Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-15 / 15. szám
VALÓSÁGTÜKÖR MOTTÖ: Vesd le rongyaid, s ne tér) magadhoz — pontok lobognak térképeiden. Egy agyvelő, egy kéz nem okosabb, Európa sem. Pontok lobognak térképeiden: ez a szigorú görög múlt. Hogy mindenképp megérts, Hát azt mondom: anyám megöregedett. Egypár hajszála a földre hullt a házajtó s a kapanyél között. Hogy mindenképp megérts, hát menj csak anyámhoz, s míg tesz-vesz szegény, hát ülj oda — ülj csak oda, te esztelen, és lobogtasd égbe a hajad. KULCSÁR FERENC: ÜLJ ODA ra ébreszt. Csörgőre állítottam, mert nem ( J tudtam letenni olvasmányomat, s hajna- li háromkor tarkőt vakarva állapítottam meg, hogy kétszázvalahány perc múlva képtelen lennék felébredni magamtól. Fölényes csörgés, pokoli zaj. A világ legförtelmesebb hangszereléséért szidom az óragyárat. Vizespohárért nyúlok, föllököm. Elátkozom a ... — kit is? Hiába, a magyar ember átkokkal tér nyugovóra, átkokkal ébred. De ezek? Komolytalanok. Igazi átkaink ökölbeszorítók, cselekvésbontók. Ezek? Diinnyögők. Brnóba nősült Milan barátomnak, szőke feleségének és a tengert idéző kisfiának köszönök legelőször, majd szobám többi képének. Szabó Gyula, Kopócs Tibor, Marian Minaroviő, Dúdor István, Lörincz Zsuzsa, Julo Sloboda — mindnyájan visszaköszönnek. Fekhelyemnél, közvetlen a fejem fölött Dúdor István két akvarell- je, a Gyötrelem és a Dózsa György. Sokszor próbáltam magyarázatért zsarolni tudatom, vajon miért is a fejem fölé tűztem ki e két képet. Talán azért, ha lezuhannak, estük csak bennem tegyen kárt,_ senki másban? S talán azért félek lezuhanásuktól, mert nekem Kondor Béla Bomba című rézkarcát idézik, ami ugyancsak az ágyam fölött lógott, amíg odahaza laktam, édesanyámnál? Mindkettő megbocsátható hazugság ... Vagy a vakhit, hogy örök életveszélyt erezzek magam körül, bizonytalanságot, mely gondolkozásra kényszerít, cselekvésre térít, tettekre űz? Megeshet, így igaz a válasz, pontosabban: így igazabb, ám a magyarázatokat nem kereshetem tovább, mert mosakodnom, öltözködnöm kell, s szaladnom a város túlsó végére. Anyám arcán valami szétzúzhatatlan kitörési szándék. Szemével kérdezi: minek szaladtál, fiam, hát úgysem kezdhetjük még a pincetakarítást, tucatnyi még a dolgom. Arcjátéka varázsütésként ér, ismét elámulok szelídségén. Azonnal kész a reggeli, mondja, várj egy keveset. Hogy hű maradjak a tűnődés zajos formáihoz, a woodstocki rockfesztivál egyik nagylemezét teszem a korongra, majd anyám ébresztette jókedvemben magamra köszöntök: Szép jó reggelt, Lackó, s meg is toldom egy Pííbramból katonalevélben érkezett gúnyrí- mecskével: Eridj, fiam, Lackó, tiéd lesz a zacskói A korongon nyugodtan pörög a lemez, hihetetlen hidegvérrel, mit sem törődve a belevésett őrjöngő hangokkal. Amerikai „három nap béke és zene“. Woodstocki rockfesztivál, ötszázezer csodára váró, élet-lényeg változásért esdeklő, nyughatatlan beathivő. Jimi Hendrix, Santana, Joe Cocker, David Crosby, Roger Daltrey, Joan Baez, Alven Lee s még két tucatnyi világhíresség. A sivatagi ember mámortengere. Találgatni merem csak, mit jelent egy amerikai életében a zene, mit az afrikaiéban, az európaiéban, mit a magyaréban, az enyémben. De találgatásaim útját keresztezi a szívem tájékát döngölő pincelakat. Őszi pincetakarítás. Befőttesüvegek összekoccanása, diőzörej, ládazár-nyikorgás ... Vajon e hangok csodás összetétele mikor kezd zenévé alakulni bennem? S a Woodstock világot fölkavaró siker. Filmesek, zenészek, szociológusok, pszichológusok, cselekvésre képtelenek és tenni akarók