Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 2. szám

A Mama ragaszkodott a tyúk tartásához is, a tojásért (Gyökeres György felvételei)

levegő rossz tüdejének^ lifttel kell közlekedni, amitől fél, ismerősök sincsenek, és a városiaknak alig van szavuk egymáshoz.

A döntés megszületett, mert ő is belátta: a házat el kell adni, amíg értéke van, amíg akad rá vevő. És akadt. A pénz pedig: kész vagyon! Mi legyen ve- Te? Utazzunk? Kocsit vegyünk? Vagy új hálószobabútort, szőnyeget, színes tévét? Berendezzük jobban-szebben a gyerekszobát? Talán elég sem lenne a pénz.

Az egyik ötletet azzal vetettük el, hogy irreális, a másikat, mert túl földhöz kötött, valójában azonban már a szenvedély dolgozott bennünk: a föld áhítatos kívánata; kert, virágok, fák, madarak. A Mamából tört ki elemi erővel: — Kertes házat kellene venni, itt a közelben!

Megnéztünk sok házat, egy sem tetszett; hirdetéseket böngésztünk, tanácskoztunk, tárgyaltunk, veszekedtünk, otthagytuk. Könnyen tehettük, volt miből válogatni. Minden faluban van néhány eladó ház. Az eladás oka mindig ugyanaz: a fiatalok elköltöztek. Találkoztunk idős házaspárral is, akik megunták a gazdálkodást, s a városban igényeltek garzonlakást. Útjaink során összeütköztünk más ügyködőkkel, akikről messziről lerítt: házat vennének! Mindig kocsival érkeztek, nagy ricsajjal újságot lobogtattak a kezükben, különösen az ilyen hirdetése-k nyomait követték: a Dunához közel, szép környezetben.

Mi inkább azt tartottuk szem előtt, hogy lakható legyen, tehermentes, s legyen hozzá kert, gyümölcsös.

A faluszéli húz Alistálon tetszett mindnyájunknak: kettős telek, egyik fele gyümölcsös, a másik veteményeskert. Valaha két testvér lakta, de elhaltak, a gyerekek pedig házat építettek a faluban. A ház első, utca felőli része korszerűbb kockaház, két szobájában az ötvenes évek közepén a postahivatal székelt, másik része az első keskenyebb nyúlványa, alacsonyabb nála, polatetős; nedves falaival, elkorhadt padlózatával lakhatatlan. Lebontásra érett.

Március végén megkezdődhetett az átköltözés. Az autóforgalmi vállalat teherautójára és pótkocsijára fölfért minden kacat egyszerre, így hát bonyodalmak nélkül, csendesen és szelíden átköltöztettük a Mamát új lakhelyére. Karvárói Alistálra.

Nem ejtett könnyet. Nyilván így fogalmazta meg magában: házból názba, kertből kertbe. Emberektől emberekhez.

III. Gyönyörködj halványzöld csirájában

Legfőbb problémává vált: hogyan szervezzük meg a háztartást. A Mama az év nagy részét természetesen az alistáli házban tölti, mindemellett szabadon mozog: hetekre elutazhat rokonaihoz. A tél legkeményebb időszakát nálunk, a duna- szerdahelyi lakótömb harmadik emeletén vészeli át. Ez így ésszerű, hiszen az alistáli házban csak kályhafűtés van, ahhoz minden nap fát kell vágni, szenet hordani, s állandóan tüzelni, hogy elviselhető legyen a tél. A ház ugyan jól fűthető, hamar bemelegszik, a falak sokáig tartják a meleget, mégsem tanácsos a nagy télben egyedül ott lakni. S ez mindjárt kizárta az olyan állat tartását, amelyet naponta kétszer kell etetni. Sertéshizlalással, eleség híján, egyéb ként sem foglalkozhatunk. Másoknak sem nagyon kifizetődő. Az efsz-tagok is mondogatják, sokba kerül egy malac felnevelése, de muszáj. Nem luxusból, szükségből. A zsír, a sonka, a szalonna miatt. A falusi családok zsírosán főznek, nem tértek még át az étolajra; itt-ott egy-egy diétázó öregasszony használja, vagy módosabb családoknál a zsír mellé; egyébként csak zsír, jó disznózsír. Azt pedig nem kapni az üzletben, a hentesnél.

