Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-11 / 10. szám
nap észrevette a lombok közül előnarancssárga foltokat. átrak! ve a torkába ugrott s lábaiban meg- iltak az inak. Most! Azonnal! Rohan- ÜL meggyőződni róla, hogy csaku- vTsszajöttek-e, vagy a vágy kápráza- egész. ttogott a föld meztelen talpa alatt, tta az éfzés, amely úgy lángolt erei- mint száraz nyarak idején az erdőtü- Szerelem. Erre a szóra nem valame- cseperedő falubéli kislánnyal kap- iban gondolt először. A mélyen leá- Eöldet látta maga előtt, ami rég le- korok titkait rejti, s számára már az narta oroszlánfejes bronz kapudíszt y értékessé emeli, mintha aranyból . Mennyi mindent tud már, mennyi mt megtanult! S ez a tudás milyen ), milyen kimeríthetetlen... a bir- ökkel való szakszerű eljárás tudá- nem is hasonlítható, távolból már látszott néhány alak, a sátrak körül motoztak. Nem ismer- 1 őket. A hirtelen rémület megbéní- lábát. Ha ezek mások, ha nem a c... — akkor talán vissza sem veszik aguk közé! Simán úr! — kiáltotta sürgető köveiéi annak a szeplős, sosem látott fér- az arcába, aki elsőként esett út- ' csodálkozva nézett a lihegő fiúra, az egyik sátor felé kurjantott: Paul, azt hiszem téged keresnek. : itt van! Égy pillanat alatt megnyu- t és megindult a sátor felé. A bejára- ílásban találkoztak, ovábbi történet tulajdonképpen már érdekes. Miképpen lett Gürey^ szabá- i fizetett segédmunkás, majd a se- unkások felügyelője, hivatalos bi- at nélkül is ismert szakember, akit régészcsoportok delikát esetekben Jnkértek. Senkinek sem volt olyan matja, ügyes és gyöngéd keze, mint :or nősülendő sorba került, nem vir- dott a csinosabb lányok hajlandósá- s tudta, hogy furcsa mesterségéért etősebb szülők jóindulatára nem szá- t. Mégsem kellett asszonyért messzi- sunie, második szomszédjuk nevelt , az árva, szelíd tekintetű Müge lett sége. Az évek folyamán öt gyermeket neki, s nem is lett volna Gürey éle- említésre méltó esemény, ha meg- atlanul nem megy ölre felesége mos- Styjával a hétszlnű szőnyeg miatt, Müge készített jövendőbeli otthona ira. Adnan azt állította, hogy java- azokat a drága fonalakat használta zéshez, amit ő hozott anyjának aján- Usakból még katonáskodása idején, hát joga elvinni. Müge keservesen szégyentől és megaláztatástól, hogy íz elmaradhatatlan szőnyeget sem vi- tj otthonába, Gürey szüleinek — a )k számára átengedett — kis kam- i, amit a nyár folyamán saját kezükkel hoztak rendbe. A puszta földre kell majd telepedniük, az ebédlőtál mellé. Adnan erős, jól táplált fiatalember volt, barátja mégis a segítségére sietett. Gürey- ben dolgozott a düh, s nem kímélte a másikat sem. Az a másik pedig csendőr volt. Egyszerre hivatalos hangon kezdett beszélni, s bizony a csetepatéból „ügy“ lett. Volt a faluban egy rácsos ablakú viskó, oda zárták azokat, akiket később a vilajet börtönébe szállítottak. Güreyre is ez a sors várt. Hatósági emberre kezet emelni komoly dolog. Föl lehet fújni, s mire kivizsgálják az egészet, több hét is beletelhet. Ha Simannal beszélhetne! Azok biztosan el tudnák intézni, hogy ne vigyék a városba, s innét is kiengedjék. Hány hasonló összetűzés zajlik le a faluban minden következmény nélkül! Ült a kuckóban nekikeseredve, cigaretta után kotort a zsebében, s megakadt keze a kis acélos kéziásó sima, kemény