összefogása, tiltakozása, üvöltése, imája a változásért, a békéért. Három nap béke és zene — fényt derített a zene összefogó erejére, a világot lakók többségének óhajára, mintegy megfricskázva a kishitűeket, a békével könnyelműen játszadozó koloncosokat. Háromszázezer néző, negyedmillió kívülrekedt... Mi is volt ez az összefogás, a Woodstock-fesztiválra vezető zarándokút túlzsúfoltsága mire mutat még? Eddig csak rejtett galaktika létrejöttére Földünkön? Esetleg egy galaktika kiszakadására Földünk polgár-létéből? Elfogadható mindkét magyarázat, hisz a megalakulás és a kiszakadás, legyen kényszeritett, magától adódó vagy vállalt, a tiltakozás valamely neméhez kötődik. És az előttem fekvő képen, az emelkedő helikopter? Gyomrában a tudatahasadt testtel? Netán, szomorú előjele a hatvankilences kaliforniai Rolling Stones koncert katasztrófájának? Az ezt követő rockfesztiválok sikertelenségének? Lehetséges. De a kudarcok a hatalom kapitalista kolomposainak beavatkozását gondoltatják velem. Jobb minden fészket időben széttárni, s muzeális értékként mutogatni a szájtáti turistáknak. „Szeretném mindnyájatokat átölelni és csókolgatni, ám ez lehetetlen, ezért csak egyetlen dolgot viszek véghez, feláldozok valamit, amit igazán szeretek ... Sok mindent feláldozhatsz. Attól függ, milyen komolyan veszed azt, amit művelsz. Minél mélyebb a jelentősége számodra, annál többet muszáj feláldoznod — ha kell, önmagadat.“ Jimi Hendrix, a szakemberek véleménye szerint minden idők legkiválóbb gitárosa fellépésével zárult a zene és a béke fesztiválja. A hangszerek elhalkultak, de a beatzene közgondolkozásra tett hatása azóta bizonyítékot nyert. Zene nélkül olyanok lennénk, mint halastó hal nélkül, vagy a szerelem érintések nélkül. Viszolygok. Hallgatom Jimi Hendrixet, nézem a semmit. Igen, a szobaajtó üvegén szülőm tipródását nézem, de nem látom. Egyszer csak tudatomba hasít: rám vár. S ekkor már tudom, az asztalon ott a friss tej. A hozzávalókat már tegnap este kirakta a vászonabrosz- szal terített asztalra. Anyám minden este konyhaasztalára készíti a holnapi napot — arany biztosítékként. A lakótömbökbe szorultaknak nincsen fészerük, istállójuk, tyúkudvar sarkába süllyesztett vermük, nyári konyhájuk sincs, lócát is elvétve lelhetünk csak egyik-másik városba költözött család konyhájában, de ott is mintha csak nyersfából faragott nosztalgiaként éktelenkedne a hűtőszekrény és a gázsütő között. Amelyik tárgytól a falusiak és a hajdanán kiskerttel rendelkező városiak nem tudtak megszabadulni, mert elszakíthatatlannak tűnő viszony teremtődött közöttük, az a lakő'elepi pincékbe került — porosodni. Anyám tavasszal és ősszel végzi pincebeli nagytakarításait. Meleg báránybekecset húz amúgy is túlöltöztetett felsőtestére, asztalnyi parasztkendőjét kétrét hajtja, s úgy bugyolál- ja be a fejét vele, hogy tarkójára kerül a csomó. Ilyenkor szemmel mérve őt, úgy érzem, valami közünk mégiscsak van Kelethez. Földrajzgyűlölő tudatomból kierőszakolva a pontosabb földrajzi meghatározást: Dél-Oroszország- hoz, történelmi pontossággal, a Donhoz. Anyám sokszor emlegeti Jóska öccsét, aki önkéntelenül lépett háborúba, aki anyám képzeletcsa- pongásaiban most valahol a Don partján él, s hasonló feleség forog körülötte, mint ő maga. Olyan, aki tarkóján köti csomóba kendőjét. Olyan, aki majd tisztelettel földeli el, ha végez vele a halál, öccsére gondolván, egy általam ismeretlen dallamot szokott dúdolni. Du- dorászásából kihallva, bánatos búcsúztatót — mert ismeri az illúzióval mázolt valóságot is. Ki tudja, mikor, a torkára sültek a