Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-29 / 17. szám
Kopócs Tibor festőművész portrém megfestésére invitál, s én örülök, hogy rám is gondolt. Amit eddig olvastam, hallottam a képzőművészettel kapcsolatban, most egy szóba tömörül: műterem. Kopócs Tibort majdnem mindenki grafikusként ismeri, holott nem csupán grafikusmunkát végez. Többek között portréfestészettel is foglalkozik, ami nem kis feladatvállalás, épp ezért, nagyon szurkolok s szurkoltam neki. Alig vártam, hogy a műtermébe mehessek, modellt ülni. A fiammal mentem. A karosszék már elő volt készítbe számomra, s én megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni benne. Körül sem nézhettem, máris elkezdődött a munka. Néhány pillanatig a festő kötötte le a figyelmemet, akinek a ceruzája oly könnyedén röpködött, mint a szitakötő, s ő maga oly ügyesen hajlongott jobbra-balra, hogy úgy tűnt, mintha csónakban állva egyensúlyozna. Ki-kitekintett az állvány mögül, mintha bűjócskát játszana: rám nézett, majd újra eltűnt. Lopva a falakra pillantottam, ahonnan ismerős komáromi arcok néztek a szemembe, s persze, ismeretlenek is, ami egy kicsit nyugtalanított. Egy pillanatra úgy tűnt, a színpadon vagyok, s köröttem a közönség, amely arra vár, hogy történjék valami, hogy elkezdjem a játékot. Nem készültem, mormoltam magamban, de hasztalan, mert sürgettek, zúgolódtak. Igen: szidtak. De nemcsak engem, a színházat is. Egyedül Polóny bácsi, a nagy komáromi színházbarát biztatott szemének huncut mosolyával. Régi szerepeimből mormolnék dadogva, kínlódva, erőlködve — de semmi nem jut az eszembe. Ez maga a pokol! Behunyom a szemem. Csörömpölést hallok; a fiam az ecsetjét mossa, majd a pohárhoz kocogtatja. Melegem van. Kicsit előrehajolok, s eldöntőm, szavalni fogok, csak még nem tudom, mit. Pedig mondanom kell valamit, mert ezek az arcok megőrjítenek! Tele vannak számonkéréssel. „Annika, határozottabban támassza alá az állát“ — mondja Kopőcs, szinte parancsolón. „Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja...“, éled föl bennem a verssor, és szavalok, szavalok, hol jól, hol rosszul. Erőlködöm, bár tudom, ezek az arcok csak látnak, nem hallanak. Gál Sándor költőnk arcképére pillantok: tekintete, akár a karvalyé. Gyorsan belekóstolok a verseibe, de azok összegubancolódnak, összemosódnak. Aztán, mint túldagadt tészta a kenyérkosárból, kifolynak a számból. Értelmetlen zűrzavar lett ezekből a gyönyörű versekből. Tóth Elemérre már rá sem merek nézni: az egész világgal haragban van. Bizonyosan megvan rá az oka. Hiába minden, hiába, ez a szavaló kudarca. Persze, nem vélfet- len, hiszen feszélyez a tudat, hogy ezek a körém sereglő, várakozó portrék-arcok tulajdonosai sokkal, de sokkal többet tudnak a művészetről s a világról, mint én. Igen, igen, bólogatok, s összezsugorodom. Torkomat keserűség szorongatja, lábaimat úgy szorítom egymáshoz, hogy szinte fáj. „Kicsit lejjebb nézzen.“ Ferenczy Anna civilben . . . Hálásan engedelmeskedem, de vesztemre, mert így egy Picassóról készült fotográfiát pillantok meg az íróasztal fölött. Már csak ő hiányzott! Kék csíkos trikóban áll, kezeit zsebre dugva, fehér haja glóriaként világít. Hát igen, a modern festészet királya ... Percekig semmire nem tudok gondolni. Fázom. „A semmi ágán ül szívem.“ Gondolatban hazarohanok, keresem a Picassóról írott könyvet, de nem találom. Aztán, szinte nyugtatóként, megjelennek a festményei, és földereng egyik vallomása: „sem a madarak énekét, sem a festményt nem szükséges mindenáron megérteni. Mindkettőben gyönyörködni kell.