Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-05-06 / 18. szám

szólítom

Látogatóban a katonai híradós szakközépiskolában-' /

A századügyeletes tűnődve néz ki az ablakon. Az ébredő természetet, a íelkelő napot figyeli. Közben órájára tekint. Amikor a nagymutató a tizenkettesre ér, belefúj sípjába, s ahogy csak a torkán kifér, elkiáltja magát: — Ébresztő! — Egy másodperc múlva már a szobaparancsnokok ismétlik a parancsot: — Ébresztő! — A fiúk gyorsan kiugrálnak az ágyból felöltöznek, futnak az udvarra, hogy részt vegyenek a reggeli tornán.

A Nővé Mesto nad Váhom-i katonai szakközépiskola végzős növendékei is ott vannak közöttük. Minden mozdulatukon látszik, hogy ők már öreg katonáknak számítanak. Az érettségi vizsga és az egyhónapi szabadság után szétszélednek, ki főiskolára megy, ki pedig csapattiszti, illetve tiszthelyettesi beosztásban a néphadsereg valamelyik egységéhez.

— Az első napokban nem voltunk ilyen vidámak — mondja a torna után egy zömök, göndör hajú fiú. — Négy napig a szavamat sem hallották. A legszívesebben megszöktem volna. Talán meg is teszem, ha a szüleim és nővéreim le nem beszélnek.

Az ekecsi (Okoő) Ferenczi Vendel szakaszvezető odahaza az iskola pionírcsapatának a zászlóvivője és eredményes sportolója volt. A katonai iskola rendjét, fegyelmét néhány hét alatt megszokta, csupán a szlovák nyelvvel állt hadilábon. Főleg a szak- kifejezések okoztak gondot. Egy jó évig küzdött ezzel a nehézséggel, de nem egyedül.

— Jozef Magyar trenéíni fiú sietett a segítségemre — folytatja —, együtt tanultunk, mindmáig jó barátok vagyunk.

Ferenczi szakaszvezető a jó tanulók közé tartozik, jóllehet szabad idejében sokat sportol. Hetente 2—3' este edzésen vesz részt. A városka I. ligás súlyemelő csapatának a tagja, judoban négy éve iskolai bajnok, egy esetben megnyerte a katonai iskolák országos bajnokságát.

— Az érettségi után a Prágai Test- nevelési Főiskola katonai tanszékén szeretnék továbbtanulni — árulja el tervét. — Ha ott nem sikerül, a Bra- tislavai Katonai Politikai Akadémián próbálkozom meg.

A folyosón újra felhangzik az ügyeletes parancsszava. Tantermekbe indulnak a végzősök. A harmadik évfolyam óta tényleges katonai szolgálatukat töltik, emellett sokat tanulnak a jól felszerelt tantermekben, hogy aztán a szabadban, gyakran éjjelente próbálják ki, milyen híradós tiszthelyettesek lesznek belőlük. Megszólítok egy magas, barna fiút. Katonásan mutatkozik be: — Jónás László, szakaszvezető.

— Hogyan került ide?

— Dunaszerdahelyen jártam iskolába, már hatodik osztályos koromtól katonai iskolába készültem. Az érettségi után a koSicei repülőfőis- kolán szeretnék továbbtanulni. Ha most nem vesznek fel, néhány év múlva újra próbálkozom.

Szó szót követ. Megtudom, hogy az első hetek az ő számára sem voltak könnyűek, de megállta helyét, mégpedig jól. Elsőéves kora óta raj- parancsnok. Katonás gyerek — mondogatják társai. Igyekezetéről, szorgalmáról legjobban az a tény beszél, hogy a múlt év végén felvették a pártba tagjelöltnek.

— Melyik a legkedvesebb tantárgya?

— A műszaki tantárgyak, az elektro- és a rádiótechnika. Egyébként mindkettő érettségi tantárgy. Az igazat megvallva, a humán tárgyaktól jobban félek, de úgy érzem, hogy ezekből is megállóm a helyemet. S hogy el ne felejtsem, második éve angol nyelvet is tanulok.

