Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-04-15 / 15. szám

1979. IV. 15.

S

okan panaszolják, hogy a rég múlt századok irodalma számos ok miatt idegen a jelenkori szemnek és fülnek. Többnyire azt vetik ellen, hogy témáiban és nyelvében sok az ódon régiesség, magyarán szólva: mai esztétikai fogalmaink és nyelvi normáink szerint nehezen élvezhető. Még gyakrabban hangoztatott kifogás, hogy a régiesség íróinak világképét súlyosan megterhelte a vallásos gondolkodásmód, a világiságot elfojtó teológiai meghatározottság. Habár történelmietlen, mégsem egészen jogtalan ellenvetések ezek, hiszen múltszemléletünk .mindig a jelen függvénye; a múltban való abszolút visszahelyezkedés- re még a szaktudós sem képes. Érdeklődést és felgyűlő figyelmet akkor kelthetünk tehát a múlt iránt, ha nem évszázadok messziségéből akarunk szólni a mának, hanem mai ízlésünk bátor működtetésével fogjuk vallatóra a régi irodalmat: felfedezve a nyelv darabosságában az archaikus erőt és az örök szenvedélyt, a műformákban a máig érvényben levőt, a témákban a teológia szorításából győzelmes világi érzületet.

Ha van régi magyar író, akinek élvezetes stílusa, hasznos és haladó világi- sága, minduntalan kibukkanó személyessége most is élvezetet nyújt és érdeklődésre tarthat számot, Szepsi Csombor Márton az: a XVII. század első két évtizedének egyik legszínesebb magyar író- egyénisége és Éurőpa-utazója.

1595-ben született az Abaúj-megyei Szepsiben és apja valaminő mesterember lehetett, de nem különösebben tehetős, mert a külországi magasabb tanulmányokhoz és a nagy európai utazáshoz szükséges „egynéhány forintokat“ Csombor Márton maga teremtette elő, mint telkiibányai skólamester. „Gyermekségétől fogva kiváltképpen való indulataitól hajtatott az idegen helyeknek látására,“ azaz legfőbb szenvedélye az utazás, régi magyarsággal szólva: a bujdosás volt. 1616 és 1618 között, a harmincéves háború küszöbén, „egy inggel és egy imád- ságos könyvvel..., mindenkor sárga száras csizmában“, vállán „verőfény színű gránát posztóból csinált palásttal“ végig is vándorolta a fényes Európát. Kassáról indult , el, az akkor Danckának nevezett észak-lengyelországi Gdaúskban tanult hosszabb ideig, majd Koppenhága érintésével Hollandiába és Angliába hajózott, onnan francia, német és cseh földön tért vissza hazájába, s közben Amszterdam, London, Párizs, Prága és Krakkó város-csodáit, a gazdag Nyugat- Európát 'hasonlította össze a szegényes itthoni állapotokkal.

1620-ban megjelent útikönyve, az Euro- pica varietas, az „Európai változatosságuk“ csak címében .latin, belül annál szebb magyarságú élménybeszámoló, s műfajtörténeti helyét tekintve ez az első olyan magyar útleírás, amelyet kinyomtattak. Bethlen Gábor művelődés- politikai céljai szolgálatában Szepsi Csombor Márton mindenekelőtt használni akart útirajzával. Megható hazafiúi szerelmetességgel írja könyvének előszavában, hogy „ez világnak egyik részét meglátni és vékony elméjét az mezőkben az természetnek csudáival, a városokban az embereknek munkáival, azoknak hallásával, látásával éltetni, öregbíteni, gyönyörködtetni igyekezett“, és hogy mindezeket „más végre nem kívánta, hanem csakhogy... az sok hadak és háborúságok miatt pusztaságban került hazájának. Magyarországnak ... hasznára, javára és tisztességére“ fordíthassa. A földkerekséget, a világot megismerni akaró reneszánsz felfedezésvágyának legszebb magyar megfogalmazása ez a szép vaílomástétel, és Csombor Márton korszerű földrajzi ismereteket személyes élményekkel elegyítő útikönyve valóban kitárja Európa változatosságait, mindenekelőtt a nagyvárosok csodálatosságát a magyar olvasóknak; nemcsak a XVII. század elején, most is és mindörökké. A danckai kikötőben például a kereskedelem élénkségét figyeli meg, Amszterdamban a dologház embertelenségein szörnyülködik, Leidenben a könyvnyomdát dicséri, angol földön a „tűzre való enyves és kénköves kő", azaz a szén hasznait tapasztalja, Londonban a posztógyártás, a parkok, labdajátszó-helyek, paloták, templomok, „könyváruló-he- lyek“ sokaságán és a lakosság óriási méretein ámul el, Párizs „ember-sűrűs gigászi vadon‘-áról például szinte Ady rajongásával beszél: „Ki nem kívánkoznék ilyen szép dolgokat látni?! Valahogy eltekint ember, mindenütt az elmének csudáit láthatja ... Bizony az egész ideig való bujdosásomat és annak terhét ez az egy váron elfelejtette vala velem, oly igen, hogy mind szintén szerelmes hazámból kelletett visrontag innen kijönnöm.“ A polgárosult városos Európa élménye azonban „az mezőknek“ és „az természet csudáit“ sem feledteti véle. A költő Balassi Bálint lírába transzponált féktelen XVI. százada azonban már elmúlt, a későreneszánsz-kori józan Szepsi Csombor Márton nem nyargalja be a sík mezőt, hanem módszeres körültekintéssel gyalogol a szőlődombok, rétek, szántóföldek mentén, s nem a virágokait, színeket és illatokat érzékeli, hanem a jó termést, a kövér búzamezőt. Csombor Márton Europica varietasának tengere sem a Balassi híres költeményéből ismerős „csudákat nevelő, gályákat viselő“ Óceánum már, hanem a biztonságos vízi út, ahol a gazdag porosz, angol és holland kereskedők súlyos hajőrakomá- nyai közlekednek, s nyugalmát legfeljebb csak a „tüzes tolvajokénak nevezett kalózok vagy a vihar háborgatják. Utazónk tengerélménye éppen hogy híjával van minden lírai ellágyulásnak: egyszer dühöngő viharban rettegett, másszor a tengeri betegség miatt „nyomorgóit szertelen“.