dallam szavai, odacinezve a bú mementójaként. Nem szívesen temet az ember. Anyám sem. Épp ezért, Jóska öccse élni fog addig, amíg ő. Talán még tovább is, mert a dunaszerdahelyi Nemesszeg utcai Sándor Jóska eggyé lett a Don-kanyarral, történelmünk egyik leggyászosabb tragédiájával. Örökös késlekedésünk áldozataként. Mivel földrajzból gyenge vagyok, bár jobb, mint a magyarból, néhaestén asztalomra terítem a világtérképet, fontolgatván, vajon ha a történelem gyászhelyeit fekete gombostűkkel jelölném, találnék-e más színt a térképen a kihívóan feketéllőn kívül. S vajon, ami nekem fekete, az hány népnek zöld, azaz reménység színű. Társadalmi helyzetek, történelmi, nemzeti tudatok fogalmaztatnak népekkel egyazon dologról merőben ellentétes véleményt. Nekünk Mohács vereséget jelent, a töröknek viszont mohácsi győzelmet. Nekik zöldet, nekünk feketét. Nos, e világtérkép pincekutatásom első találmánya. A jobb alsó sarokban szálkás, nyúlékony betűkkel írva vagyon: „Sándor József tulajdona, Dunaszerdahely, 1935.“ Ogy látszik, anyai nagybácsim is gyenge lehetett földrajzból, ezért vásárolhatta a térképet. Vagy a titkolt kalandvágy görnyesztette fölébe? Választ nem kapok. Nem kaphatok. Igaz, anyámnak ígéretet tettem, egyszer majd elutazunk Jós- káékhoz, velük együtt ülünk le a Don partjára és nevetve lógatjuk lábunkat a folyóba. És halászni fogunk, a Csallóközben sosem látott hatalmas halakra. Csak nézem, félem a térképet. Túl közelinek érzem szobámhoz a Dont. Háborgónak látom, robajosnak, mégis határozottnak, mint szülőm arcát, amikor Jóska öccsét említi. Mostanában egyre ritkábban. S ha mégis föleleveníti, úgy teszi, mintha én lennék az öntelt államember, Néró, Horthy és Teng Hsziao-ping egy személyijén, kit majd csak a meg nem élt jövő vádolhat hazája sorsáért, újra és újra elkésve a váddal. Mintha, a szellem hadisarcát nyögve, tőlem kérné a magyarázatot, mikor, miért és hol lesz a következő Don. Unokáinak Donja. S én bezárom előtte kapuimat, hangya leszek, aki féli a terepet, rettegi a csizmatalpakat. Mondom: ámulok és rettegem a térképet. Túl közel van hozzám a világ minden pontja: Chile és Woodstock, Rhodesia és a faluszéli pérók, Kína és a kultúra forradalma, a Mississippi, a Don, a Duna, s minden történelmileg emlékezetes hely. Mint minden évben, most is szombat a pince- takarítás napja. Érthető, hiszen anyámnak csak minden második szombatja szabad. Míg egyik szombaton a Tisztító ajtaját kell kinyitnia, addig a másikon, a megfizetett szennyes helyett az itthoni göncökkel kell bíbelődnie. Na meg a többi asszonymunkával. A nyáron cseréltük ki a hálószobabútort, a kívénhedt ágy akkor került le a pincébe. Elsőnek az ágylábat, majd az ágyfejet kell kitennem a pincefolyosóra, majd a négy oldaldeszka következik, utána hat matrac és két sodronybetét. Aztán fölszusszanok, no, máris könnyebb a légzés ebben a másfélszer-kettes lyukban. A negyvenévi szolgálat elnyűtte az ágyat, s bár az idő lepergette a funérról a lakkréteget, anyám minden héten bútorlakkal fényezte. Ha arra gondolok, hogy nyolc testvérem született, bizony minden elismerésemet átnyújthatnám az ágynak, de csak gondolatban! A valóságban undorral ejtem a betonra, talán még bele is rúgok, titkon, nehogy anyám észrevegye, s már kora délelőtt morcogjon. Mert már vevő is akadt rá, de anyám nem adta kétszázért. Négyszázon alul bizony nem is tölcsérbe öntötte a fejekről >.lev a szennyvizet. Naponta többszö vinnem,“ nyögdécseli anyám, éi lyet a másfél mázsa krumplinál bátyám ötvenkilós adagokban ajtajáig a Reisz néni féle zöld