Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-25 / 12. szám
ozsrii r ő utca, negyvenötős házszám. Mutatós családi ház; akaratlanul is megakad rajta a tekintet. Talán már azért is, mert udvarán sudár derekú fenyőfa áll. Itt lakik Dömény János, az országos hírű nyárasdi [Toporníkyj szövetkezet elnöke, illetve — ma már — nyugdíjas elnöke. Huszonnyolc éven át a megalakulástól a múlt esztendő végéig állt a közös gazdaság élén. Tágas szoba, sok-sok emléktárgy, többnyire kisebb-nagyobb utazásokhoz kötődnek. A házigazda viszi a szót. — Maradhattam volna még tovább is. Nem sürgetett senki, hacsak nem a hatvan esztendő, amely láthatatlanul is a vállamra telepedett. Ej, ba- rátocskám, nem vagyok már az az ember, aki voltam, aki jóformán nem is tudta, mi a fáradtság. A feladatok meg ..., de minek mondjam. Különösen azóta, hogy társultunk. Közel ötezer hektáros gazdaság — ez ám nem gyerekjáték!... Nagyot szív a már-már körmére égő cigarettából, és kesernyés mosollyal a szája sarkában így fordít a szón: — Nagyon sokat töprengtem, míg kimondtam a megváltoztathatatlant. Nem másokkal, hanem önmagámmal viaskodtam. Mert hacsak azt nézem: Dömény Jani, mi jobb neked, mi az előnyösebb számodra, akkor maradok tovább. Hogy egyebet ne mondjak: hatezer koronás elnöki fizetés legalább háromszorosa a nyugdíjacs- kának. Érted, mire gondolok! A másik oldalon viszont ott a szövetkezet, a jövő, az élet diktálta követelmények és a nagy kérdés: vajon futná-e még az erőmből? Mert akarat még csak lenne ... Ügy gondoltam: egész ember kell ilyen gazdaság élére, olyan, akinél az akarat tetterővel is párosul. Dömény János, akárcsak az eltelt három évtizedben mindig, most is a közösség, a nagy család érdekét helyezte előtérbe. — A gyeplő nem került rossz kézbe. A Gyula — hiszen ismered Varga Gyulát, velem kezdte, együtt nőttünk — csupán egyben nem "tudott utolérni. Mit gondolsz miben? Tekintetében apró, pajkos szikrácskák kergetőznek: — A korban, barátom. Az a bizonyos tíz esztendő különbség a mai napig is megmaradt... Ez pedig sok mindennel felér! Egyszerű, kerek tőmondatok. Szeretem az olyan embereket, akik így fogalmaznak. Talán azért is állt kö- zéT hozzám mindig ez az ember, de a falu is, ahonnan a példakereső soha nem tért haza üres kézzel. Az viszont már a véletlenen múlt, hogy kezdő újságíró koromban én adtam hírt elsőnek arról, hogy 1951 márciusában Nyárasdon is megalakult a szövetkezet háromszáz egynéhány hektáron. Elnöke, Dömény János. Persze, ennek előzményei is voltak, ami nemigen fért bele a nyúlfarknyi tudósításba. Az újságíró azonban látta, hogyan forrt, vajúdott akkor a falu, a paraszti világ. Dömény János is nehezen találta benne a helyét. Neki kétszeresen is nehéz volt. Szülei talpa alól még a harmincas években kicsúszott a föld. Számára csak a mások udvara jutott: a rész- aratás, napszámos munka. Aztán most kapott hét holdat. Föld már lenne, az annyira óhajtott föld. És most, hogy van, mégsem tudja, mit kezdjen vele. Meg aztán, nem egész ember már ő. Félkarját a háborúban hagyta— Fehér Gáborék meg igazán megfelelő munkát kerítettek neki. Beszerezték raktárosnak a terményfelvásárló vállalathoz. Mégsem tudott szabadulni a gondolattól: valamit azért kezdeni kellene a földdel. Ha csak a juttatottakat hoznák is egybe, több száz hektárra rúgna ... Közösen talán jobban boldogulnánk ... Egyik este, már éppen lefekvéshez készült, amikor kopogtattak az ajtaján. Ojsütető gazdatársai közül hárman: Doórák Gábor, Szabó Joachim és Rajkovics Gábor sorjáztak be az ajtón. Azt mondja Doórák Gábor: „János, átjöhetnél egy szóra a községházára?