“ Elővillan két száguldó, izmos lány, majd kockás kosztümében a bohóc, aztán az avignoni kisasszonyok, végül a Guernica, ez a félelmet keltő, emberségre ösztönző csodálatosan borzas kép. Már nem merek a nagy festő képmására nézni. Félek, hogy képeinek felkiáltójelét dárdaként szegezi mellemnek, hogy kiűzzön ebből a paradicsomból, amelyben éppen Platzer Tibor furulyázik, telve áhítattal. „Mára végeztünk“ — hangzik a bűvös mondat. Néhány pillantást vetettem a fölvázolt portréra, de nem tudtam pontosan megfogalmazni, milyen is valójában. Pedig töprengtem rajta, egészen másnapig, amikor ismét belekuporodtam a karosszékbe. A 'festő színeket kevert, s gyorsan, nagyon gyorsan dolgozott, mintha kevés ideje lenne. Megparancsoltam magamnak, hogy ne figyeljek másra, csak reá. Sajnos, nem ment. Nő vagyok, és mint minden nő, kíváncsi. Most az az érzésem, hogy a vádlottak padján ülök, s a tegnapi nézőkből bírák lettek, szemeik összeszűkültek. Még Polóny bácsié is, aki most a főbíró szerepét játssza. Különböző vádakkal illet. Már a közönség moraját is hallom. Zúdul felém a sok vádaskodás és én megint csak dadogok: „Noémi a nevem és bűnöm nincsen.“ Ez az Aranyember- ben mondtam. Vádlóim szája O alakúra nyúlik, mint Edward Munch festményén a sikoltóé. A képbőd nem is emlékszem másra, csak erre az 0 alakú szájra. Konrád József portréjában Aszt- rov vádol, de nem is engem, hanem Dunyácskát. Szörnyű! Senki nem segít. Szuchy Emil amolyan Ványa bácsiként a szemüvege mögé bújik, az íróasztal fölött fontoskodik, majdnem semmivé válik, szinte belefullad a sok papírsalátába. Dadus meg olvas, pedig még sohasem láttam olvasni, talán' még a betűket sem ismeri, de most olvas, pápa- szeme az orrára esik. Jelena szőke haja vörösen lángoló tűzként lobog. „Bűnös! Bűnös!“ — hangzik Asztrov szájából. Idétlen hangon zúdul felém a vád, de ez az időtlenség most nem nevettet. Dühös vagyok. Eddig úgy tűnt, hogy Asztrov- Konrád réveteg tekintete- a nyírfaerdőt kémleli, s lám, tévedtem. Minden gyűlöletem a szerető férfira zúdul, aki nem akarta tudomásul venni szeretetemet, ragaszkodásomat, szerelmemet. Ogy forog Jelena körül, mint a motolla. „Csak én szeretem Asztrovot ebben a házban, senki, de senki más! Az italért eladja talán még a szalmát is a muzsikok feje alól! ö a kém, nem én! Ki tudja, merre jár Tyeleginnel, amikor napokra eltűnik? Ezt vizsgálják ki!“ — ordítok. Kmeczkő Mihály, színházunk dramaturgja nyugtat. Behúzza a nyakát, nyugodtan ül, mint egy kártyás, akinek jó lapja van, s csak arra vár, hogy az utolsót is kivághassa az asztalra. Nyugalom, biztat a tekintetével, hiszen biztosan győzünk. Egyszer majd győzünk, türelem. Kopócs Tibor kitárja az ablakot, és leengedi a karját. Gondolkodik. Arcáról zavar .tükröződik. Olykor-olykor rám néz, majd hosszasan a vászonra mered, karjával ,a levegőben kaszál, ismét felém kémlel, nem is felém, inkább a fejem fölé. Vajon mit keres bennem, rajtam, köröttem? Miféle feszültséget? Gondolatban a háta mögé lopakodom és szembenézek magammal. Érdekes: a kék szín nagyon zavarólag hat. Nagyon sötét. De nem, mégsem... Megvan! A kalap! A kalap zavar. Ostoba gondolat volt ezt a fejfedőt magammal hozni! Nem illik hozzám, a faluról indult néhai lánykához, a búzavirághoz, a mezőhöz, a szülőföldhöz máig ragaszkodó nőhöz, mi több, a színésznőhöz sem. Még nézelődnék, de a festő hátralép, hogy bezárja az ablakot, s ezzel vissza- kényszerít a karosszékbe. Néhány