Elbúcsúzik, futva utoléri társait. Körülnézek, merre induljak. A szá- zadparancsnok-őrnagy siet segítségemre. Indítványozza, hogy nézzük meg a klubhelyiséget, a század körletét. A klub szépen berendezett, csak egy kissé szűk. A zongorától, biliárdasztaltól kezdve, a színes tv- készülékig minden megtalálható benne. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a harmadik és negyedik évfolyambeliek a kimenőt részesítik előnyben, akkor nem is olyan kicsi, mert ahogy a közmondás tartja: sok jó ember kis helyen Is elfér.

Amíg szemlélődöm, az őrnagy odaszólítja az egyik növendéket. Lengyel József szakaszvezetőt, aki Taksonyról jött az iskolába. Csendes fiú, kötelességtudó, jellemzi a századparancsnok. Az első félévben kitüntetett tanuló volt.

— Hogyan emlékszik vissza az első napokra?

— Szlovák nyelvű alapiskolában

végeztem, így nekem nem a nyelvvel, hanem a honvággyal volt bajom — mondja mosolyogva. — Első alkalommal kerültem távol a szülői háztól. Megszoktam. Ha minden jól megy, és sikerül az érettségi, a Lip- tovsky MikuláS-i Katonai Főiskolán folytatom tanulmányaimat.

Járkálás, nézelődés közben gyorsan telik az idő. Három ismerősömmel az étteremben találkozom újra.

— Milyen az ellátás? — meg őket.

— Hál olyun nincs, mini a huzat- válaszolja Ferenczi szakaszvezetö.

— A katona bizony eljárod a gyű korlatokon, jólesik néki az étel — veszi át a szót Jónás szakaszvezetö.

— Néha úgy érezzük, hogy többet is megennénk, de amint látja, nem né zünk ki rosszul. Mindig megkapjuk a szükséges kalóriamennyiséget.

Ebéd után ismét felsorakozik a század, ezúttal a napi parancsra. A fiúk türelmetlenek. A levélosztásra várnak. Mindegyikük kíváncsi, jött-e hír hazulról. Ferenczei szakaszvezető a szerencsések között van.

— Leányismerősöm írt. Három éve járunk együtt — mondja —, lói meg értjük egymást, valószínű, házasság lesz belőle.

—■ M^ lesz a délutáni program?

— Az évfolyammunkán dolgozom. Ha jut időm, befejezem a színes, ze nei reproduction is, amit a magam szórakozására készítek. Hattól fél hétig kötelező tanulás, aztán szórakozás, kimenő következik.

Amikor elmegy, Jónás szakaszvezetővel futok össze. Ű mondja el, hogy Vendelt is javasolták párttagjelöltnek és még az érettségi előtt megvitatja felvételét a párttaggyűlés. Tőle

tudom meg azt is, hogy mindhárman a példás hallgató jelvény viselői.

Háropa magyar nemzetiségű fiúval ismerkedtem meg, akik a kezdeti nehézségek ellenére, kitartásukkal a jó tanulók közé küzdöttek fel magukat. Mindhárman tovább akarnak tanulni, de természetesen előbb az érettségi vizsgán kell túllenniük. Aztán örömteli esemény következik, amelyen úgy, mint a négy évvel ezelőtti induláson, ott lesznek a szülők, a rokonok, a menyasszonyok. Ez pedig a tisztjelöltté való avatás lesz. Akkorra már az újdonsült törzsőrmesterek azt is tudják majd, sikerült-e a felvételi vizsga, illetve, hogy melyik egységnél kezdik meg hivatásos katonai pályafutásukat.

Húszévesek, teli vannak vágyakkal, tervekkel s egykor majd minden bizonnyal büszkén emlegetik az iskolában eltöltött éveket, amelyek jó alapot adtak az élethez, a katonai életpályához.

