Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-04-01 / 13. szám

s’'-talált is. Tu- i felsejlett ben- s pillanatában, szemernyi ideig re elfogadhatja. rmában megtért kompromisz- bólintott, jelez- nehéz léptekkel iit csinál a fele- is, hogy tanácsán. Rieőan meg- te őket. Jómaga okozta meglepe 3 milyen szapo- nosolyog, ráesz- my a lét e kér- t felesége köny- dyzethez. A va- holmihoz, elég rőlgette, rakos- zelése szerint, ieőan háta mö- a mesterné asz- i is, aztán azt első darabot. :ant, végre hoz- Hozzá is látott g^hagyta, hogy

szélyezve a sze- bizonytalanság jrugtatta az a tu dvaron. Fejéből ágya alatt meglőtte el néha, és jbban örült voltával tartozik a ^telezettje. Jobb helyzet fordított, it bosszúsabban,

; sokkal nagyobb int egy segédtől

hivatalokat, és ntézni, hogy jöj- amot.

e tette a lakást, ind a négyen le- és szeletelték a nint egy család, izett a közös va- ksdvesen visel- esett neki az is, sen megjegyezte, ember ő.

in, úgy van, de ige időnek előtte álságosán korán, figyelmesebben 3 nem szólt sem- ttnha nem venné sát.

: azt követő koc- hússal a kosarat, nerősöiket meg a maradtak. Éjfélig ire Rieőanék első íludtak az új he- >ő keresetük: nétört arany, t a mi Szerencseié — szólalt meg 'ban a napi törő- faragott támlájú vás előtt a befüg- éli éjszaka kékes att feküdtek, de k a kályhába. Lá- aludt, és az ajtó

alatti résben meg-megvillant a kályhából kicsapó apró lángok visszfénye.

— Látom már, hogy megyünk itt valamire a segítségével — folytatta az asszony, mivel Ria- őan nem szólalt meg.

— Hát csak nehogy a törvény kezére kerüljünk miatta, ahogy az anyád szokta mondani — szólalt meg végre a hentes nyugtalanul és kissé bosszúsan.

— Te vigyázol, én is nyitva tartom a szemem ... De annyi bizonyos, hogy ilyen embert egyhamar nem találsz hét falu határában se... ahogy az anyám szokta mondani, ha már szegényt a nyelvedre vetted — toldotta meg a mondanivalóját RieCanné egy kicsit sértődötten, mart az ura időnként, ha elfelejtette mímelni, hogy szereti az öregasszonyt, gúnyosan utalt anyósa kifejezéseire. .

— Mi rosszat mondtam?

Az asszony ásított: x

— Ha teszek oda egy cserép bazsalikomot — mutatott az ablakra —, akkor aztán már nem fog hiányozni semmi. Jól tettük, hogy eljöttünk ide.

— Igen — hagyta rá álmosan Riecan.

Az asszony kissé jobban kinyitotta a szemét, mintha azon csodálkozott volna, hogy az ura már elalvóban van, átdobta magát egészen az ágy szélére, hogy keresztben feküdjék a maga

felén, aztán a sarkával megbökte az ura hegyes térde kalácsát.

Rieőan oda se hederltett.

— Valahogy nem vagy a bőrödben, amióta hazajöttél a hegyekből... — mondta Riecanné kötekedő hangon, és megélénkült.

— Nem vagyok a bőrömben? — morogta fáradtan Riecan.

— Ej no, ej no... sok minden megesik ezen a világon.

— De úgy már sose lesz, ahogy volt — szólalt meg komolyan Rieőan.

—■ Ne vedd annyira a szívedre — mondta óva intőn az asszony. — Idő jártával mindent elfelejt az ember — tette hozzá kisvártatva nyugod- tabban.

— Jobb volna, ha az embernek egyáltalán nem volna emlékezőtehetsége... De hiszen nekem már nincs is, végképp nem jut eszembe, hogy hívják azt a tisztviselőt, azt a jóságos embert, aki nekem ezt adta.

