Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-04-29 / 17. szám

ÚJ szú

ÓN

ODY GYÖRGY IRÁNI RIPORTJA (2)

Igaz, hogy a teheráni televízió majd minden este megszólaltat egy politikust és így természetes, hogy Bazargan miniszterelnök is sorra került. De legalábbis furcsa volt, hogy ebben a kandalló melletti beszélgetésben a miniszterelnök mást se csinált, csak panaszkodott. Elmondta, hogy a Khomeini-bizottságok a háta mögött és a tudta nélkül döntenek élet-halál kérdésben, sőt még odáig is elmerészkedtek — mint erről annak idején Teheránból beszámoltam —, hogy egy képviselőt, akit Bazargan az irodájába kéretett, a miniszterelnökség udvarán tartóztattak le.

Tüntetés a rezidencia előtt

Magam másnap jártam a miniszterelnökség épületénél. Jó kétszáz méterrel előbb ki kellett szállni a kocsiból, a forgalmat ugyanis elterelték. Azt hittem, biztonsági okok miatt. Nos, az autók azoknak a kedvéért kanyarodtak vissza a Khomeini sugárútra, akik Bazargan hivatala előtt tüntettek a kétéves katonai szolgálati idő lerövidítése miatt.

A vihar utáni napok e két epizódjának Bazargan a főszereplője. Az egyik azt jelzi, hogy a kormány elnökének korlátozott a hatalma. A másik viszont azt sejteti, hogy a változtatásokat Bazargantól várják és kérik. Mi hát az igazság? Végül is kinek a kezében van a hatalom Iránban?

Nem hiszem, hogy bárki is elperelhetné ma még az abszolút vezető szerepet Khomeinitől. A döntések Komban születnek, mégpedig annak az iszlám forradalmi tanácsnak a közreműködésével, amelyről Teheránban senki semmi bizonyosat nem tud. Nemcsak azt, hogy kik a tagjai, de még azt sem tudják, hogy hányán vannak. Az idős ajatollah formálisan ugyan visszavonult a közélettől, semmiféle rangot, hivatalt nem vállalt. A direktívákat mégis ö fogalmazza. Például ő jelentette be, hogy Irán a jövőben nem importál fagyasztott húst..., hogy ezentúl csadort viselnek a nők ..., hogy a minisztériumokból el kell távolítani a drága és fényűző bútorokat...

Talán az a látszat, hogy ezek a példák túl önkényesek, sőt tendenciózusok. Hiszen emellett más is történt: korlátozták az amerikaiak szerepét az országban. Irán kilépett a CENTO-ból és államosították a sah hátrahagyott javait is.

Archaikus ösztönösség

Érzésem szerint változatlanul ködösek és homályosak az iszlám köztársaság tartalmi elemei. Nem tisztázódott: akar-e pártokat, milyen mozgalmakat tűr el és kikkel nem hajlandó együttműködni. Nem fogalmazódott meg az ország gazdaságpolitikája. Az ugyanis nem gazdaságpolitika, hogy Izrael és Dél-Af- rika ezentúl nem kap olajat. Túl általános a külpolitika is — egy olyasfajta laboratóriumi el-nem-kötele- zettség igényével, amelyet ez ideig egyetlen országnak sem sikerült megvalósítani.

Azt mondtam: archaikus ösztönösség jellemzi Khomeini országépítését. Hogy mit értek ezen? Mintha az ajatollah lehetségesnek tartaná a visszatérést a Korán-társadalomhoz, amely a nyolcvanezer falu és a százezer mecset támogatására épül. Tulajdonképpen ezért nem szorgalmazza Khomeini a mi elképzeléseink szerinti államszervezést és átalakítást.

Mindezekből logikusan következhet az is, hogy az ideiglenes kormányt, amely mögött a burzsoázia konzervatív szárnya áll, s amely minden bizonnyal a kapitalista utat folytatná, szándékosan fogják rövid gyeplőre. Bazargan ugyanis tudná, mi lenne a teendője, hogy már a sah diktatúrája nélkül és a nemzetközi monopóliumok jogkörének megnyirbálásával, de a nagyburzsoázia érdekeit szolgálja.

A hatalom árnyékában

Bazargan valószínűleg ezért is vállalta a kormány vezetését az ország életének egy meglehetősen kritikus szakaszában, sőt, annak ellenére is, hogy az ajatollah hatalmának árnyékába szorult. De arra azért nyilván még Bazargan sem számított, hogy az országban egészen különleges helyzet alakul ki: a tényleges hatalom a fővárosban és vidéken is azoknak a Kho- meini-bizottságoknak a kezébe került, akik hisznek abban, hogy a Korán minden problémára, gondra választ ad és-minden tennivalót megszab.

