Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-22 / 16. szám
kartam, hogyne akartam volna én is, tejfogú kölyök, hogy mielőbb felnőttnek tekintsen a világ. Hajtogattam a régi gyermek mondatát: a felnőtteknek mindent szabad, felnőttnek lenni jó. Akartam, nagyon akartam, bár azt hiszem, mégsem annyira, mint jack London, akit a halálig lángoló szenvedélye arra is rávitt, hogy kamasz fővel két liter tiszta whiskyt öntsön magába, lássa mindenki: felnőtt, férfi már. En legföljebb bort ihattam volna, csakhogy akkor még nem szívelhettem, észrevettem másokon, hogy huncut |erő lakozik arany testében, könnyedén földhöz teremtett hatalmas felnőtteket, mit csinálna velem, kölyökkel. Igaz, nem is engedték az ajkamhoz, legalábbis nem hosszabb időre, épp hogy megnyalhattam. Mi mással érezhettem volna hát felnőttnek magamat, ha nem cigarettával. Vagy apámtól csentem el, vagy a kocsmában vásároltam anyámtól csent koronáért. Körbefüstöltem kis szülővárosomat, persze, nem egyedül, bőven volt társam, akik ugyancsak szerették felnőttnek láttatni magukat. Árokparton, fűzfa alatt, szőlőhegyen, akácerdőben — a város peremén játszottuk a nagyot. Köhécselve. Mi, felnőttek. Kis önámítók. Tagadhatatlan, hogy élveztük a dolgot, de nekünk többre volt szükségünk. A felnőttek igazolására, valamilyen olyan tettükre, amellyel körükbe emelnek. Hamarosan eljött ennek is az ideje. Ma este moziba megyünk, elviszünk téged is, mondta apám. Hirtelen óriásit nőttem. Es olyan büszkén lépdeltem fölfelé a főutcán, az estébe hajló alkonyaiban, hogy na. Annak dacára, hogy fogták a kezemet, balról apám, jobbról anyám. Fölnéztem rájuk, vagy lenéztem, már nem is emlékszem. Amikor helyet foglaltunk a moziban, aligha sejtették, ltogy ki ül közöttük, hogy mi zajlik bennem. És akkor hozzám hajolt apám és lefordította a filmvásznon föltűnt címet: Chaplin és a fiú. Vagyis, ahogy a filmtörténelemben szerepel: A kölyök. Drága Jackie Coogant Te elhagyott kölyök, te társra lelt kölyök, kicsi bűntársa a nyomorult vándorüvegesnek! Propellerként forgó kezed, apró, görbe lábad, amely a rongyok mögött verdeső szíved úgy vitte el a zsaru elől, mint a szélvész — felnőttet nevettetett azon a távoli estén, életem első esti mozielöadásán. Azért én is megkóstoltam volna Chaplin papa palacsintáját! Ma is látom, hogy meg tudta fordítani a levegőben. Hiába, mester volt, na és a szíve, ugye, Jackie, nagy és meleg. De megrémültem, amikor a kezed megakadt a zsaruban épp akkor, amikor a betevő falatért lendült. Mi lett belőled azóta? Ügy tudom, nagy jövőt jósoltak neked. Hétéves voltál. Igaz-e, hogy harmadrendű színész lettél csupán? Felnőttként, a felnőttek között. Igaz-e, hogy később már csak kokainbotrányokban játszottál főszerepet, és a művészetben epizódszerepeknél többre nem futotta erődből? Ennyire jut a tehetség 'ott fenn, a felnőttek világában? Chaplini hittel jisj? Vagy neked nem volt ilyen hited? Látod, bennem elhintettétek a magvát, éppen akkor, amikor először tudhattam igazolt felnőttnek ma gamat, noha az utolsó tejfogam még kimozdíthatatlanul tartotta magát, az új, a még ma is meglevő fogak között. Egetnivaló gyermek, Jackie Coogan — örök osztálytársam. Csetlő-botló szegény király, Charlie Chaplin — örök tanítóm. Nem tartotta szemem elé a kezét anyám. Miért is tartotta volna, hisz se bennetek, se az egész filmben nem volt semmi rossz, illetve, ami volt, a fölött ti könnyedén diadalmaskodtatok, bár nem volt mindig könnyű — „csak“ jó — a szívetek. Hát valahogy így kezdődött. A későbbi esti előadásokon, amelyekre még együtt kellett mennem a szülőkkel, bizony megtörtént, hogy anyám eltakarta a szememet, a csókokból, vad szeretkezésekből csak any- nyit érkeztem ellesni, amennyit egy kézmozdulat ideje alatt lehet. Ne lássam a rosszat, korai még — gondolhatta anyám. Mintha még nem láttam