Csirke tavasztól őszig, s 10—15 kacsa — ez jöhet számításba. A Mama ragaszkodott tyúkok tartásához is, a tojásért, de egy év múlva rájött: felemésztenek minden eleséget, és keveset tojnak.

Szinte alkotói öröm fogott el, amikor végigtekintettem az elhagyott kerten. Mintha fehér papírlap feküdt volna előttem; riasztott, vonzott is. Ezt mind-mind tele kell ültetni értelmes szóval... azaz palántával, maggal?

Ide hagyma jön, ide sárgarépa, ide fokhagyma! Hová kerüljön a paprika, az uborkaágy? Mindennek helye van: a palántáknak, a babnak, a kukoricának is, ne féljen, Mama, mindent eltervezünk; ez a miénk, ez mind a miénk: azt tesz- szük bele, amit akarunk! Ez a húszárnyi terület a biztonság, az élet, Mama, az örömünk; társunk a létezésben, a megmaradásban.

^ Mióta ide kijárok, nemcsak krónikus légcsőhurutom múlott el, megnőtt az önbizalmam is; aki ennyit vállal, az emberek mellett barátságot tart fenn növénnyel, állattal, az bátor lehet, annak nincs mitől félnie.

Mindent termelünk. Ez úgy értendő, hogy a Mama a kert minden zugát kihasználja. Ahol helyet talál, palántát szúr a televénybe. Ha májusban végigmegyünk a kerten, a fő konyhakerti növényeken kívül található minden: kapor, dinnye, tök, marharépa, torma, retek, cékla, bimbóskel, sóska, spenót és természetesen eper, ribiszke, egres.

Ami konyhába illő van a növény- és zöldségvilágban, az mind kell — ez anyósom logikája. S nem is sejti, hogy ezt az ős-ösztöni törekvést háromszáz évvel ezelőtt már megfogalmazták: éppen itt, ezen a vidéken. Nem, nem ismeri Lippai János Posoni kertjét, nem ismeri senki emberfia könyvét, mégis mindent tud: tudja értelmét, szellemét. De hát ki figyel oda az öregasszonyok roppant erejére, fekete fejkendős eszére?

Becsüljük benne, hogy nem megy mások után, hogy tőlünk is következetesebb. Nem tenné meg például, amit a komám, aki kertjét fóliával rakta teli, és csak három növényt termeszt. A többit abból a pénzből vásárolja, amelyet az előbbiekből beszed. Az ilyen termesztés a háztájiban fabatkát sem ér. Tervezni és termeszteni úgy kell, hogy ne legyen szükség semmiből.

Nem hiszek a fóliástermesztők meggazdagodásában. Aki pénzért agyondolgozza magát, az előbb-utóbb megcsömörlik a földtől és a munkától. A pénzszerzés: szakadatlan munka: nehéz, erőt őrlő. Aki szereti a kertet, az nemcsak hasznáért szereti, éltető erejéért is. Itt még a gaznak is szerepe van: ki kell gyomlálni! Az uborkának pedig kimondottan jó a magas, egyszárú gaz árnyéka — tartja is az anyósom; ő tudja miért.

Végigmenni a kerten, nem futni, rohanni, hanem sétálni és észrevenni a ve- teményeket, mindegyiket külön, s ha a kis hagymáról nem az jut eszedbe, hogy mennyit hoz, hanem csak elgyönyörködsz halványzöld csírájában és kihúzod mellőle a gazt — akkor már nyertél. Gazdag leszel, pénz nélkül is nagyon gazdag. Teli leszel a természet gazdagságával, sokszínű életével.

IV. Macskák, egerek és efféle állatok

Szólnom kell más állatokról is. Különösen a régi, kipróbált háziállatokról: macskáról és kutyáról.

Volt nekünk egy jó macskánk, soha nem lábatlankodott, talán dorombolni sem tudott úgy istenigazában. Enni sem nagyon kért, mégis kövér volt, mintha hizlaltuk volna. Nem csoda: költözködésünk idején sok volt az egér a ház körül. Kamrában, fészerben, istállóban — mindenütt. Ha a nyári konyhában kinyitottuk a századeleji, elnyűtt ruhás- szekrényt, egerek futkároztak a polcokon; a szag is elviselhetetlen volt. Itt bizony megélhetett a macska.

Talán a sok egér szoktatta el őt az emberektől. A konyhába nem jött be egyszer sem. Ha erőszakkal bevittük, félt, nyávogott, a küszöbre ült; menekülni akart.

