egy kis szél. Az öreg egyik könyökével a sziklára támaszkodott, mint valami fiatalember, a kalapot is a homlokára húzta. Azok közé tartozott, akik nem használtak ellenzés sapkát. A kalapot szerette. Télen füles prémsapkát viselt, ünnepen kalapot. Eleinte a fiú szürkének vélte, de amikor meglátta belülről, rájött, hogy kívül is sötétkék. A fiú a cukrot és a tejszínes üveget a tarisznyába dugta, és a tarisznyát meg a főzőedényt a csónakba vitte. Nyállal bekente a bokáját, majd megette a kenyerét. Fölvágott kolbászdarab és három szelet uborka volt rajta. Vajat nem tett a bokájára, mert sózott volt a vaj. Eszébe jutott, hogy van az első ülés alatt egy vazelinos tégely, de előbb nyugton megette a kenyerét, s csak azután indult a csónakhoz. Majdnem üres volt a tégely, a széléről azért annyit le tudott kaparni, amennyi lesült bőrére elég volt. A boka piros volt, a rüsztön hólyag púposodon. A nyílt víz meg se rezdült. A nap tükörképe ringatózott rajta. A fiú az öreg mellé az árnyékba ballagott, és hasra feküdt. Az öreg a sziklán hevert, a fiú fenyőtűvel borított erdei földön. Egy nagy vitorlás szélre várt a város végének vonalában. A város zakatolt, zsibongott éjjel-nappal. — Apó! — Nos? Az öreg pulóveréből halszag áradt. A fiú emlékezett, hogy az anyó mindig zsörtölődött miatta. — Nem izzadsz, hogy állandóan pulóver és kalap van rajtad? Az öreg elnevette magát. — Az öreg nem izzad úgy, mint a kölyök. — Három műszakban dolgozik a Tampella gyár? — Miért ne? Háromban hát.. — Igen és a Lapinniemi is. — És a Finlayson is. Mindegyikben három műszak van. — Igen, de karácsonykor is? Mindig dolgoznak? — Néha megállnak. A gépek kenése' meg más ilyesmi végett. Az öreg leverte a cigarettájáról a hamut. A szürke hamucsomó elütött a barna földtől. — Megyek, úszom egyet. — Menj csak. — Elviszem a csónakot. — Vidd. De arról a partnyúlványró1 is hirtelen mélyre érhetsz. — Lehet ott fejest ugrani? — Lehet. — Te már ugrottál? —.Ogy ám. A fiú a partnyúlványra ment, és levetkőzött, úszónadrágban szeretett volna úszni, mert új nadrágja volt, de az öreg rákiáltott: — Vesd le a nadrágot is. Mit vizezed be fölöslegesen? Villant valami a vízben, és a fiú a szikla tövében veres szárnyú koncért pillantott meg. Nagy volt, mozdulatlan, sötét hátából ítélve, igazán nagy lehetett. A fiú közel lopózott. — Még nem megyek be a vízbe — felelte halkan az öregnek. Ám a nagy veres szárnyú koncér lassan a mélybe úszott, és ott is maradt. — Egy nagy sügér, egészen közel a parthoz! A fiú a csónakhoz futott, vette a horgot, és visszaszaladt a sziklára. Az öreg figyelte egy bokor árnyékától, és olyan kongó hangon nevetett, mint a padlásra kiömlő burgonya hangja. — A nagy veres szárnyú koncér nem ragadozó hal? — Ja, a te sügéredből veres szárnyú koncér lett? — Az bizony sügér volt. — A Näsijärvi sügére nem jön a parthoz nyári hőségben, főleg a nagy. — Igen, de itt jó mély a víz. A fiú bedobta néhányszor a horgot, és a zsinórt lassan tekerte az orsóra, a zöld zsinórt, amit csak néhány éve árusítottak. A háború előtt nem lehetett kapni. A fiú a hal fogainak nyomát kereste a villantőn és a csalétken, de a szikla tövében rejtőző sügér nem kapott a kukacra. A fiú a horgot és a ruháját a csónakba vitte. A sügér hassal fölfelé volt a vízben a csónak dugója táján, a süllőnek a farka látszott a csónak fara alól. Az öreg óvatosan rácsapott az evezővel. A fiú is ráütött a sügérre az evező nyelével, a hal mozdulatlanná vált. A második ütés után kimúlt. A fiú mindig rögtön megölte a halat, nem szívesen gondolt arra, hogy az álla vagy a belseje megsérül, és, hogy