“ Szabó Joachim: „Már csak te hiányzol!“ Rajkovics Gábor: „... no, gyere, aztán majd meglátjuk!“ — Csak nem szövetkezni akartok — villantja rájuk tekintetét. — Hát... ha nincs ellene kifogásod. Ogy végeztünk, hogy esetleg te lennél az elnök ... Ne, ne szabadkozz, gyere ...! A többit már az említett újsághí- recskéből tudjuk. Dömény János: Nem másokkal, hanem önmagámmal viaskodtam K icsi volt a szövetkezet, kicsi és harmatgyenge, csak a bizakodás, a rátartiság, az azért is megmutatjuk makacs elhatározás tartotta életben. Ám egy év sem telt bele, jöttek a gazdák. Jöttek, további ezernyi gonddal, elképzeléssel; hittel, hitetlenül, jószándékkal, vagy csak azért, hogy végre nyugtuk legyen. — Sajnos, a közös vagyonnak nem volt nagy a becsülete — emlékezik Dömény János. Gyűlés gyűíést ért. Kemény szavakkal korholta a rendbontókat. Féltette a közös vagyont, a becsületét is. A tehetetlen keserűség adta szájára a meggondolatlanul kiejtett szavakat: „Aki nem ismer becsületet, jobb, ha kilép!“ Kijelentése után többen otthagyták a szövetkezetei. Dömény Jánost pedig hívták a járásra: adjon számot cselekedetéről. Miért akarja „szétugrasztani“ a szövetkezetei. Ezalatt otthon összeült a falu vezetősége: valamit tenni kell. János már második napja „vendégeskedik“ a járáson. Gyerünk érte, vegye csak kézbe a gyeplőt. Persze türtőztetnie kellett volna magát. Abban viszont igaza volt: aki menni akar, menjen. A szövetkezet azért csak megmarad ... Másnap mentek a járásra: elég legyen a huzavonából! A történtek után újból nekigyür- kőztek: bizonyítani, mindenáron. Könyörögni senkinek sem fognak, de a „kiugrottak" számára nyitva hagyták azt a bizonyos kiskaput. Aki jön, jöjjön — miért ment el, nem kérdezik meg tőle. Már-már azt hitték, hogy rendes kerékvágásba zökkent az élet, amikor újból történt valami. A határban szorgalmas, szervezett munka folyt. A vezetőség szilárd fegyelmet tartott, dicsérte a szorgalmat, de megcsipkedte a szájtátiakat, a resteket, akik a dolog könnyebbik végét keresték. És egyik nap mire ébrednek? Röplapokkal tele a falu. Gúnyrajz és a szöveg. Éle az elnök ellen irányul: Dömény János csendörruhában, kakastollas kalpagban, puskával a vállán kergeti munkába a nyárasdi szövetkezeti tagokat. — Így martak újból belém — nyomja el a cigarettáját János. — Azok, akiknek a taggyűlésen szemére vetettem a hibáikat, azok, akik elmentek volna a szövetkezet temetésére, a Jó barázdát szántottunk! háborús évek vége felé elkövetett botlásomat — ha ugyan az volt — fordították most ellenem. Tény, hogy negyvennégyben a csendőrségnél próbálkoztam. Felvettek: próbaidőre. Soha nem is titkoltam. Félkarommal fizettem érte... 1 ogy is történt? ... Horthy Miklós, hogy még véletlenül se maradjon ki a háborúból, 1942-ben egy rosszul felszerelt hadsereget küld a keleti frontra. .Parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes. Ennek a hadseregnek őrzászlóaljában szolgál Dömény János őrvezető a maga huszonnégy évével. Vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, a második magyar hadsereg vezérkari főnöke írja: „A behívattak zöme nincstelen parasztok és kisemberek.