— Jobb neki kint — mondtuk. — Kész pecsenyekert a környékünk.

Anyósom patkányokat is látott, hátulról jöttek, a fészertől: — Itt mentek a fal tövében. Az ajtónk elé ültek.

Nem hittem el. Nem találtam a tanyájukat.-De .azért óvatosak voltunk, zártunk mindent.

A macskát egy reggel döglötten találtuk az út menti bokor alatt, A Mama

szerint megmérgezték, szerintem: meg- mérgeződött. A környéken teljesen kipusztultak a macskák. A kutya is ritka. Ha nyolc óra után végigmegyek a falun, csönd van, mint a koporsóban. Nem fe- lelgetnek egymásnak a kutyák. A korszerű emeletes házakban nem fér el a macska; nyűg lett a kutya is, haszontalan állat. Szép szobacicák, sétáló ku- tyusok, azok kellenek. Nem piszkítanak a parkettre, a szőnyegre. Az egereket és patkányokat jobban elpusztítja a méreg. A patkányméreg. Kilószámra tartanak a házaknál mérgeket, vegyszereket az emberek. Divat lett a vegyszerezés. Könnyen, jutányos áron jutnak hozzá. Csak egyetlen apropója van: nem tudnak bánni vele! Mindenhová leszőrják: ólakba, istállókba, nyári konyhákba; szalonnát, kenyeret, töpörtyűt hemper- getnek benne. Nem is tudják, milyen veszélyes dolgot művelnek. A rágcsálók széthordják a környéken a mérget. A patkányok nyomában mérgezett csíkok húzódnak.

Pedig egy jól nevelt macska, egy nem elkényeztetett kutya fölér minden méreggel. Ezek a kipróbált háziállatok egyensúlyt tartanak a természetben. Ahol ők őrködnek, ott nem szaporodnak el az egerek, a patkányok elmenekülnek.

Megint van két macskánk. Az egyik erős, eleven, a másikat kissé elkényeztették a gyerekek. Kutyánk is van: most ellett két utódot. Ezen a vidéken is szaporodtak a betörések, lopások. Az emberek megfigyelték, hogy mindig oda törnek be, ott garázdálkodnak, ahol nincs kutya.

Ismét divat lesz kutyát tartani? A mi két kutyakölykünkre is vannak jelentkezők. Megnézzük, kinek adjuk oda.

Epilógus, avagy a botlófüzfák árnyékában

A botlófüzfák a kerted hátsó részében egy év alatt méternyi hajtást növesztettek. Frissek, elevenek a hajtások, élénkzöldek és egyenesek, mint a nádszál. Gyönyörködsz bennünk. Már nem sajnálod, hogy néhány centiméterrel odébb tetted a kerítést, nem neki a négy fának. Nem irthatják ki tudtod nélkül, nem eshetnek nekik a meggondolatlanok. A tiéd. Háromévenként megbotolod.

Ott hátrább, az ötödiken, a hídvégi gyerekek letördelték a friss hajtásokat, amikor átmásztak rajta: szilvát, barackot loptak. A legyúrt kerítés is ezt jelzi: téli körtére jöttek. Évekig nekik termett ez a kert, lyukas kerítés védte csak, melyet játszva átmásztak. A tulajdonosok talán sohasem szüreteltek: nem volt idejük törődni a kerttel.

A nyárfaliget felől új drótkerítést húztál, de a kerítés nem akadály. Eszedbe jut, hogy ennyi idősen te is másztad a kerítéseket, téged is nem egyszer meghajtottak. Mit tehetsz most velük? Elnajtod őket? Magas drótkerítést emelsz? Szeretnél szót érteni velük, adni nekik a gyümölcsből. Megmondani, hagyják a kerítést meg a fákat: kár a letört ágakért, a friss hajtásokért, a félig érett gyümölcsért. Szeretnél velük szót érteni, de eszedbe jut, hogy véled sem tudtak szót érteni. Mert kapni nem ugyanaz, mint elvenni, átmászni a kerítésen és ugrani!

Marad tehát, mint volt mindig: a harc; évszázadok, évezredek óta. Ehhez a négy fűzfához kötöted sorsodat, ehhez a lombos diófához, ehhez a kerthez. Ehhez a földhöz az életed. Viseled hittel, erővel,

Kulcsár Ferenc

IX.

