Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-06 / 18. szám
Farkas Istvánná: „A család a legna- Bartko Ilona: „Szükségük van rám gyobb kincs“ és hovatovább, nekem is rájuk“ —, egyszerűen fizikailag is képtelenség mindegyikkel külön-külön foglalkozni. Az ideális létszám — ha beszélhetünk ilyenről — a hatvan, hetven gyermek lenne. — Azt szeretnénk, ha a gyermekeknek kapcsolatuk lenne az_ élettel, az emberekkel, a társadalommal. Hogy tudják, hogyan kell viselkedni az utcán, a színházban, a moziban, az üzletben, a hivatalban — az emberek között. Mi, pedagógusok, itt az otthonban ezt elméletben el tudjuk nekik mondani, de nem becsülöm le saját munkánkat, ha azt mondom: ez mind nem sokat ér. Gyakorlatra, tapasztalatokra van szükség, mert innen tizenöt éves korukban kikerülnek és otthontalanok, egyedülállók, majdnemhogy azt mondom: árvák lesznek. Ebben a munkában nagy segítséget nyújt az a hat üzem, vállalat, amelyek dolgozóival kapcsolatot tartunk fönn. Én a hat vállalat egyikének két olvasni, aiki az ölükbe ülteti őket, aki megvédi őket a nagyobbaktól. Az a tudat marasztal, hogy szükségük van rám és hovatovább, már nekem is rájuk. Férjem, két gyermekem van. Följárnak ide nagyon gyakran. A fiaim mindig azt mondják: ne adjak a gyerekeknek rossz jegyet! Fantasztikusan kimerítő a munkánk. Tizenhárom gyerek van egy csoportban, négy-öt lenne az ideális. Ez sok. Rengeteg idő kell egyre. Mozgékonyak, idegesek, nehéz köztük rendet tartani. Hiszen szinte mindegyiknek a kezét kell fogni. Mindegyiket egyszerre kell(ene) megsimogatni. Ezek a gyerekek fél világot élnek, látnak csak. Vagy még annyit sem. A másik felét nekünk kellene nekik megmutatni. Óriási feladat ez és gyönyörű munka. Farkas Istvánná ötödik éve tanít az otthonban: — Sajátomnak érzem mind: egyenlőnek, egyformának. így is kezelem őket, így is foglalkozom velük. És ennek ellenére — vagy épp ezért — azt kell mondanom: ezek a gyerekek ügy vannak nevelve, mint a palánták az üvegházban. A társadalomtól elszigetelve. Hol a hiba? Ott, hogy sok az elhagyott gyermek. Hiába áldoz egyre többet a társadalom gyermekotthonok létesítésére, fenntartására, hiába a sok pénz, a milliók, hiába a mi odaadó munkánk: ha a szülők eldobják maguktól gyermekeidet. Amit mi megtehetünk, megte- ;zünk. A gyerekeknek van bőségesen tosztjuk, ruhájuk, taneszközeik, jáA végénél kezdem. A búcsú pillanatában két kilencéves fiú elkérte az otthoni telefon- számomat. Azt mondták, időnként majd szeretnének felhívni: megkérdezik, hogy vagyok, mint csnálok, és mikor megyek el újra közéjük... Azóta csak néhány nap telt el, és a hívást türelmetlenül várom. Mert lesz még nekem is hozzájuk kérdésem. Pistikétől például azt fogom kérdezni, hogy az elmúlt hétvégén meglátogatta-e őt anyukája; Jóskától azt, beteg-e még a nagymamája, aki néhanapján ír neki levelet; Katicától azt, hogy jelentkeztek-e már az általa eddig még soha nem látott szülők, Évitől pedig azt, hogy elké- szült-e már a szépnek ígérkező hímzéssel?... Lenne még nagyon -sok kérdés, nagyon sok téma, amelyről a kassai <( Kosice) nevelőotthon ki- sebb-nagyobb lakóival tudnánk beszélgetni: órákig, napokig folyhatna a szó. Számukra már az is nagy boldogság, hogy valaki meg hallgatja őket, hogy valaki emlékszik rájuk, hogy közelebb, messzebb van egy ismerősük, barátjuk, akihez egy icipicit is tartoznak. Valakihez, ha már a szüleikhez, a családjukhoz nem tartozhatnak! Megszállottként Az otthon igazgatónője, Lazarová Anna csupa energia, csupa tettre- készség. Fut, szalad előttem a folyosókon, alig bírom őt nyomon követni, és közben beszél, magyaráz. Megvalósult álmokról, sikerekről, gondokról, nehézségekről, tervekről. Mint egy megszállott, aki számára nem létezik más, csak a munka, csak a gyerekek. Itt lakik családjával az otthon épületében, számára nem létezik nyolcórás munkaidő. De sok kellene még a hozzá hasonlóikból! — Otthonunkban három és tizenöt éves kor közötti gyerekek vannak. Százötvenen. Nyolcvanhét százalékuk cigány szülők gyermeke. Főleg olyanok kerülnek hozzánk, akiknek a szülei alkoholisták vagy elváltak, és sem az egyik, sem a másik szülőnél nem biztosított a gyermek nyugodt nevelkedése. Persze, van olyan anya gyermeke is nálunk — számomra érthetetlen, hogyan tudta a bíróságon elintézni —, aki elvált, szép lakása van, mégsem törődik a gyermekével. A