“ Zetelkay Tibor vezérkari százados: „Csak a zsellérek voltak kint, a jobb- módúak Jel voltak mentve, a legénységben az az érzés alakult ki, hogy ez a hadsereg a Don mellett a haza részéről sorsára lett hagyatva __“ Ne gyvenhárom januárjában kétszázötvenezer magyar férfi áll a Don partján. Dömény János őrvezető is köztük. Még decemberben megjelenik a honvédvezérkar főnökének parancsa a második magyar hadsereghez: „Legfelsőbb hadurunk elrendeli: Hátrálnia senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre!“ Jány Gusztáv parancsa a hadosztálytörzsekhez: „Az utolsó emberig kitartani. Hátrálni egy lépést sem ... Csak meghalni lehet, hátrálni nem!" (Az idézeteket Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvéből vettük.) Negyvenhárom januárjában még ott áll a Donnál a negyedmillió magyar férfi, ám májusban a hazatérés után Jány Gusztáv alig negyvenezerről tud számot adni. A szerencsések, a hazatértek között van Dömény János is. Párhetes szabadság a „frontharcosoknak“. De leszerelés nincs. Már szervezik a kővetkező hadsereget. Dömény János korosztálya ne is gondoljon a leszerelésre. A rokonsága azt tanácsolja: jelentkezzen szolgálattételre a csendőrséghez. Ha felveszik, az országon belül marad ... K ávé illatozik már az asztalon. Egy nyeletke után így folytatja: —, Az eset taggyűlés elé került. Ha bűnösnek tartotok — mondtam — vagy netán féltek, hogy esetleg rossz hírbe hoznám a szövetkezetét, váltsatok le, ítéljetek el. Ti ismertek, kőzü- létek, való vagyok! A taggyűlés újból bizalmat szavazott Dömény Jánosnak. A közösségben kialakult az a bizonyos szilárd mag, amely már képes volt szembe nézni a nehézségekkel, kialakítani egy szilárd gazdasági rendszert, olyat, amely a szövetkezeti gondolat életképességét is kézzelfoghatóan bizonyítani tudta. Az 1956-os esztendőben, amikor Magyarországon az ellenforradalom alaposan megtépázta a szövetkezeti gondolatot, Nyárasdon befejeződött a szövetkezetesítés. És még valami történt. Dömény Jánost soraiba fogadta a párt. Hatvanháromban Munkaérdemrendet kap. Miért a nagy állami kitüntetés? Felsorolás helyett, hadd mondjak el egy epizódot: Holland szakemberek küldöttsége járt náluk. Amikor már bejárták az istállókat, a szövetkezet széles nagy határát, fehér asztalhoz ültek. Po- harazgatás közben így kezdi a küldöttség egyik tagja: „Mi tagadás, szép dolgokat láttunk. Nekem azonban otthon olyan százhúsz tehenem van, amelyiknek mindegyike megad évente négyezernégyszáz liter tejet.“ Erre aztán Dömény János is szólásra emelkedik: „Az bizony szép, uraim. De ami azt illeti, nálunk is tejel a jószág. Nekünk százötven az olyan tehenünk, amelyik egy évben megad ötezerótszáz litert, ötszázötven meg négyezernégyszázat. Nem is beszélve a tízezer literesről, igaz ebből még csak egy van.