A praktikus polj, tzanság, a megfigyelések hasznos célzatossága Szepsi Csombor Mártont mégsem fokozza le száraz krónikássá. Az Europica varietas egyszersmind eleven lüktetésű, érzelemgazdag, fordulatos elbeszélés, kaland és anekdota. Főhőse maga az író, aki nemcsak jegyzőkönyvét körmölve ámuldozik a fenséges látnivalókon, de aki furcsa helyzetekbe is belekeveredik, akit rászednek, kinevetnek nem is egyszer, s aki ilyenkor ahelyett, hogy zor- donan összevonná szemöldökét, megszeppen vagy nagyot nevet inkább. Különösen a nők sodorják váratlan helyzetekbe, de abban is különbözik a hölgyeket váratlan helyzetekbe sodró Balassitól, hogy bevallása szerint ártatlanul szababul mindig. Angliában p>é!dául nemcsak azon csodálkozik, hogy rosszul beszélnek latinul, de a londoni lányok és

asszonyok mélyen kivágott ruháinak látványa is megmozgatja fantáziáját. Amikor azonban egy cseh fogadósné házas leánya kikezd vele, s „kezdé... gyakran meg is csókolni“, elszelel a következmények elől. Más országban vendéglő helyett bordélyba téved, ahol „nagy sok híres kurvák kezdőnek melléje ülni“, s Prágában hasonló csapda várja: amint végigmegy a bordélyházak utcáján, „hogy sehová be nem térne, nagy felszóval pirongatják ..., rossznak, alávalónak, kappannak kiáltják.“

Hazatérése után megkapta a pironga- tásokat Csombor Márton itthon is. Kassán a sikóla igazgatói katerdája várt rá, ámde a napi lecke helyett alighanem Európa változatosságairól mesélhetett ámuló deákjainak, mert a szigorú városi tanács előbb megintette, majd el- bocsájtotta. A „verőfény színű gránát posztóból csinált palástot“ Csombor Mártonnak immár végleg szögre kellett akasztania, hogy kényszerűen papi talárra cserélje fel. Ehhez jobban illett a Biblia is, amiből házitanítóként most már csak egyetlen fiúcskának magyarázta az igét és „a jó erkölcsükről írt tudományt", az etikát; Varannón, egy Kassa környéki csendes falucska főnemesi udvarházában.

I

tt végzett vele kis tanítványával együtt a Felvidéken dühöngő pestis a „keserves siralommal teljes ezer- hatszázhuszunkettedik esztendőben“. Mindössze huszonhét évesen szállott sírba. Weöres Sándor szerint, aki Csombor Mártonnak fennmaradt két versét is figyelemre méltatta, „csak egy évvel élt hosszabb időt, mint Petőfi, a hazai bolyongó“. Az Europica varietas azonban a máig eltelt három és fél század alatt nem porosodott olvasatlanul. Nyugat- Európába sereglő XVII—XVIII. századi deákjainak mindig is útikönyvül szolgált, s 1943-ban a kommunista Gaál Gábor, a kolozsvári Korunk nagy szerkesztője jelentette meg új kiadásban, hirdetve véle „Németországnak kelletlen muzsikái“ ellen a kelet-európai népek, csehek, szlovákok, lengyelek, magyarok összefogását és testvériségét. 1968-ban pedig, amikorra egyes fejezeteit már lengyelre és angolra is lefordították, tudományos szövegkiadásban publikáltuk az Europica varietast.

A tömegekhez is szóló, népszerű kiadásra tíz évvel később vállalkozott a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó. A napokban megjelent és megújult Europica varietas, az első magyar útirajz immár végleg elfoglalta a magyar irodalomban fejlődéstörténeti helyét. Az útleírás-műfaj és a szociografikus riport olyan jelentős műveinek előképeként, mint Bölöni Farkas Sándor amerikai útirajza és Illyés Gyula remekműve, az Oroszország.