gyerekek között sok az olyan is, aki lopott, betört — ezért is nevelőotthon az intézetünk neve. — Hány szülő jár rendszeresen Iá fogatéba? — Sajnos, csak tizenöt. A többi • gyermek iránt nem érdeklődik senki. — Miből áll a munkájuk? Elmondaná egy nap eseményeit? — A napot reggel fél hétkor tornával kezdjük, majd háromnegyed nyolckor megkezdődik a tanítás, amely délután egy, két óráig eltart. Ezt követi az ebéd, majd délután ‘négyig nevelőmunka folyik. Ezután a gyerekek este hétig tanulnak, készülnek a következő napra. Utána vacsora és szabad foglalkozás. Szinte a nap minden percére be kell ütemeznünk valamilyen közös foglalkozást. Egyébként el kell mondani, hogy a gyermekek nagy többsége nagyon fogékony, gyorsan tanul. Szeretik a szépet, szeretnek szép, tiszta ruhákban járni, és mondanom sem kell, azt szeretik a legjobban, ha az ember személyesen foglalkozik, beszélget velük, családias, otthonias légkört alakít ki. Nem is csoda, hogy — minden erőfeszítésünk ellenére is — ebben szenvednek a legnagyobb hiányt. Nagyon sokan egyáltalán nem ismerik a család, az otthon szó ízét. Csak azt tudják —- és mennyire igazuk van! —, hogy nekik is joguk van a szeretethez, egy felnőtt ember védőszárnyaihoz ... Csak hát, nagyon sok a gyerek — tizenöt jut egy-egy csoportba (A szerző felvételei) fiatal dolgozójával jöttem látogató ba. Gelafková Gabriella és Barabás Éva a város Slovan-szállójában dolgoznak. A Nemzetközi Békemaraton nevet viselő szocialista munkabrigád tagjai. Időnként meglátogatják a gyerekeket, édességet hoznak nekik, játszanak, elbeszélgetnek velük. Amikor bementünk a harmadik osztályba, a padokból azonnal többen fölugrottak, nevén szólították a két lányt, megfogták kezüket, kabátjuk szélét, majdhogynem a nyakukba ugortak. Megható és szívszorító volt a látvány. Példaképek lehetnének Nagy bajban vagyok, ha visszagondolok a Bartko Ilonával és Farkas Istvánnéval folytatott beszélgetésre. Bajban, mert érzem, hogy a munkájukkal szemben tanúsított odaadásukat, szeretetüket, szívósságukat nem tudom eléggé kidomborítani. így csak annyit: mindeketten példaképek lehetnének. Bartko Ilona már tizenkét éve dolgozik az otthonban, ö itt a „legrégibb“ munkaerő. — Megvallom, jobb híján kerültem ide, a kezdeti években gondolkoztam is azon, hogy elmenjek, de valamilyen mágneses erő mindig itt tartott. Nem a sajnálat, hanem inkább az a tudat, hogy valakinek ezt a munkát is el kell végeznie. És ismerve az állandó munkaerőgondjainkat, tudtam, nem biztos, hogy a helyemre jön valaki más. Ezeknek a gyerekeknek pedig égetően szükségük van társra, tanítóra, közöttük élő, velük foglalkozó felnőttre. Ma már tudom és érzem, hogy a kisebbek — 1—4 osztályosokat tanítok — anyát látnak bennem, védö-segítő-oltalmazó támaszt, aki megtanítja őket írni. tékáik, szép szobájuk, tantermeik, zsebpénzük — a legfontosabb a család, a szülői szeretet „hiánycikk“. Mert a család a legnagyobb vagyon, kincs. Abból egy életen át meríthet a gyermek. — Mi lenne a jobb megoldás? — sokszor feltettem már ezt a kérdést magamban. Nemrégiben láttam egy szovjet dokumentumfilmet, amely egy hasonló gyermekotthon életéről szólt. Olyanokról, akik a háborúban elvesztették szüleiket, azért kerültek otthonba. És közülük évek múltán nagyon sok orvos, mérnök, értelmiségi és kiváló munkás került ki az életbe. De ők mindany- nyian — rövídebb, hosszabb ideig — ízlelgették a család fogalmát, éltek családban, éltek a szüleikkel, testvéreikkel. Viszont a nálunk élő gyerekek többsége néhány hetes, hónapos korában már gyermekotthonba került — fogalmuk sincs a családról. így mi azon még sokat töprenghetünk — és tehetünk is: hogyan szebben, jobban berendezni az életüket, de amíg egyre több a felelőtlen szülő, munkánkat nem koronázhatja igazi siker. A szülő pótolnatatlan Társadalmunk és a pedagógusok erőfeszítései felbecsülhetetlen értékűek. Csak a kassai gyermekotthon költségvetése évi négymillió korona. De a gyerekek számára ez a pénzösszeg mindent és semmit jelent. Mindent, mert gondtalanul élhetnek, tanulhatnak, nevelkedhetnek: semmit, mert a legeslegfontosabb, a szülő, a szülői szeretet hiányzik, pénzzel pótolhatatlan. ZOLCZERJÁNOS A III. osztályosok énekszóval köszöntik a vendégeket 1979. V. 6. N Sfl '5 o X 03 a x 03 X 0) u 03 >» 00 (0 o N o X +* 9 X >0) *9 e ’«* a > <W M 2 (0 N « ffl MimiwiMi