pillanattal később nagy erővel napfény tódul a műterembe. A porszemek lassú, kényelmes táncot lejtenek a levegőben. S most látom csak, amit eddig sosem vettem észre, hogy milyen világos és göndör a festőművész haja. Pedig lett volna rá módom észrevenni ezt, hiszen évek óta ő színházunk egyik díszlettervezője, tehát évek óta együtt dolgozunk. Ha a napfény nem segít, talán sosem látom őt ilyen üdének, fiatalnak, ha úgy tetszik, görögösnek. Épp ezért, bekeretezem napfényestül, ecsetestül, állványostul. Régi szokásom, ha utazom, a tájat, amely felkelti figyelmem, bekeretezem. így próbálom 'elütni a tájoló színház sorsává! járó hosszú utak unalmát, így igyekszem megőrizni azt, ami szép, izgalmas, ami életre érdemes. Kopócs Tibor befejezte portrém festését. Fáradtak vagyunk, ezért kávét főzök. Sokáig beszélgetünk a művészet különböző ágairól, a színházról, az életről, s a magunk módján még politizálunk is. Majd tízéves fiam mázolmányát veszi szemügyre, s dicséretként barackot nyom a feje búbjára. Közben nézem a festményt. Állok előtte tehetetlenül, mert a kép tetszik is, nem is. Túl komolynak, idősnek találom az arcom, de hallgatok. A festő jobban tudja, és ha ő így látott, bele kell nyugodnom. A Dunamenti Múzeumban rendezett Kopócs- tárlaton találkoztam ismét a képpel. Ha nem lettek volna olyan sokan, felkiáltok: szinte teljesen átfestett! Lila felhőbe burkolt, s így valami párizsi hangulatot teremtett körém. A francia imp- resszionisák hölgyeinek társaságában érzem magamat. Valamelyik táncosnő ez (vagyis én), csakhogy már nem táncol, hanem szemlélődik. Fodrait, mosolyát, fiatalságát elhullajtotta. Talán Bováryné ő, idősebb kiadásban? Nem. De akkor kicsoda? Ki ez a nő, aki én lennék, s mégsem én vagyok, csupán egy lehetőségem. Talán War- renné? Igen, ő az, Warrenné. Ű néz farkasszemet velem... A felfedezés meglep. De hiszen War- rennét még sohasem játszottam. Sebaj! Ha valaha sor kerülne rá, csak ilyen lehetne. Igen, ez az asszony már mindent tud, mindent átélt, mégis töpreng, tépelődik, gondolkodik, lendülni készül. Újra és újra kezdetni az életet, mert még nem adta fel, még tervei vannak . .. A tárlatról hazafelé tartva örültem is, szomor- kodtam is. Olyan ez, akár egy bemutató, mormoltam. Otthon bezárkóztam a konyhába és bekapcsoltam a rádiót. Éppen Vivaldi „Négy évszakját sugározta. Hallgattam az ismerős muzsikát, s elrévültem, milyen csodálatos ez a zené. És valamiféle irigység lett úrrá rajtam. Irigylem a zeneszerzőket, a költőket, a szobrászokat, a’ festőművészeket, mert az ő munkájuk, ha igazán értékes, megmarad. A színészé? A színész produkciója kérészéletű, lehull a függöny, s vége. Vivaldi hangjai a hátgerincemen táncolnak. Vernek, csépelnek, mint a jég az alig érett búza- kalászt. Azt a néhány kis ‘kalászt, ami megbújt bennem, talán — ha szerencsésen süt rám a nap — egészséges kalásszá érlelhetem még. Mert ez a színész termése: néhány egészséges búzaszem, ami ha jó helyre veti, kihajthat, gazdag termése lehet. Néhány egészséges búzaszem, nem több, nem kevesebb. Ez az alap. Alap, amely a képzőművészt a színésznő lényegének színek-vonalak általi rögzítésére ösztönzi, amely a nézőből tapsot, szeretetet, ragaszkodást válthat ki. Alap, amely az emberség, a humánum mindenkori vállalásából és a szülőföld, az anyanyelv mindenkori szeretetéből teremtődött. . . . és Kopócs Tibor festményén (Gyökeres György felvételei) •« 1979. IV. 29. ÚJ SZÓ Fe renczy Anna NÉHÁNY egészséges bűzaszem AVAGY A SZÍNÉSZNŐ PORTRÉJA