ráadásul lassan pusztuljon el. A fiú levetette az úszónadrágot, és a szikláról a víz alá bukott. A víz hideg volt. — Itt sokkal hidegebb, mint a mi partunkon. — Ez nyílt víz. Tisztább. Gyere ki a partra, mielőtt megfázol. A vízben voltak melegebb és hidegebb területek. A fiú elúszott a csónakkikötő mellett és vissza, rövid ideig ugrált a sziklán, belebújt az úszónadrágba, és kifeküdt a napra az öreg közelébe. — Megyünk még horgászni? — Ha akarod. — Moziba mennék este, előtte haza kéne menni. — Hazaérsz még, ha néhány órát horgászunk is. Van pénzed? — Van egy kevés. Az öreg elővette a pénztárcáját, és kivett belőle egy barna ötvenest. — Nesze. — Köszönöm. — Dugd a várj, megyek már. — A bankjeg olyan puha. a csónakig, pillanatra, a re nézett. — Az istei tűnt! — Szerzün szebb ellátur — Elsüllye eladták a m vízre. Hiába Az öreg é Egy vitorlásr noha vagy n tőlük. A szói egy hajó kér jó Koljonselk teljesen láthí kéményből, a — Először A borzzal való találkozás szinte kivétel nélkül a véletlen dolga. Éjnek idején, amikor a (magányos kóbornak tartott) borz táplálékszerző útját járja, kevés vadász kószál kint, a vadászterületen. Nappal pedig a borz nem mászkál. A vadász meg természetesen nappal sem mászik be utána a szépen kitakarított kotorékba. Annál gyakrabban küldi be kutyáját, ám azok közül sem látja mind viszont a gazdáját. — Elkaparta a borz a kutyámat — fordultak már többször is hozzám —, gyere segíteni. — Újabban már nem is a vadásztársakat hívják segítségül a pórul Járt ebtartók, hanem a kotrógépek kezelőit. Modernizálódik a világ... A szegény borzok hiába vívnak meg győzelmesen számtalan csatát a fogas csahosokkal, csak pirruszi győzelmet aratnak. A kotrópofák vasfogaival már nem tudnak megbirkózni. Régebben az ásókkal és lapátokkal, néha. Tekervényes a borzvár és az elkapart kutya csaho- lása nem ad mindig biztos útmutatót a kutyamentőknek. Legalábbis a borz irányában nem. Mert sokszor meglett ugyan a kutya, de akkor már a bo~z valamelyik másik, távoli járatában lapult, és sértetlenül úszta meg a lapátolást. Persze előfordul, magam is olvastam róla, de szemtanúja nem voltam, hogy sikerrel jár a borzvár ostroma. Sőt, láttam már a kiásott borz kiemelésére szolgáló fogót is, de nem voltam meggyőződve róla, hogy valaha is használták. Azt azonban nem vonom kétségbe, hogy izgalmas lehet egy ilyen borzásás, pláne a borz számára, amikor már csak vékony földréteg fedi a rejtekhelyét. Mégsem vágytam sosem az efféle izgalmakra, mint ahogy a rókafüstölésre és ürgeöntésre sem. Én csak a lőfegyveres vadászatra esküszöm; a vad éberségét, óvatosságát igyekszem kijátszani, megadva neki a menekülés minimális lehetőségét. A lesipüskás- nak sem vegyok híve, s ezért holdas éji véletlen találkozásaim a borzzal sosem végződtek tragédiával. Természetesen a borz számára. Ám lehet, hogy illúzióromboló leszek, mégis megmondom őszintén: ma sem tudom megmondani, mit sajnáltam olyankor jobban: a borzot, vagy az éjszaka csendjét. Vagyis sosem lőttem éjszaka borzot, pedig lett volna rá többször is alkalmam. Nappal is csak egyet, most is bánom, vagy talán már nem is, mert az akkori kellemetlenségek ellenére máig is ez a legemlékezetesebb vadászatom^ Mielőtt azonban elmesélném — a borz kizárólagosan éjszakai mivoltának cáfolatául —, hadd mondjam el, hogy a legelső borzot életemben fényes nappal láttam meg. Fiatal vadász voltam, s egy forró augusztusi napon többedmagammal a zétényi határban kacsáztam. Azaz csak szerettünk volna, mert már délre járt az idő, de még egy fia kacsát sem láttunk, mert a szemügyre vett