Állok a betonvirágágyások között, jobb felemen a vásárkodók, bal felemen a megépült piramis gyors csecsebecséivel, szívemben pedig gyerekhad, virágcsokorral fenyegetőző.

Elmerülök az igében s állva az idő tengelyén elfordul már tőlem a rózsás évszak is. (Szeretetre vágyva hány ezer évig tündöklők még így — ó, rongy Quasimodo!)

Mint e város atyja, és miért ne, mint a város fatyja, derengve állok az őszben, a szélben. Ez az enyészet, ez a tomboló vihar vinne engem kanosaiul festett egekbe: függő, fehér ágysor az égen — ó, szép Szemirámisz — s takarók alatti vijjogás és cselszövés.

De én csak állok a szeretet igéjében. Állok csak az ige szeretetében, a kifür- készhetetlenben, hogy megújhodjam új és megint új körein. És pusztába kitett, emelt fejű rózsát látok, mennyei vízesésért megfeszültét, dörejben ágaskodót — a kezdetekben ázót-fázót; betörő hogy ne leljen kulcsra szívemhez, s ne üsse által torkomat gonosz jöttment, se átkeresztelkedő, se pogány, se frakkos úr.

Mert van csak a nyelvem, van csak a létem dadogása, és van a megfeszített nincs- időm. Megyek velük a piros-fehér-kék buszra, elhagyva előbb a füvetlen-fátlan eget, el a farmer-stricit és a forma-spiclit, és iramodok ámulni nyulat, fácánt, lila rögöt, csudálni gerlét, foglyoknak fészkeit.

Kihallgatásra indulok a kétkezi elé, a tevőhöz: jogaim szerint miként és mennyit élhetek, jogai szerint miként és mennyit tehetek.

Kell tudnom ezt.

X.

Méreteitől a műnek ... Figyelője a műnek ... S ez a biológiai roham — szívem van, végem van: ne rengettessen bé korán fődbe onyám, fődbe opám.

Mellemben a hűvös tengerrel, acélcsont- vázú írógép előtt hullámzók — ringatva a század kalózait. S az asztal hűst adó diófája körül látom a kettős- géniuszt — a csudálatosság módján ...

Kint pedig a Skorpió havának fényképe, hátlapján ákombákom: Jancsi szereti Juliskát. S világol a hold is — tegye.

Mégis, mégis: Jancsi szereti Juliskát, aki elvegyült sík vidékeken, kukoricásokban — ezredvégünk szép kirakataiban slágerizál.

S ez a megépült bomba nagy fejem előtt, ti lényegében mindig-juliskák és mindig-kedvesek, ez az ép bomba, ahogyan rajtatok elmereng.

Ez az én holvagyonságom és halovány- ságom, kiköltözésem a hó-semmibe, kis szuronnyal, kis zászlóval, már-már egyenlőségre is elszántan, jövendő fehérségre

is.

Ez a diófa koporsó, ez a koporsó-mély asztal, amint elnyeli munkáimat, s ahogyan föléhajolva újraolvasom őket.

XI.

Az eszét vesztett szenzualista, ha mér- geli már a koronás rózsát, rajtaütve jóságos janicsárok által csillagba vágná a kését. Láttam én, magamemésztő, tündökleni és csapkodni ama csillag előtt a gerlét és a hollót, s láttam, mert lábam előtt hullott le s fröccsent szét, mint porcelán, a holdat. Mégis, lépkedtem inkább gyönge violákon, csillagtalan mellemben reménynyel.

Tudom én, viola és rózsa hajszálgyökere szétvetheti mellem, ha mutatom szívemet népek kertészének. De mutatom és véle föl is szántatom, mint a dalbéli a császár udvarát. Mert fakad bizony patak szívem alatt, széphangú, síphangú, öntözni dalbeli rózsát, s mérget kivet magából, fogadni, partjára, inkább szomjazó vadakat.

Bár burjánzik bánatom, de hittel is erős dzsungel az, nincs rá tűz elég erős a koz- moszi zavargásban. Kérem, én üdvözölök, fűzöld mirtuszágért, aki köveken térdeltem, s elszegődtem munkára, kétkezire a hatalmas mellé — versre, halálra. Aranyos részegtől is, mert volt hatalmas, tanultam éneket, erős rontás ellenére.

Ezt üzenem hát — merengve a művön.