lapján. Egy pillanat alatt kirajzolódott előtte a szabadulás útja. Körültapogatta a fal melletti talajt, s mindjárt tisztában volt, hol találja a legkevesebb ellenállást. Még hajnalhasadás előtt a táborban lehet. Gyorsan, fáradhatatlanul dolgozott. A kis ásó különös hangot adott, s ez megállította a munkában. Itt valami cserép fekszik. Falusiak valaha eldobott edénye, vagy értékes lelet — honnan tudhatná? A szabadulást jelentő nyílás nem tágult, de a szokatlanul nagy, hasas cserépedény egyre jobban bújt ki a földből. Gürey káromkodott és boldog izgalom fűtötte. Még egyszer-kétszer felvillant benne a lehetőség a menekülésre, de elképzelte, amint keresik őt, összetapossák a gödröt, cserepekre törik az edényt. Jaj, azt nem tudná elviselni. A reggel ott találta őt álmatlanságtól vörös szemekkel, s mikor a bíró emberével kinyitotta a zárkáját, csak annyit mondott: — Ehhez a cseréphez ne nyúljon senki. Küldjenek a régészekhez, jöjjön valaki és nézze meg. — Ezt magad is megteheted — mondta a bíró. — A kezedre meg vigyázz, másra használd, ne verekedésre. Értsetek szót Adnannal. — Ezt a történetet — Mehmet kiitta maradék vizét — a környéken mindenki ismeri. Némelyek kissé bolondnak tartják, hogy hagyta volna lecsukni magát egy öreg cserép miatt, mások meg tiszteletreméltónak tartják ezt a bolondságot. Elmenőben megálltam Gürey apó asztala mellett. — Hallottam, a történetét, Gürey bey. — Minden tanulság nélkül való, asszonyom. Szeretem a szabadságot. S olyan mesterséget folytatni, ami az embernek örömet jelent, ez a szegényember szabadsága. Azt a másikat pedig, tudja, mire gondolok, majd egyszer azt is sikerül felszínre hoznunk. Azért mélyebbre kell ásni, jobban meg kell érte dolgozni, de a miénk lesz egyszer... Az egészségére, asz- szonyom. MARIAN MINAROVlC RAJZA MIKOLA ANIKÓ KATARZIS Naponta eltemetjük az Ismeretlen Katonát naponta elföldeljük névtelen halottainkat bízva a fűben hoqy újra sarjad felettük bízva hoqy az örök körforgás ősi rendje a vegyi bomlás majd mindent megtisztít mindent jóvá tesz helyettünk Az áldott feledésre hagyjuk jeltelen sírjukat és álmodjuk tovább hogy az árnyék a felhő suhanó árnya csupán hogy csak mennydörgés nem más a távoli dörej aztán már nem marad más csak a várakozás hogy egyszer majd gyógyírt terem azon a hanton a beléndek meg a sisakvirág VARGA ERZSÉBET GYÖKEREIM gyökereim korhadozó fejfák korhadozó fejfák málló sírkövek egy szürke mellű Kálvin-templom mellett mely csillagot visel homlokán csillagot visel homlokán gyökereim kemény öklű ősök kérges kezű dédek könnyes dédanyák falu kanószai - Bellái Józsefek szomorú életű Udvaros Máriák élettermő Udvaros Máriák gyökereim földbe süppedt házak földbe süppedt házak vaksi ablakok s egy új kenyérrel terhes töpörödött falu mely felemelte immár szép fejét felemelte immár szép fejét KARSAY KATALIN SENTIMENTAL szólítanak a bábok szemükben lengő hinta meg nem álló könnyem folyik ha madár röpte arcon csap: elmúlok-e ha madár soha nem lehetek virágot a bőréből vetkező békának: rejtve szívében elvarázsolt gyöngédségem l d maradt utána a bő- is játékok összebújva rak suttogva merték jveszékelést. — Jaj, véged van! Ha visz- szél, a karjaiba kap őzik veled, amíg meg irt is kellett magadra volna talán, hogy Paprika Jancsival? néztem volna végig, tehetetlenül, kiszol- eml