volna. De anyám erről mitsem tudott. Mármint arról, hogy meg is ragadt bennem minden, ami a szemem előtt történt. Azt se gondolta volna, hogy mi sok gólya csőrébe belekukkantottunk, és egyben sem találtunk kisbabát. Hogyne lett volna gyanús a „mese“! Aztán tudakozódtunk, vagy nem is kellett, akadtak felnőttek, akik szívesen- viccesen elmagyarázták az emberi élet születését. Nesze neked erkölcsös nevelés! Tele voltunk drága nyílt titkokkal. Azért számolgattuk az éveket. Hogy végre egyedül mehessünk moziba, az esti előadásokra. Tíz éven felülieknek! Tizennégy éven felülieknek! Tizennyolc éven felülieknek! Hol boldogan, hol szomorúan 'olvastuk a felkiáltójeles figyelmeztetéseket, aszerint, hogy hány évesek voltunk. Eljött lassan mindennek az ideje. Minden filmnek. Túlnőttünk minden korhatárt, nincs már film a világon, nem nekünk való. Felnőttek vagyunk. Okulhatnánk mindegyikből — ma is. Mindegyik jó filmből. De hol van már a tavalyi hó? Régi fogékonyságunk? Szemünk élessége? Nehezek jnehézke sek?J vagyunk, Jackie Coogan. Mily érzékeny volt valamikor a mi lelkünk, mindig kész arra, hogy befogadja a jót; és a tudatunk is, mely földolgozta, és aztán továbbította a szándékokba, a tettekbe. Azokba előbb, amelyeket az iskolában kellett elvégeznünk. Hogyne akartunk volna olyanok lenni, mint a filmeken látott hősök! Hogyne akartunk volna úgy cselekedni, olyan cselekedeteket véghezvinni, mint azok a hősök! Csak képzeletben csatázhattunk. Mire lett volna jó a valóságban? Arra, hogy nevessen rajtunk a világ, amint lovakon vágtatunk, csatába, és ellenség sehol? Az iskolából sem azért vittek bennünket havonta moziba, hogy másnap kardot öltsünk, tankba üljünk, hanem azért, hogy megfogjanak a jó eszmék, hitek, melyek szerint, melyekért a hősök bátran szembeszálltak a gonosz erőkkel. Kevés történelemóra tudta helyettesíteni ezeket a — történelemórákat. Történelmi leckéket. De vajon megtanultunk-e történelemben gondolkodni, történelmi-társadalmi összefüggésekben vizsgálni a jelent, az életet, a különböző jelenségeket. Letisztultak-e és fölerősödtek-e, gyarapodtak-e azóta az akkor szépnek, emberinek tartott eszmények? Vagy önös célok felé terelő ideálok léptek a helyükbe? Azok a filmek, azok a hősök kérdeztetnek, amelyek, illetve akik életünknek egy korábbi időszakában neveltek — tanítottak: különválasztani a jót a rossztól. Jackie Coogan, beverted az ablakokat, hogy legyen munkája munka nélküli társadnak, a szegény vándorüvegesnek. Hogy legyen mit ennetek. Enned. Hogy felnőj. Bár hétévesen is felnőttebb voltál sok petyhüdt lelkű régi és mai felnőttnél, annyit próbáltál, te nem dobálóztál krémestortákkal. Csak álmodoztál róluk. Ezt akkor még nem értettem. Nem értettem, hogy miért csak álom lehet neked, ami másnak valóság, ugyanakkor a te valóságod másnak még a legrosszabb álmában sem jelenik meg. De hagyjuk. Több mint fél évszázada tapsol neked és nem felejt a világ. Azok közé tartozol már örökre — rongyokban és éhesen és hétévesen —, akik művészekként javítják, viszik előre, ha nehezen is, ezt a mi világunkat. En közben szeretnék olykor-olykor kölyök lenni újra. Élne az apám, és azt mondaná, ma este moziba megyünk, elviszünk téged is. És miután találkoztunk, két kölyök, elindulnék az álmoktól — hosszú útra. BODNAR gyula V — Ördög vigye, hol van a cár? — szállt tova a kérdés a füves repülőtér fölött. — Szíveskedjék a sátorhoz fáradni, fenség! Igazítsa meg a váll- bojtját, nagyherceg! Figyelmet kérek! A kozákok a zászlók mellett helyezkedjenek el! Így, rendben van... Lovas kíséret — in dulj! Kissé lassabban, méltóságteljesebben ... Vigyétek el onnan azt a köly- köt! Mikor lesz már végre rend! Az olvasók már kitalálták: ilyesmi legfeljebb csak filmifelvételaken hallható és látható, ott, ahol a csodatevő filmeseik akaratából egybeolvadták a rég letűnt idők