“ A jó hollandusok aztán csak egymásra néztek. Hümmögtek egy kicsit, majd szép sorjában elmondták, hogy kollégájuk egész úton azon derült, hogy esik majd le a ,^colhoz“ vezetőjének az álla, ha előjön a tromffal, a százhúsz tehénnel, amelynek mindegyike négyezernégyszáz liter tejet ad évente. A tromfot viszont ők kapták, nem a ,Jcolhoz“ vezetői. Nyárasd húsz éven át — nemcsak a dunaszerdahelyí járásban, országos méretben is — az élenjárók közé tartozott. Gazdálkodást tanulni az ország legtávolabbi részéből is eljártak hozzájuk. Ök is mentek, különösen Dömény János, ha hírét vette, hogy egyik vagy másik szövetkezetben ná- luknál is jobban fején találták a szöget. Bebarangolta az országot, bejárta fél Európát, járt Afrikában, eljutott a tengeren túlra is. Kanadai útja után jött a tréfás szóbeszéd: „János kis híján ott is szövetkezetei alapított!’ Nem bocsátkozom gazdasági fejtegetésekbe, csupán Dömény János néhány szavát szeretném ismételni. — Jó gazda volt az, akinek Nyárasdon a múltban húsz mázsát fizetett egy-egy hektár. Ma már a hatvanat is keveselljük. És maga az élet...? Kezdetben azt dobták a szemünkre, hogy csak ígérgetünk. Ma viszont azt mondom: hol vannak azok az ígérgetések ahhoz, amit elértünk? Mertem volna én annak idején azt mondani, hogy húsz-huszonöt év alatt egy új falu épül a régi helyén?! Viszont ma ez az igazság: egyetlenegy sincs már a régi házakból! Vagy, hogy százával futkározik majd az autó. Egy kis túlzással azt mondhatom: ma, csak az nem vesz autót, aki nem akar. Igen ám, de a szomszédok is derekasan összeszedték magukat. — Hogy egyebet ne mondjak, a vásárútiaKf hetvenötben,^ hetvenhatban — sportkifejezéssel élve — dobogóra kerültek. A kürtiek is szépen felkapaszkodtak. Ekkor kezdtük fontolgatni a társulás lehetőségét. Aztán hetvenhat őszén nyélbe is ütöttük a dolgot. Ma már négyezerhétszáz hektáros a gazdaságuk. Nagyobb a terület, nagyobbak a lehetőségek, de a gondok isi Dömény János így fogalmaz: — Ez a lépésünk fontos határkő a haladás országútján. Még nem mindenki barátkozott meg a társulással, de ez nem jelenti azt, hogy hibát követtünk el. Annak idején a szövetkezetesítés gondolatával sem mindenki barátkozott meg máról holnapra. Barátom, vendéglátóm már ma is tud érvelni. Egy ilyen érv: 1976-ban, amikor a három szövetkezet még külön-külön gazdálkodott, hármuk be vétele százkétmillló korona volt, a rákövetkező évben már száztizen- négy, tavaly elérte a 124 milliót. — Ma a négyezerhétszáz hektáron a főbb terményekből annyit termelünk — fűzi tovább a gondolatot —, hogy Szlovákia lakosainak egynapi szükségletét bőven fedezzük. (Szlovákiában 651 szövetkezet és 65 állami gazdaság létezik jelenleg. Közöttük az övék a nagyobbak közé tartozik.) Hogy konkrét legyek: évente 5 millió liter tejet, 240 vagon cukrot (nem cukorrépát), 240 vagon húst, 400 vagon gyümölcsöt, 300 vagon zöldséget teszünk a közös asztalra. ( ócskán sorakoznak már előttünk a cigarettavégek. Mégis menynyire nehéz kiszakadni a gondolatok, a tények, emlékek özönéből. Olyan elevenek még az emlékek, mintha nem is három évtized szaladt volna el azóta, hogy új barázdát hasított az eke a nyárasdi határban. — Újat bizony, újat és jót, jó barázdát — játszik a szavakkal Dömény János. SZARKA ISTVÁN 30 ÍV
