Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-29 / 17. szám
Mindenre fel- fejleményeket, s akkor ész- iter magával át. Ezt máskamra előtt támasztékon, idett, hogy a ag nyugodtan zalokat szabá- ilta, s a két ával óvatosan Most megint gyutacs kive- a masina feta a tölténye- termett, és macsak félsz? — 5 a szeme fura Gábor, s a verte. A masi- üregből.- kérdezte a [arci. — Amon- z átjárást. a. Jlőmesternek aetl kamrába. A lő- állt, és merendta neki Martompra csavar- násodperc múl- zálaszolt: hajtsd feljebb Jábor. Mikor a utánaindult, de >al. A kamrától •e felakasztotta dakiáltott a lő- thatunk! — Az- edezékbe ment. összekuporodva de túl hosszúra tábor meg-meg- t, Jónás pedig elé nézett. Nagy a lőmester or- s szinte a kiál- tyolc robbanás yorsan egymás jarettáját, és iz- iF nem felőlük :hát a tárna el- íjt meg. Ehhez tallotta a hangái a torkában, igét jelző szig- perc is eltelt ban, de semmi zéket senki sem iáltott valaki a őmester hangja yászok felugrál- látán futottak a a lőmester már s valaki izgatot- önba, a diszpé- kért. cafatokban ló- Az arca ép ma- ilánkok érték. A >1 széles csíkban óján a bal füle ában. meg kétfelől a Ive-botolva kezd- íi a tárnából. A in követték. Gá- összepréselt aj- k. ivók a folyosóba tűntek a szeme ájú bányász fu- y patronosdo- abkát tartott a elé nyújtotta. neghagyta, hogy m ezt át neked költ a hordágyviom mondatot ölekén: „A szavam :, vagy én. Apánk i, hogy miért hal- k viseld gondját, már a tiéd ...“ nekikoccant egy kemény arcán nxlt végig. H add tegyek közkinccsé néhány alapismerettöredéket a prágai népkonyhák témaköréből; hátha a nyájas olvasó — ki tudhatja azt!, amikor így mentiek az égbe az élelmiszerárak — a törzsvendégük lesz még, s akkor legalább nem kell olyképp blartiálnia magát, mint nekem, első látogatásomkor. Mert én például épp a népkonyha utcájában kérdeztem meg egy nincstelen-csoportot, hol találom a népkonyhát. Egyikük erre végigmér, s látván top-rongyaimat, el nem hihette: először jövök e közvendéglőbe; így azután a kérdésemet is tréfaságnak vette, s nevetve azt válaszolta: — Ha nem tudod, hol a népkonyha, menj valamelyik előkelő szállóba. Azokat egyébként a Na pfíkopén találod. — És társainak, mennydörgő hahotája nyugtázta a mókamester sikerült bemondását. De azért csak megtaláltam a népkonyha bejáratát, és a pénztárpultig is előrenyomakodtam. Ott nyílt alkalmam másodszori lebőgésre. — Mennyi itt egy leves? — kérdeztem a mellettem tolakodó fickót. — Kettő — hangzott a lakonikus válasz. — Két hatos? — tudakoltam tovább. — Miért nem mondasz két forintot mindjárt! — morogta a kérdezett. És úgy nézett rám, hogy érezzem: megvetésre méltóan műveletlen ember az, aki még azt se tudja, hogy a leves itt két krajcár; de volt a tekintetében valami gyanakvás is, hátha bolondnak nézem. Efféle leböffenésektől szeretném megóvni a nagyérdemű olvasót; közzéadom hát a népkonyha-látogatók rövid vademecumát'. Prágában hat népkonyha van, fenntartójuk a népkonyhaegylet. A konyhákra fordított összes kiadások a múlt évben 49 059 koronára és 34 fillérre ^rúgtak. Ezzel szemben áll a bevétel 35 518 korona és 80 fillérnyi tétele. Vagyis a konyhák vesztesége 13 540 korona és 54 fillér, ami 38 százalékos deficitarányt jelent. Jómagam minden hónap utolsó huszonkilenc napján buzgó látogatója vagyok immár az Óváros és a Josefov negyed népkonyhájának, ahol is az elmúlt évben kiszolgált 122 298 adag négyfilléres levesből és a 111026 adag tizenkét filléres tésztából szépen elfogyasztottam a rám eső részt. A népkonyha a Városmajorral (Obecní dvür) szemben álló új házak egyikében van, egy földszinti helyiségben — illetve mintha két üzlethelyiséget csaptak volna össze e célból. Sima sa- mott-téglák borítják a padlót, e téglákat borítja azután delente mindig szép vastag koszréteg, a vendégek ugyanis