így teljesen természetes a Khomeini és Bazargan közt tapasztalható feszültség. Magától értetődően

nem két politikai személyiség párviadaláról van szó, hanem két politikai jelfogós küzdelméről.

Ebből az összefüggésből kap értelmet és jelentőséget az említett tüntetés a miniszterelnöki palota előtt, ami persze nem az egyetlen volt. Hiszen a csador ellen tüntető nők ezrei is a Kharg utcai palota, Bazargan rezidenciája elé vonultak. Vagyis, akik valamilyen formában, vagy valamelyik részletében elutasítják a politika vallási alapokra helyezését, a törekvést a teoretikus államrend kialakítására, azok Bazargantól várják a támogatást.

A frontvonalak a mai Iránban nem ennyire egyszerűek és áttekinthetőek. De ezúttal még nem a tényleges baloldalról szeretnék beszélni. Mint a harmadik világ oly sok más országában, a burzsoázia liberális szárnya Iránban is rendkívül aktív, részt követel a hatalomból s a gazdasági tendenciák meghatározására törekszik.

A napilapok, amelyek e csoport fórumainak tekinthetők, közvetlenül azután, hogy érzékelni lehetett: .Khomeini megpróbálja lelassítani az eseményeket, s meg akarja állítani a forradalmat, óriási hangerővel szólaltak meg a demokrácia, a nyílt társadalom, a polgári szabadságjogok mellett. Követeléseik lényege: a sah diktatúráját nem válthatja fel egy másik diktatúra.

Fedajinok és mudzsahidok

Többször, és különféle beszélgetéseket felhasználva próbáltam választ kapni Teheránban egy itthoni vitára: hogy az iráni forradalomban, amely az ország széles tömegeit mozgósította, mekkora szerepe lehetett a szervezett munkásságnak? Elképzelhető-e, hogy a monarchia megdöntéséért vívott harcban a síita egyház is a munkásosztály klasszikus harci eszközét, a sztrájkot alkalmazta, vagy az olajmezők sztrájkjainak szervezőit nem is Khomeini hívei között kell keresni?!

Az olajmezőkre, sajnos, nem jutottam el. A napi tudósítómunka Teheránhoz kötött. A valóságot kitapintani, érzékelni, persze, a fővárosban is lehet.

Elmarad a találkozó

Egyik nap a teheráni campuson azt említették a diákok, hogy pénteken, ez a mohamedán vasárnap, kimennek a nagy autógyárhoz, mert találkozni szeretnének a munkásokkal.

A találkozó ugyan elmaradt, mégis érdemes volt átvágni magunkat a fegyveres igazoltató posztokon. Éppen, amikor a gyárkapu elé értünk, ahol a diákok is kiszálltak a buszokból, egy férfi hangosanbeszélőn valamit kiabált. A tömeg zúgni kezdett. Az alkalmi tolmács gyorsan fordította:

— Haza akarnak bennünket küldeni. A gyári forradalmi bizottság megtiltotta a munkásoknak, hogy részt vegyenek a gyűlésen.

— Szóval, nincs is itt munkás?

— Csak a környező gyárakból — hangzott a válasz.

Annyiféle bizottság és testület mozog ma az iráni színtéren, hogy talán nem árt némi útbaigazítás. Itt- ott alakultak munkástanácsok. Tévedés ne essék, ezek nem azonosak a forradalmi bizottságokkal, amelyeket Khomeini-bizottságoknak is neveznek. Ez utóbbi tagjai közt vannak papok, diákok és persze, munkások is. De nem az összetétel jellemző rájuk, hanem az, hogy ezek a városokban, kerületekben, gyárakban és intézményekben felállított testületek gyakorolják a hatalmat — Khomeini elképzeléseinek szellemében.

— És miért tiltotta meg a Khomeini-bizottság a munkások és a diákok találkozását? — kérdeztem.

— Mert a diákok marxisták. És attól félnek, hogy a munkások inkább majd velük tartanak.

Ezeket a szavakat sokféleképpen lehet érteni és természetesen nem szabad általánosítani. De mégiscsak azt a napjainkban a harmadik világban eléggé általános állapotot sejtetik, miszerint a radikális értelmiség ragadja magával áz Európában klasszikusnak tekintett forradalmi erőket.

Persze nincs két egyforma történelmi szituáció. Az iráni példa sem egyezik teljesen a rokonhelyzetek-' kel. Iránban ugyanis nagy múltja van a munkásmozgalomnak. A munkások nemegyszer vonultak az utcára és néztek szembe a brit gyarmatosítók vagy a sah katonáinak fegyvereivel. És ezt a küzdelmet a Tudeh-párt vezette a század elején, az első világháború évei alatt és később is, egészen 1953-ig, amikor a párt vezetőit letartóztatták, kivégezték, aki pedig életben maradt, az külföldre menekült.