NÉMETH JÄNOS

1979. V. 6.

MÁST NEM TUDNÉK

SZÍVVEL CSINÁLNI

Sokakhoz hasonlóan annak idején, a pályaválasztáskor mást választott, mint amit ma a szakmájának mondhat. Curmáné, akkor még Rigász Éva pedagógusnak készült. A kiszámíthatatlan sors azonban kegyetlenül — édesanyja halálával — közbeszólt, s ő a lelkiismeretére hallgatva családja érdekét és közelségét választotta, munkára cserélte fel a főiskolát. Két rövidebb állomás után tíz éve került mai munkakörébe: személyzeti felelős lett. 1974-től a Slovnaft vajáni (Vojany) üzemében.

— Nem védekezésként vagy magyarázkodásként, de ennyi év után már elmondhatom, nem volt okom megbánni az akkori lépésemet. Ez tán azért alakult így, mert a munkában megtaláltam a közös vonást egykori vágyammal, a pedagógiával — mondja. — Mi közös lehet ebben a két munkában biztosan erre gondolt most — néz rám mosolyogva. — Ami számomra a legfontosabb: itt is emberekkel dolgozom.

Mi is tulajdonképpen egy személyzeti felelős munkaköre? Ismerjük el, legtöbben csak azt mondanák, ő végzi a dolgozókkal kapcsolatos adminisztratív teendőket.

— Tulajdonképpen igen. A dolgozók felvételé tői a nyugdíjbamenetelig mindent mi intézünk. Az üzem indulásakor még a toborzás is a mi feladatunk volt. De a munkánknak a dolgozókról való gondoskodás is része. Számunkra a papír mögött nem veszhet el az ember. Ha mondana egy nevet, bármelyiket a 327 dolgozóé közül, rögtön tudom, hova soroljam, ha van valamilyen jellegzetessége, azt is, sokaknak még a születési dátumát is megjegyzem.

Ez nemcsak azzal magyarázható, hogy Éva asz- szonynak jó az emlékezőtehetsége és az arcmemóriája, hanem .azzal is, hogy a dolgozók gyakran kopognak a személyzeti osztály ajtaján. Leggyakoribb kérdés a kinek mire van joga. Többek közt ezért is tartotta szükségesnek, hogy munka mellett elvégezze a Szocialista Akadémia kétéves tanfolyamán a munkajogot.

— Persze nemcsak kérdezni jönnek, vagy az ügyes-bajos dolgaikkal, panaszaikkal, hanem az örömeikkel is. Már észreveszem a szemükön, hogy a hivatalos kérdés, vagy elintézendő mögött még valami más is megbújik. Ismeri a mesét a szomo- rúfűzfáról? — neveti el magát. — Az egyik kollégám mondta rám nemrégiben, hogy olyan vagyok, mint a vízparti szomorúfűz, mindenki nekem mondja el a bánatát, panaszát. De nekem a bizalom nem teher, hanem jóleső érzés.

A hasonlat mégsem egészen helytálló. Mert Éva asszony nemcsak meghallgatja a mondandókat, hanem — ha panaszról, sérelemről van szó — segíteni is megpróbál: szép szóval, megnyugtatással és tettekkel is. Sokszor nemcsak a beosztásából eredően, hanem szakszervezeti funkcionáriusként vagy a nőszövetség üzemi szervezetének alelnöke- ként is.

— Igaz, fárasztó az emberekkel való munka — hagyja helyben a nézetemet —, de aki egyszer ezt elkezdi csinálni, nehezen tudná abbahagyni. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy néha úgy érzem, már nem bírom tovább. Ilyenkor az én vigaszom egy-egy könyv, leginkább verseskötet. Az mindig megnyugtat és elfeledteti velem a nehézségeket meg a pillanatnyi csüggedésl. Mert ez az érzés csak pillanatnyi. Mást úgysem tudnék szívvel csinálni.

Odaadással és jól végzett munkáját nemrég ki tüntetéssel jutalmazták: az üzem legjobb dolgozója címmel.

FLORIAN MÁRTA

3

Ti

co

K3

co

'Q

C

O

c

Qi K»

o cr Qi fc.

Q;

£*4

•t**

Qj

«o

N

XS

0>

O*

c

<h

<3