messziről jönnek, és a lokali- tásba bebotorkálva nem kotorkálják le a lábbelijüket. Az ajtóval szemközt nyílik az ételkiadó ablak. Hosszú sorokban tülekszenek itt az éhesek. Pénzüket a legtöbben előre számolva szorongatják a kezükben, mert aki túlságosan sokat totojázik az ablak előtt, kíméletlenül félrelökik. Teljes mentit alig valaki rendel, hiszen harminc fillér az nagy pénz. Többségünk csak levest kér, ez az étterem legolcsóbb fogásfélesége. És négy fillére mindenkinek van. Némelyek két adag levest vásárolnak, mások ,tésztát vesznek a leves utánra. A hús kevés és drága, így azután a népkonyha látogatói többnyire önkéntelen vegetáriánusok. Sepkesné vezeti a konyhát, ő veszi fel a rendelést, veszi át a pénzt, és ő nyújtja a kezünkbe a kér? levest. A kia- dóablak mellett van a pulton egy faláda, abból veszi ki a vendég a cinkanalat. Akad ott kés is, villa is. De kés és villa alig valakinek kell, mert húst nemigen vesz a népkonyhás, a tészta pedig.kézi erővelis eljuttatható a szájhoz. Asztali ceremónia s etikett ismeretlen fogalom e föld szintjén. Mindenki maga viszi evőhelyére a vásárolt ételt. A teremben tizenhárom asztal áll, három a bejárattól balra, tíz jobbra. Olyan keskenyek, hogy széltükben nem is áll mellettük szék — az odakerülő nem tudná hova tenni a tálját. Az aszEGON ERWIN KISCH talok hosszában áll egy-egy pad, méteres hosszúságú, két személynek. De annyi a kosztos, hogy ilyes rendben aligha férnének el, többen is összepréselődnek hát az ülőkén, és az asztalok sarkához is jut — félig a pádon,, félig a levegőben ülve — négy fő. Délben, negyed egy óra tájt elfoglalja őrhelyét a szálában egy rendőr. Feladata azonban, valóimén a nevéhez, csak a rend őrzése, az esetleges szélsőségbe-fordulások megakadályozása. Itt nem szimatol csavargók s visszatérő kitoloncoltak után — az éheseknek e menedéke mintha hallgatólagos megegyezés szerint senki' földjének, men- területnek számítana ebből a szempontból is. Ahogy a biztos úr belép, görcsösen összerándul egy óriás testalkatú fickó: ruházata, frizurája, pillantásra szakasztott a prágai „pepik“ típusa. Majd jócskán balra taszajtja a tányért, melyből levest kanalaz, hogy evés közben elfordíthassa arcát a rendőrtől. Teszi ezt korántsem a törvény őre iránti viszolygása okán; hanem nyilván azért, mert a büntetőbírónak tett legutóbbi vallomása óta megint megnyomta valamivel a lelkiismeretét. Barátunk azonban hamarosan érezheti, hogy a kakastollas férfiú tekintete rajta állapodik meg. így a rendőr felé fordul. Aki viszont csak biccent, barátságosan mosolyogva. És a „pepik" haconképp viszonozza az üdvözletét. Eltelik egy negyedóra, és- a törvény őre elhagyja a szálát. — Ennek a fickónak egyszer a „Reismann“ előtt (ismert tánchelyiség a Hastalská utcában) szétvertem az ormányát — szögezi le fennhangon az óriás termetű. Nagy derültség, tetszésnyilvánítások. — És mit kaptál érte? — tudakolja egy kalapos elme. — Hat hetet. Garázdaságért és közerőszakért vagy micsodáért. Pedig tisztára magánügy volt az köztünk. — Újabb üdvrivalgás.' Egy, csak egy legény van a szónok keskeny asztalánál, aki nem figyelt az elhangzottakra, és a tetszésnyilvánítók kórusához sem csatlakozott. Tizennégy éves forma fiú, kék munkásingben, kezében egy cseh bűnügyi kiskönyvtár fekete füzete kinyitva, s míg jobbjával gépiesen kanalazza magába a levest, baljával lapozgat, fénylő szemmel falja az oldalakat. Nem tudja, mi történik körülötte, nem is hallja a „Reismann“ előtti összetűzés históriáját.