bői. Ismeretlenként tárom ki a bo táját. Igaz, gyermekkoromban, rony utcai lakásban nekifutottál szer, de már akkor is kimustré éléskamránk kövezetén. S akkot tőle; vagy talán anyám gyorsan tői? Szóval, az idők folyamán valami nagy barátságba vele, cs nek mondhatom, annak is távol Halkan becézgetem, hátha a i seitől összeroggyan. Készségesei kait. A szennyvízvödörnek nyom talán a nagymagyari szemétdomb ládunk a harmincas évek végé tengődött — falta föl a rozsda, házkedvelővé akarna nevelni, e Igaz, gyermekkoromban, az öregviztorony utcai lakásban nekifntottam egyszer-ké adja, s tudom, legszívesebben el sem adná. Az ármegszabásban bizonyára nagy szerepe volt az emlékezésnek, s anyám önbiztonságából kiéreztem a reménykedést is, hátha az árveré- sen senki sem adja meg a kért összeget a mérget, haragot, sorscsapásokat és szerelmet felszívó matracokért. És kitárult a pince. Ezernyi idejét vesztett tárgy, vackok halmaza, menekültek, bujdosók, életben reménykedők fogolytelepe. Az őszülő csönd birodalma. Balra, az ajtó tövében tartja hátát apám Dorbélyiasztala. Derékig érő, 130 X 55 centiméteres szekrényszerűség, s amit gyerekésszel sosem fogtam föl, az asztal közepébe harminc centiméter átmérőjű kört lékelt a gyártó. Gyermekkoromban állatkerti majmok úri latrinájának véltem. Majom is ugrabugrált körülöttem épp elég, s ki meri mondani, hogy a nem kívánatos hasonszőrűek kivesztek napi dolgainkból. S ami elképesztő, a hasonszőrűek saját esztétikai ízlésüket, álküszködéseiket mindennél nagyobb gazdaságnak vélik. Mintha Dosztojevszkij megrajzolta lelkek is fickándoz- nának még kisvárosainkban. Apám néma borbélyasztala nagyobb megbecsülést érdemel ná- luknál. Anyámtól tudom, hogy az asztal közepén tátongó lyukba hajszálpontossággal belepasszolt egy tölcsér — századeleji mosdótál és rakodópult keverékét képezve így belőle. Mókából kérdeztem, mire szolgált a tölcsér: a borbélyasztal levegőztetésére vagy úri majmok latrinájaként? Is-is, kuncogta anyám, s ösz- szerezzentem, hogy nem tudja visszatartani nevetését, fulladás ráspolyozza hangszálait, s gyenge ájulásba kábítja a föltörő kacaj, megijedtem, hogy golyvája óráingaként szétszaggatja torkát, de megnyugvásomra, nyoma veszett a föltörő mókaingernek: „a tölcsér alá vödröt tettem, rázártam az ajtót, s apád a szövegkönyveit teríti kezemre. A ötvenéves amatőr színjátszói mu dik, falként védve ízlését a hip] rális rendezvények támadásaitól szóba hozza, hogy holnap este é mennek színdarabot játszani, m Kisunokámat, de már nincsen kedve, mert a város új művelő igazgatója ezt is ígért, azt is, ilyi támogatást, és nem mindig tartó vát. De erről többet nem szól. F hökkentőén határozott tárgyszert ti szövegkönyveit: Csíky, Gárdony De e határozott tárgyszeretet i Alatta titkos szívverések, a kilét gett el nem ért vágyak, megfejth tú gürcölések, ösvények, dülőut csöndje gyülemlik. Nicsak, egy vőfélybot! Fehér s< rülhajtva, ugyanilyen selyemből's tódtak előttem s szaladnik a föl elbújni kívánnának, kirázkódni i érintéséből. Mellette több nemzeti da hever, talán szüleim esküvői szító elemei. Hízelkedő az enyészettel való lés. Szívsimogató, mint minden aki öregkorára megőrizte szépség jóságát. Anyámra lesek. Térdeit rr va osztályozza télre a krumpli liheg, s hangjának szárnyverései tább lélegzet vehető, öröm tölt i lyes, mert ebben a pillanatban igazán biztos a dolgomban: anyá hét elhallgattatni, mint ahogy a Anyanyelve az élet maga, a kív jeszkedő, térben-időben otthont dallama, a szakadatlanul hallhat! magát hallató. Reszketve nézem c SZIGETI LÁSZLÓ