Nem és nem! — üzesedve táncos szép kább meghalok! em, Panni baba! Nem meghalj érteml Ha 1, táncolok vele! — rika Jancsi. — De így sokkal könnyebb íg hozzá suttogva. tovább nem hallgat- esztelen udvariasko- bármely pillanatban zél — mordult fel va- étből egy ismeretlen rtitek, hogy meg kell íindkettőtöknek, de lem nélkül! Én isme- zelet, nem irgalmaz ámolygott elő a pult dája, egy beesett hor- tosan sovány sárga olt jártányi ereje. — i az ajtó, valahol biz- menedéket. Ha még eletek mennék jóma- nincs több erőm. No, k ha visszajön s nem :? — aggodalmasko- 1 és Paprika Jancsi a Dse féltsetek bennünlehettek, hogy utánatok ered és tűvé teszi értetek a várost. Épp ezért siessetek, hogy mire visszatér, már valami biztos kuckóban rejtőzzetek előle. — Hát, ha így van... — mondta Paprika Jancsi, s leugorva a szögről megfogta Panni baba kezét, és amilyen gyorsan csak bírtak, kisiettek a bódéból. — Járjatok szerencsével — suttogták utánuk a játékok. — Sok szerencsét — nyöszörögte a macska is, akit egészen kimerített a sok beszéd, és utolsó erejét összeszedve visszabújt a pult alá. Panni baba és Paprika Jancsi rémülten torpantak meg, amikor kiléptek a bódéból. Olyan hatalmas volt a világ és ők olyan parányiak, hogy majdnem visszafordultak. Ha léptek, hó csikordult a lábuk alatt, árnyékuk feketén imbolygott utánuk. Ijesztő volt. — Félek — kapaszkodott Panni baba Paprika Jancsiba. — Érzem, hogy elvesztünk. Ugyan hová bújhatnék el ebben a havas világban? Menjünk vissza, inkább ott halok meg, otthon, a barátaim között. — Várjatok — szólalt meg a városháza órájának nagy mutatóján az alvó galamb, aki nem is aludt igazán és így mindent látott. — Segítek rajtatok. Már csak azért is, hogy borsot törjek a jeges szél orra alá, aki nem átall a tolláim közé fura- kodni, egyre a szívemet keresve, hogy jéggé dermessze. Mennyi társamat elpusztította már így! Nem fog benneteket megtalálni! Innét fentről jól belátom a varost, s már találtam is egy világos ablakot, az egyetlent a téli éjszakában, nincs is messzire. Gyertek, mutatom az utat, de siessetek, mert a szél éppen most fordult meg a város másik végén, és visszafelé vette útját. Boldog riadalommal szedte lábát a két szökevény. Meg is érkeztek egykettőre a kivilágított ablakhoz. Gyorsan felmásztak a párkányra, a galamb pedig megkocogtatta csőrével az ablaküveget. Bent, a szoba fényében és melegében zsibongó játékhad karneválozott. Elefánt táncolt mackóval; zsiráf a pónival, szöszke baba - libbent kéményseprő karján, kövér pingvin anyó kacsázott a kacsával. A szoba felső sarkában virágos szőnyeg alatt — a szőnyegen utak kanyarodtak napsütötte mezőkön, árnyas ligeteken át — kicsi fehér ágyban, szőke kislány ült bebugyolált torokkal, s szemmel láthatólag nagy gyönyörűségére volt a vidám bál. Most az ablakra pillantott, s mint aki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy két baba kérezkedik be hozzá, gyorsan kiugrott az ágyból és beengedte őket. Épp a legjobbkor! Ha csak egy gondolatnyit késik, a két szökevényt utoléri és lesodorja a párkányról a dühös szél. így pont az orra előtt csapódtak be az ablaktáblák, s ő nem mehetett be a szobába, mint szerette volna. Panni baba és Paprika Jancsi, mihelyt összeszedték magukat, töviről hegyire elbeszéltek mindent a kislánynak