A kegyetlen terror arra késztette a Tudeh-párt

életben és otthon maradt tagjait, hogy crlegszigorúbb illegalitásba vonuljanak. Az illegalitást most sem adták fel.

Említettem már a diákokat. Ezt az új baloldalt, nevezzük őket így, természetesen nem lehet csak az egyetemistákra és a középiskolásokra korlátozni. Kétségtelenül ők állnak a rivaldafényben. A campuso- kon árulják Marx, Engels, Lenin, Che Guevara és más forradalmárok műveit, fényképeit. Azért ott, mert ott van rá a legnagyobb kereslet.

De az iráni forradalom balszárnya nemcsak diákokból áll. Mellettük és velük tüntettek és szervezkedtek azok is, akik többet szeretnének, mint ameny- nyit Khomeini elképzelt, de akik csatlakoztak Kho- meinihez, mert a tömeget a síita főpap tudta felhevíteni, harcba küldeni.

Ennek a baloldalnak két nagyobb, fontosabb csoportja van. Az egyik a jedajinoké. Ök azt mondják magukról, hogy marxisták, leninisták. A mudzsahidok csak abban különböznek tőlük, hogy vallási alapokról követelik a társadalmi és politikai változásokat. Mindkét csoport vezetőivel sikerült találkozni. A fedajinok az Intercontinental szálló közelében, a SAVAK egyik volt helyiségében rendezkedtek be.

— Mi foglaltuk el az épületet, jogunk van rá — mondja a szóvivő, aki csak a keresztnevét hájlandó elárulni. Szavaiból kiderült, hogy a fedajin-szervezet abból a városi gerillacsoportból nőtt ki, amely a hatvanas évek közepén tűnt fél és időről időre akciókat hajtott végre magas rangú amerikai és iráni tisztek ellen.

— A fegyveres harc mellett igen fontosnak tartottuk a politikai felvilágosító munkát is. Törekedtünk arra, hogy kiépítsük kapcsolatainkat a munkásokkal. Elvtársainkat ezért elküldtük a gyárakbar és könyveket, röpcédulákat osztottunk szét. Ma is ezt tesszük.

— És a munkásság hallgat a fedajinokra?

— Már van némi befolyásunk köztük.

— Van-e kapcsolatuk a mudzsahidoknak a munkásokkal? — tettem fel a kérdést a másik szervezet képviselőjének is. Az ő központjuk egyébként a Pah- lavi-alapítvány egykori székházában található.

— Kezdetben a radikális kispolgárság csatlakozott hozzánk. így kezdtük. Ma már elsősorban a dolgozó tömegeket képviseljük, a munkásokat és a parasztokat. A Korán azt tanítja: a lakosság legelnyomottabb rétegeinek kell irányítani a társadalmat.

Persze, rendkívül nehéz lenne a valóságban is ki mutatni, bizonyítani, hogy ki kire hat. Már az előbb is említettem, hogy Iránban nem lehet általánosítani. Forradalmárok és reformerek éppen úgy vannak, mint ellenforradalmárok és konzervatív iszlám-hivők, akár a diákok, akár a munkások között. De az is igaz, hogy a fedajinok és bizonyos fokig a mudzsahidok is valamifajta élcsapat-szerepet töltenek be a népi tömegmozgalom balszárnyán.

— Véget ért a forradalom? — tettem fel a következő kérdést.

A fedajinok válasza egyértelmű volt.

— Még nem ért véget. Ezt csak akkor mondhatjuk, ha véglegesen megszűnik az imperializmus befolyása és ha teljesülnek a nép politikai, gazdasági követelései. Mi most arra törekszünk, hogy demokratikus szerveket, új, független hadsereget, munkás, diák- és katonatanácsokat hozzunk létre. Célunk a nagyipar, a bankok államosítása és a föld felosztása azok közt, akik megművelik.

A mudzsahidok véleménye:

— Végső célunk egy osztály nélküli társadalom felépítése. Egy olyan társadalomé, amely mentes a diktatúrától, a kizsákmányolástól és az idegen befolyástól. Nos, ha ez a célunk, mondhatjuk-e, hogy megállhatunk?

Vagyis, a mai Irán politikai szerkezetében színre- léptek és részt kérnek a politikai hatalomból azok a csoportok is, amelyek a sah megdöntését csak a forradalom első szakaszának tekintik. És mindenképpen tovább akarnak lépni. Ezek a haladó erőket tömörítő s a munkásság felé orientálódó csoportok együtt küzdöttek a síita egyházzal.

— Khomeini rendkívül haladó szerepet játszott a forradalomban — mondta a szóvivő. — A forradalom mégsem vallásos mozgalom volt, hanem a nép és az imperializmus közti antagonisztikus ellentmondás vált elviselhetetlenné.

(Vége)

A két főhadiszálláson