- Az ifjú, ki itt a szellemi népkonyhák egészségtelen táplálékát emészti, valószínűleg arról álmodik, hogy egyszer ő is olyan híres rabló lesz, mint az a betyár Rózsa Sándor. Holott csak „pepik“ lesz, mint a szomszédja. Vannak itt még fiatalabbak is. Iskolás gyerekek, a szüleik dolgozni járnak, s ők maguk itt ebédelnek tizennyolcért. Mohón lefetyelik a jócskán hagymás daralevest, rágják a mákos kalácsot — estig, talán másnap délig se esznek majd egyebet. S hogyan hiányozhatnálak az öregek. Vénsé- gükbe-rokkant, fáradt férfiak, talán a szemközti Városmajortól ide átjönni is nehezükre esik. Hogy onnan jönnek, látszik az a sapkájukon, melyen városi címer. Utcaseprők, Prága olyas polgárai, akik csak efféle érdektelen foglalkozásra alkalmasak: tisztán tartani a várost. Agg koldus imbolyog hajlott háttal a kiadóablaktól egy asztalhoz. Jobbjával a botjára támaszkodik, hevesen reszkető bal kezében a le- vesestányért viszi, hogy csak úgy fröcsköl a földre a forró folyadék. Az adag felét ellocsog- tatja, mire végre letelepszik. Most kanalat fog, szintén reszketeg kézzel, és a táplálék megmaradt felének jelentős hányada ott megy veszendőbe a csaika és az ajka között. Fájón, sajnálkozva nézi az öreg a kis pocsétát, melyet a drága nedű a terítetten asztalon és a padlón képez. A pincérlány, ki Időről időre leszedi az üres tányérokat és a használt evőeszközt az asztalokról, odalép most hozzám is; látja, nem eszem már, vinné a tányért. De csak belepillant, s már teszi is vissza. Csakugyan, van még az alján vagy. három kanálnyi! — Elviheti nyugodtan — közlöm vele. — Ezt már nem kérem. A lány csak bámul; micsoda pazarlás! TANDORI DEZSŐ fordítása * Vademecum /lat.) — tájékoztató, zsebkönyv. JANNISZ RITSZOSZ VIETNAM (KIÁLTÁS VERS HELYETT) Vi et nam, Vi et nam, Vi-et-nam, pergő név, érces, dobbanó, szüntelen szóló a szabadság dobján, Vi-et-nam, Vi-et-nam, Vi-et-nam, dobogós, dobogás, világdobbanős a szívedben Vietnam, a világ szívében. Gyűlnek köréd a népek, azonos álmúak azonos életűek, egy névre figyelők: Vietnam, ugyanazt sóhajtok: Vietnam, egyazon-csodálók: Vietnam, ököl-kézfejűek: Vietnam. Hosszan csépelik a rizst, hogy fehér szemét kiadja, (mondta Ho-Apó) de Te, Vietnam, régen eldobtad héjadat - fehér szem vagy, hó-lélek, világnak telke. Hányszor perzselték földed, egedet, rizsvetés, kunyhó, almafa, hegedű hervadt füzekbe, kisholdú udvarok, gyerekek, folyók. És ismét állsz földhányáson, sáncon, csecsemővel a vállon, törjtt székkel a kezedben, rizsszállal fogaid között, ellentől ragadott fegyverekkel. De e mostani bűnről hogyan szóljak? Haraggal nem íródnak versek, törik ceruza, szó elakad, roppan a toll - kardok teremnek, vágnak, kaszabolnak és nő haragunk, mert kell mint a föld ravaszló árulás ellen, a század bűnéért - pokolba hát a verssel! Te, Vietnam, verseid véreddel írtad. Igaz költők hallgatva figyelnek, hadsereged katonái lesznek. Kés hatol a csontig, mire a költemény? Verselés, líra, szép szavak mi végre? Jajgatás, puskazaj oldatlan harag, átok. Mi lesz Kínával, amit szerettünk, mi lesz Kínával, kiben reménykedtünk, A téren vonultak csüggedten, tántorogva, ember-teremtmények a szégyen bélyegével öklükben ott volt gőzölgő gyomruk pokla, lelkűkben izzott fenyegetőn a szégyen. mi lesz Kínával, melynek tapsoltunk, mikor lobogónkkal vonult a Sárga-folyó mentén, mi lesz Kínával, az emberiség ellen szövetkezővel? Felébred-e a nép? Szemébe csap-e az árulás? Rajta, testvéreim, talpra, őrségbe! Vi-et-nam, Vi-et-nam, Vi-et-nam, pergő név, érces, dobbanó, szüntelen szóló a szabadság dobján, Vi-et-nam, Vi-et-nam, Vi-et-nam, dobogás, dobogás, vilógdobbanás a szívedben Vietnam, a világ szívében. Athén, 1979. február 28 - március 2. Görögből fordította: » EIIi Moraiti Éhségük, szomjuk ott vonaglott a porban, pillantásuk szívekbe döfte tőrét, válluk.száz nyomor keresztjét cipelte sorban s karjukban megroppant a fölös erő még. Két stájer ló patája verte föl a csendet, pofájukból kövéren dőlt a nyál, szemük nyugodt volt s oly elégedett, hogy az ember a szecskát is irigyelte már. (1933) DÉNES GYÖRGY fordítása * I SMREEK VONULÓ MUNKANÉLKÜLIEK