s a körben figyelő játékoknak. A jószívű játékok nagy együttérzéssel sóhajtoztak, amikor leírták a dermesztő hideget, ami át meg átjárja a bódét, ahányszor csak besurran a repedéseken a jeges szél. De nem feledkeztek meg a sárga macskáról sem, aki utolsó erejét összeszedve jó tanáccsal látta el őket, és az alvó galambról sem, aki nem is alszik igazán, s akinek sorra elpusztította társait a gonosz szél. A kislány okos arccal hallgatott, majd aludni küldte a játékokat. Panni babát és Paprika Jancsit is lefektette maga mellé a kicsi fehér ágyba, s miközben az ablakán követelőző szél bömbölését hallgatta, sokáig tűnődött. Aztán ő is elaludt, álmában szorosan ölelte a két babát. így talált rá édesanyja, amikor másnap reggel benyitott hozzá. Csodálkozva hajolt az ágy fölé. — Nahát, két új baba, vajon hogyan kerülhettek ide? — Az ablakon át, tegnap éjjel — kuncogott a kislány, aki már nem is aludt igazán, csak úgy tett. — Kicsikém — ijedt meg anyuka —, csak nincs még mindig lázad? Biztosan valamelyik vendég bácsitól vagy nénitől kaptad, amikor tegnap megnéztek — próbálta rábeszélni anyuka a kislányát. — Dehogyis. Mondtam, hogy az ablakon kérezkedtek be. De hallgasd meg a történetüket —, s ezzel elmondta, amit a két babától hallott. — Lázam pedig egyáltalán nincs, tapintsd meg a homlokomat! — fejezte be elbeszélését. — Valóban, csöpp lázad sincs! Hát ez nagyszerű! — örült meg anyuka. — Anyukám — nézett a kislány elszántan édesanyjára —, ugye megteszel nekem valamit? Valamit, amit magamban már megígértem Panni babának és Paprika Jancsinak. — Hát persze, kicsikém. Bármit, csak mondd gyorsan, mi legyen az. — Ugye, elmész a lövöldés bódéhoz, s elhozod nekem onnét a sárga macskát? S anyuka, bár egy kicsit hitetlen- kedve, elment a térre, a lövöldés bódéhoz. A bódé öreg tulajdonosa furcsa arccal hallgatta a mesét a két babáról, de amikor anyuka kifizette az árukat, megnyugodott. — S ha lehetne a sárga macskát a pult alól.... szintén megvenném — mondta még habozva. A bódés már morogni akart, de azért csak lehajolt a pult alá, s legnagyobb csodálkozására, valóban talált ott egy félig fagyott sárga macskát. — Hát ez furcsa — motyogta az öreg ember —, ahogy itt ki-be járkál boldog-boldogtalan! — S még aznap deszkát hozatott és körbeszögel- te a bódé oldalait. Jöhetett ezután a szél, kaparászhatott jeges körmeivel, hajszálnyi repedést sem talált. A sárga macska sokáig lábadozott, de a kislány olyan kitartóan, akkora odaadással ápolta, hogy végül is erőre kapott. Aztán gyakran üldögélt az ablakban Panni babával és Paprika Jancsival. Ilyenkor a galamb is odaröppent a párkányra, s miközben felcsipegette a búzaszemeket, elmondta, hogyan rekedt kívül a bódén a jeges szél, hála az öreg bódésnak; vagy valaki egészen másnak, tette hozzá rejtelmesen. S beszélt még arról is, hogy a kis játékok azóta boldogan élnek. — Velem pedig egyáltalán nem bír a szél, amióta mindennap találok elég búzaszemet a párkányon. Ha ez így megy tovább — nézte egyre gömbölyűbb testét — le kell költöznöm a nagy mutatóról a bejárati ajtó fölé. Hacsak — kuncogott a .barátaira — a szél hátára nem pattanok, s jó! megsarkantyúzva, föl nem röpíttetem magam. Ezen valamennyien jót nevettek, talán még a könnyük is kicsordult, mint mindig, ha a szívek megtelnek szeretettel.