B.

m

je

a

c

'S

xa

T3

2

*o

M

®

M

CO

w

N

<

11rv/köpica variéías. M J

'’MájT** avagy S|f $! ’ J3ZEPSI CZOM-^,1

\\-f% E 9 ReJM ARTONNAX

Lengyel; Mazur^rru/.- cfi

x*' JfcN *\ IV

zur^ruz^í

.4 Dini*, Frifia, Hollandi.*, „

! . < Z c I a rí di a <* An gl i a , G n I í k> > fi- -j „ 1 /•> cinét és ChchOilÉígcn |.

f-‘g: Az l'rufsiai.PnmcraniaijSuÄ-^yj5!

. Mofvegí«,rafiái,Zeflp ! * u

4 'V \

BiKanr.íái, J engeren való V .

> faliban látót, hallót külomb '«* .

* ä ifi?' 3

■lomb fele dolgoknak ; Kk

rouid ic Íráfi.

I

röuid ic iráfi. . ’ V-4 1

\v .■

J^Mely minden Ofvjfonak ^ j j|

* ípl nem czak gyönyörűidre , /nuf!,í] ji( íok fdeti^nail-is

roig.tj«. j

% ' CÄSS

Fcftus Fjnos áltál, iát«

1

Gyanús

tisztelet

Sose felejtem el, sőt, ma is szégyenkezem, ha eszembe jut. Főiskolások voltunk, és neves vendégeket vártunk Magyarországról: Weöres Sándort, Károlyi Amyt és Bata Imrét.

Sokan és melegen üdvözölték őket az egyik fényes előadóteremben, örültünk, hogy személyesen találkozhatunk a költő házaspárral és az irodalomkritikussal, akiket könyvekből, folyóiratokból már jól ismertünk, szerettünk és tiszteltünk. Mielőtt megkezdődött volna a baráti beszélgetés, hár- man-négyen versesköteteket húztunk elő és fölolvastunk néhány költeményt, természetesen a jelenlevő költőktől. Tehát átnyújtottuk a szokásos „ajándékot", ahogy ilyenkor illik. Es akkor Bata Imre fölállt, hogy bemutassa a költő házaspárt. Nem kis megdöbbenésünkre azzal kezdte mondandóját, hogy nekünk, főiskolásoknak, illett volna könyv nélkül, fejből tudnunk a verseket, ennyit igazán megérdemelt volna Weöres Sándor és Károlyi Amy, ennyit igazán elvárt volna tőlünk ö maga is. Nagyon elszégyelltük magunkat, mondanom sem kell. Mert igaza volt Bata Imrének. Bármennyire is zsúfolt napokat éltünk, bármilyen későn kaptuk is a hírt, hogy ellátogatnak hozzánk, megtanulhattuk volna a verseket, szakíthattunk volna rá időt. Ha nem olyan színes, élvezetes Bata Imre rövid előadása, azt hiszem, nem enged föl bennünk a fagy, lesütött szemmel üljük végig a találkozót, amelynek a végén pironkodva nyújtottam oda a költőnek Merülő Saturnus című kötetét, hogy dedikálja a nevemre. jó lecke volt. Es tanulságos.

Azért mondtam el, mert nem mi voltunk az elsők, sem az utolsók, akik így fogadtak író vendéget, ilyen tisztelettel. Meg azért is, hogy mások is okuljanak az esetből. Legalább annyit érjenek el mindenütt, áltól író—olvasó találkozókat rendeznek, hogy a szereplők tanulják meg, tudják kívülről a szívesen hívott és vendégül látott író egy-egy kiválasztott művét. Ez a legkevesebb, ugyanakkor az író számára talán a legtöbb, amit megtehetünk, amit meg kell tennünk. Tiszteletünket ne csak szavakban nyilvánítsuk ki, mi sem könnyebb ennél.

Nemrégiben voltam egy író—olvasó találkozón: még olvasni se tudták a verseket, amin még csak nem is csodálkozhattam, mert gyerekek olvasták, az ő kezükbe nyomták a súlyos szövegeket, amelyek természetesen nagyon messzire voltak a kis előadók világától. A vendéglátók akarva-aka- ratlanul elárulták magukat, így a költő már meg sem lepődött, amikor később az is kiderült, hogy nem ismerik a művészetét.

Hogy mit érzett, mit gondolt? Talán f?) azt, amit már annyiszor: hogy a költészeténél vannak fontosabb dolgok is a világon, amelyeket többre becsülnek az emberek, és vannak nálánál jelesebb személyek, akiket többre tartanak, mivelhogy ő csak verseket osztogat, nem pénzt. A költő nyugodt, megszokta már. Es int nekem, hagyd az egészet a fenébe.

BODNÁR GYULA

.

.

SZEPSI CSOMBOR MARTON ES A VÁLTOZATOS EUROPA