— Bejártad a világot, és nincs emlékezőtehetséged.

— Csak ami a neveket illeti — tiltakozott Riecan. — Máskülönben van.

A szomszéd szoba kályhájában pattogni kezdett a tűz.

— Vendég jön — mondta az asszony.

HUBlK ISTVÁN fordítása

Rácz Olivér

TATJÁNA LEVELE

MOSZKVA, 1917

Tatjána írt. A levelet

fekete galamb hozta. Nagy ködök

zárták el útját minden más postának.

Fekete galamb. A szárnya fényt ezüstözött a tompa éjszakába zárt tetők felett.

(Jégcsipke fedte a szótlan, álmos fákat; estélyi ruhát öltött az egész park - csalódtak: köd volt. Az estély elmaradt. Kutyák csaholtak.) Ködöt lehelt a kert, a ház, a hold, a föld.

De hát ki tudhatta mindezt előre?

Tatjána írt. Eljön az esküvőre, mi mást tehetne?

Kár. A levelének fahéjillata volt.

És levenduláé is - talán a tenyerétől.

Lenszkij - enyhén becsipve - egy régi dalt dúdolt;

a Kapitány Lányával jött a Térről,

karon fogva, de rá sem hederített;

szegény lány, hiába utazott botáron,

lóháton, trojkán, kutyaszánon

tíz napon át, egy önfeledt, hódító táncra vágyva,

Lenszkij fütyült a bálra és a lányra,

s időnkint cifra áldást kerekített

bizonyos Anyegin fejére. Lermontovot eközben

a Téren látták. Keményen faggatott

egy arany zsinóros gárdahadnagyot

a Pikovaja Dama rejtekéről.

Tatjána irt. A leveléből levendula s fahéj illata szállt.

A Kreml rőten szunnyadt a szürke ködben.

Bástyái ormán tompán, imbolyogva lidércek ültek, s a fák szívdobogva lesték az árnyak sápadt csapatát.

Tatjána írt. De a Szobor felett tespedten, bénán, lomhán megült a csend.

Az örökmécs haldokolt odabent,

az ikonok és kandeláberek,

oz arany, márvány, opál és malachit,

a karrarai rózsás oszlopok

nem várták többé azt a valakit,

aki időnkint virágot hozott

fátylas menyasszonyok úrasztalához.

Az orgonán még tömjén szaga szálldos, de már fakó a halvány alabástrom, a baldachinon megkopott a bársony, homályosok a glóriák, s vakok, fénytelenek a színes ablakok, holtak, akár a kiapadt kutak: tompán őrzik egy késő bűntudat reménytelen, sivár bűnbánatát.

A pópa meghalt; föltámadott az ember, csatába kezdett múlttal és jelennel, s üzent, hogy ott. hol az enyészet tesped, lőni kezdték a Téli palotát.

Az ódon, vén kárpitok megremegtek, ködkürt búgott a messzi kikötőben; új hajnal volt szikrázva születőben.

Aurora - Hajnal! Vége az éjszakának, ágyú dörgött, páncélkocsik robogtak - zálogai megváltó, szép halálnak - s már a Kreml tornyán is fellobogtak a vérvörös zászlók s a vérpiros remény, egy új világ győztes októberén.

Tatjána irt. Túl halálon s egy bukott életen köszöntötte a megváltott világot, a Mauzóleum alvóját, Lenint, s küldött egy csokor vérvörös virágot, feledve végképp Lenszkijt s Anyegint.

Tatjána, kedves, ne írj több levelet; ez az utolsó csak az enyém legyen, legyen enyém, és köszönöm neked a behavazott, hallgatag teret, és szívemben a konduló harangot, a fákat és a fekete galambot.

Amerre szállt, ezüstöt szelt a szárnya.