személyiségei és a színehegyott farmer- nadrágot viselő, elegáns segédrendezök, ahol a szemük láttára alakul a cselekmény, amelyet később, a sötét nézőtéren, hiteles fiimiként fognak fel — mintha mindent látó rejtett kamerával készült volna. II. Miklós, az utolsó orosz cár, a nagyherceg, minden orosz cárjának fivére, tábornokok és segédtisztek, „egész Pétervár“ — amelyet testes urak, cifra krinolinos hölgyek képviselnek —, hímzett, piros egyenruhás kozákok, lovasok, kocsisok, katonák ... Korhű ruhába öltözött sok száz színész és statiszta sereglett össze a közelmúltban a moszkvai tusinói repülőtéren. Itt vették fel annak a filmnek az. egyes jeleneteit, amely arról szól, miként tett szert szárnyakra az ember, azokról szól, akiknek azt köszönhetjük, hogy manapság a föld vonzó erejét leküzdve, repülni tudunk ... — A Hősköltemény a szárnyakról című film, amelynek felvételeit nemrég kezdtük el — mondja Danyiil Hrabrovickij rendező — óriási történelmi időszakot ölel ifel: 1911-től 1970-ig terjed. Es bár mintegy hatszáz szereplő vonul el a nézők előtt, a mű két kiváló repülőgép-tervezőről, két orosz emberről szól: az egyik külföldön, a másik pedig hazájában alkotott. Igor Szikorszkij az egyik, aki 1919- ben hagyta el Oroszországot, Andrej Tupoljev a másik — ő szovjet repülőgép-tervező, az első, teljesen fémből készült szovjet repülőgépeknek és a világ első szuperszónikus utasszállító gépének alkotója. Az ő sorsuk filmtörténetünk alapja. A fiatal Szikorszkij — aki már jó néhány sikeres és kiváló tervezőmunkára tekinthetett vissza — az Egyesült Államokban telepedett le és előbb repülőgép —, azA föld vonzóereje FILM KÉSZÜL TUPOLJEV ÉS SZIKORSZKIJ, A KÉT KIVÁLÓ OROSZ REPÜLŐGÉP TERVEZŐ ÉLETÉRŐL után pedig helikoptergyártó céget alapított. Az ő nevéhez fűződnek a külföldi helikoptergyártás legfontosabb sikerei. De — és Szikorszkij utólag meggyőzhet bennünket, erről — az ember élete nem csupán a munka. — Szikorszkij és Tupoljev — folytatta Hrabrovickij — nemegyszer találkozott: először a forradalom előtt Oroszországban, azután pedig az Egyesült Államokban, ahol Tupoljev hivatalos ügyben járt néhányszor, végül pedig, a hagyományos franciaországi repülőgépszalonok alkalmával, a Le Bourget repülőtéren. Utolsó találkozásuk 1970-ben volt, nem sokkal azelőtt, hogy mindketten távoztak az élők sorából. — A film ennek az utolsó találkozásnak' az egyik epizódjával kezdődik és végződik. A két repülőgéptervező élete nem volt könnyű. Mi azonban meg akarjuk mutatni, hogy Tupoljev sorsa akkor volt nehéz, amikor az egész országé is. Szikorszkij viszont, bár majdnem egész életét Amerikában töltötte, jóformán mindvégig emigráns maradt... „Bármi legyen is, mi mindig Oroszország fiai maradunk. Az ő fiiai — mégha könnyelműek is. Tudja, én utasítást adtam, hogy vegyenek fel a cégemhez mindenkit, aki oroszul beszél...“ — ezt Szikorszkij 1943 elején mondta, amikor utoljára találkozott Szergej Rahm an yin owa 1, a híres zeneszerzővel. Az orosz emberre — márpedig Szikorszkij örökre az maradt — jellemző honvágy sohasem hagyta el a kiváló tervezőt. „Az orosz emiber haza nélkül nem élhet. Csupán tengeti napjait.“ Ezek a szavak, amelyeket a kétrészes filmalkotás egyik hőse mond, a mű fő gondolatát fejezik ki. Az új film a hazáról és annak az alkotó ember életében játszott szerepéről szól. Repülőgépmotorok zúgása szakítja félbe a rendező szavait. A cári fogat lovait megijesztve, helikopter ereszkedik le a repülőtérre — a gép speciális fedélzeti nyílásából kamera csövei ágaskodnak. Néhány perc múlva, miután felvette a rendezőt és az operatőröket, a föld fölé emelkedik. Magasan az égen pedig a seremetyevói nemzetközi repülőtérről felszállt, szélsebes sugárhajtású repülőgép csillog ezüstösen — jellegzetes körvonalai Tupoljev keze munkájára vallanak. IGOR ANDREJEV 14 ÚJ SZÓ