mocsarak mind szára- zak voltak. Az egyik ilyen kiszáradt tó eredménytelen vallatása után egybejöttünk, és azon tanakodtunk, hogy merre, hová? Egyszer csak megzörren mellettünk a sás, és kiugrik belőle valami. Egy nagy, ezüstös hátú borz volt. Csak úgy pucolt, keresztül a nyílt, napperzselte legelőn. Későn vettük észre, és mire betöltöttük a puskánkat, már lőtávolságon kívül volt. Ám vadászmesterünk úgy vélte, még elérhető. Utána eredt a borznak. Mi persze nem követtük, mert egy vadászmester mégiscsak tekintély, és nem illik versenyre kelni vele. A derék mester, úgy ahogy katonáéknál megtanulta, rohant, és rövid megállásakor tűz alá vette a menekülő vadat. A borzot azonban nem fogta a sörét, mert rövidet hordott a mester puskája. Akkor győződtem meg arról is, és a vadászmester ugyanezt tapasztalta, hogy a kövér borz gyorsabban tud fu’ni, mint a kövér ember. De hadd szóljak végre a „saját“ borzomról. Azon az emlékezetes délutánon, amikor a szó szoros értelmében én húztam a rövidebbet, tulajdonképpen szó sem lehetett volna vadászatról. Vasárnap volt, és én már második napja csak sóvároghattam a természet után, s fanyalogva hallgathattam a feslő tavasz ezernyi hangját. A kórházi ügyeletesnek sosem édes a kenyere; ha ráadásul vadász az illető, még a húsvéti kalács is megkeseredik a szájában. Mint például akkor az enyémben is. A nap éppen lebukni készült a Nagyhegy mögött, valahol álmos fácánkakasok kakatoltak, és a kórházi park távoli zugában fogoly cserregett. Dologtalanul róttam az unalom diktálta köröket a kórház főépülete körül, amikor csikorogva egy mentőkocsi fékezett le mellettem. Vezetője, Pityu, aki az idő tájt vadászati mindenesem volt, olyan izgatottan ugrott ki a volán mögül, mintha haldoklót hozott volna. — Gyere gyorsan — mondta —, az Erős alatt két borz hancúrozik. — Ne világolj, fényes nappal? — Bizony isten! Most láttam őket, onnét jövök. Az állami fácánosban állandó „kiváltságom“ volt a dúvadirtás. Bármikor, bejelentés nélkül élhettem ezzel a jogommal. S mivel az Erős a kórháztól nincs messze, alig három kilométernyire, a kísértés igen nagy volt. A borzlövés lehetősége pedig annyira csábító, hogy nem haboztam sokáig. Legalább megnézem azokat az állítólagos borzokat, s úgy, ahogy voltam, kórházi fehérben, beültem a nemesebb célokra rendelt mentőkocsiba. Fegyverünk is volt, a mindig kéznél levő kispuskát vittük magunkkal. Néhány perccel később már kint voltunk az erdő szélén. Az úttól balra, a tölgyerdő és egy keskeny égerfaliget közötti réten csakugyan kint volt egy borz. Nyeszlett, lesoványodott állat, igazán nem díszpéldánya odúlakó fajtájának Alighanem vedlett, de még inkább betegnek látszott, mert csapzott szőre piszkcssárga, nyoma sem volt rajta a jellegzetes ezüstös árnyalatnak. Csak a fején világított a sosem hiányzó két fehér csík. Az állat lassan, té'ován, látszólag céltalanul mászkált a réten. Az úton megálló gépkocsira ügyet sem vetett. — A másik alighanem meglépett — mondta Pityu —, pedig esküszöm, az előbb még az is itt volt. — Véletlenül nem ezt az egyet láttad duplán? — kérdeztem jó adag iróniával, a kocsivezető nagy szenvedélyére célozva. Pityu ugyanis szenvedélyesen szerette a bort. (Már nem szereti. Negyvenéves sem Gyimesi György LEGEMLÉKEZETESEBB VADÁSZATOM volt, sem ivóé vást vitte rosh karv poga dég tudh kolv. nyíri land' is bé kis i sem ' A és - leron hittel ben deká: hátul hogy ről i és fa mat. borz lámg himhi ván ; ízlett dóm, báltai Mái akkor denes tett 1 volna A b ni ke szór szétfe a gór vei n zot. E csők fel. A zatose Vérző mérle; az a Akk Hannu Salama*