A ködbe. A szívbe. A dermedt éjszakába.

et tökéletesíteni. De vigyázz: évvel megjelölt seprűket el ne dl

léhány nap múlva az egész mrészleg három órán át safe az üzem területét. Kasin sa- ^eprüt kapott, s mivel elég len volt, mindjárt szálka ment tenyerébe. Idősebb kollégái kai szakszerűbben söpörtek, mmel látható volt a nem cse- y gyakorlat.

ste Vágyik újabb alkotásával sekedett — egy légpárnás haállított össze. S bár a szerke- ben valódi párnát alkalmazott, idén egyéb valóban egy hajóra onlított.

i papa nem dicsekedhetett sémiéi.- Hát ez a szálka hogy kerWt enyeredbe? — érdeklődött Va- Látod, kisjiam — pirult el az szakember — az az összerakó ík, amivel én a munkahelyemen izom, fából van ...

I. Poljanszkij

Az üzemrészleg már városi méretekben látta el a házmesteri teendőket. Már utcasepréssel is foglalkoztak. Harcba szálltak a város tisztaságáért. Az utcaseprés terén elért sikereik tiszteletére dicsőségtáblát állítottak fel. amely arról tájékoztatta a járókelőket, hogy az utcaseprést kollektív házmester: a mechanizációs és auto- matizációs üzemrészleg látja el. A táblán fel volt tüntetve az üzemrészleg vezetőjének, valamint az üzemi pártszervezet és ifjúsági szervezet vezetőjének a neve is.

Ám Vágyik nem tétlenkedett. Szerkesztett egy toronydarut, amelynek segítségével a bonbonokat a dobozból egyenesen a saját szájába szállította.

— Mitől vagy olyan poros? — csodálkozott el Vágyik, amikor a papája hazatért.

— Kint a természetben készítjük a terveket — mondta köhé- cselve Anton.

fárt paradicsomot és uborkát

szedni a kolhozba, krumplit ásott az üzemi veteményeskertben, kisegített a lakatosműhelyben.

Es még mennyi mindentől kellett félnie a kollégáival együtt. Az egyik szerelőcsarnokban svábbogarak jelentek meg. Ök, az üzemrészlegükben egész nap nem vették fel a telefonkagylót, nehogy őket küldjék rovarirtásra. Amikor megbetegedett a konyhán az edénymosogató lány, attól féltek, hogy majd őket küldik elmosogatni a piszkos edényt. Mikor pedig egy veszett kutya tévedt be az üzem területére, azt hitték, ezt is nekik kell majd elfogni.

Végül betették Aniont munkásként a lemezsajtoló műhe’ybe. Vagy egy hónapon át egyszerű alkatrészeket rakott össze [ez is jobb, mint az edénymosogatás). Vágyik közben egy léghajót készített, majd egy szinchrofazotront és egy elektromos kibernetikai készüléket. Igaz, hogy ezek a szerkentyűk hol egy közönséges kerékpárra, hol egy görkorcsolyára

vagy egy porszívóra hasonlítottak, azonban Vágyik tervezői fantáziája határtalannak bizonyult és Anton irigyelni kezdte a fiát, akit senki sem vont el az alkotó jellegű kutatásoktól, senki sem küldte öt utcát seperni, krumplit válogatni.

Egyszer, miután éppen egy szeméthordással elöltött munkanap után jött haza, Anton megkérdezte a fiától:

— Vágyik, nem tudnál nekem valami tervezőmérnöknek való munkát adni?

— Tudnék -- örvendezett Vágyik. — Mint vagongyári tervező- mérnököt, megbízlak egy olyan párnás vasúti kocsi megtervezésével, amely a bolygóközi közlekedésben is alkalmazható lenne.

Az okos kis Vágyik végre a képzettségének megfelelő munkát adott az ifjú szakembernek ...

SÁGI TÓTH TIBOR fordítása

Vincent Hloíník: A HÁBORÚ AGÖNlAjA