Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-03-11 / 10. szám

T

űzött a déli nap, s már csak az adott erőt, hogy elérhető közelben láttam magam előtt a kert poros lombozatú fáit, amelyek beárnyékolták a színes kerti asztalkákat s a körülöttük álló székeket. Reggeltől barangoltam a romok között. Barátom, Mehmet, aki nagyon büszke volt a körzetében folyó ásatásokra, fáradhatatlannak bizonyult a mutogatásban, magyarázásban, én pedig boldog voltam, hogy ott is körülnézhetek, ahol a hivatásos idegenvezetők sosem járnak a turistákkal.

Legérdekesebbnek egy osztrák régészcsoport munkáját találtam, akik éppen egy mozaikfalat bontogattak, s egy fürtös fejű dundi kisgyermek teste, aránylag épségben, már láthatóvá vált. A három archeológus mellett hat-nyolc török munkás dolgozott, készítette elő a terepet a hozzáértést és nagy figyelmet igénylő munkák számára.

Végre leroskadhattam a legközelebbi asztalka mellé, valamelyes védelmet lelve a bombázó napsugarak elől. Éhséget nem éreztem, csak inni szerettem volna, inni, inni, dönteni magamba a hűsítő, üdítő italt. Mikor az első pohár savanykás-ke- sernyés tartalmát kortyoltam, figyelmes lettem egy férfira, aki másodmagával egy közeli asztalnál ült. Mosolyogva pihentette rajtam a tekintetét, s amikor pillantásunk találkozott, felém emelte poharában habzó sörét.

Ilyen barátságos gesztusok fölött már rég nem csodálkoztam. Visszabólintottam, s megkérdeztem Mehmetet, tudja-e, ki az a férfi.

— Gürey apót itt mindenki ismeri — felelte. — Nem emlékszik rá? Hiszen találkoztunk ma vele.

Valóban rémlett, hogy láttam őt a mozaik feltárásánál. Tenyerében tartva mutatott valamit egy hosszú, kecskelábú asztal mellett ülő régésznek, s beszélgettek.

— Gürey apó az ásatásoknál segédkezik, ugye? Mintha ott láttam volna.

— Még fiatal korában ejtette rabul a szenvedély. Tisztességes mesterségre adták a szülei, Atalaynál, a vargánál tanulta a birkabör cserzését. Ma már saját műhelye lehetne, de a környékbeliek — legyintett Mehmet — már csak amolyan csavargófélének tartják.

Hozzák az illatozó pirzolát, a jéggel tálalt ikavunt (sárgadinnye) s Mehmet, aki — Ramadan lévén — estig tartózkodott az evéstől, míg én az ebédet fogyasztottam, elbeszélte nekem Gürey apó történetét.

Legényke korában Atalay mesterrel Izmirbe tartott, öt teverakomány selyempuha bőrt vittek a szűcshöz. A füves, bozótos lejtőkön lerövidítve az utat közelítették meg a várost. Alig hagyták el falujukat, Gürey hadonászó idegenek csoportjára lett figyelmes. Sátrak álltak a fák alatt.

— Ezek az idegenek a mi határunkban régi, elsüllyedt paloták után kutatnak — bökött a mester a fejével a rövidnadrágos, fehér kalapos, kacagtató kinézésű férfiak felé.

— Paloták után? — nyílt kerekre Gürey szeme. — Tán kincsek után is?

— Olyanformán — hagyta rá a mester.

Harmadnapra az árun túladva ismét

otthon voltak. Hanem Atalay mester hiába várta reggel Güreyt a műhelybe. Biztosan szüksége van rá az apjának, gondolta, mert néhanapján ilyesmi is előfordult. Mikor három napig nem jelentkezett a fiú, megcsóválta a fejét. Csak nem támadt valami nyavalyája? Estefelé elballagott Gürey szüleinek házába, a dombon túlra. Mikor átlépte a küszöböt, Gürey, aki éppen fehér sajtot evett paradicsommal, tisztelettudóan köszönt és gyorsan kiinait a házból. A nagy fügefa alatt várta, hogy alakulnak a dolgok odabenn. Kisvártatva aztán kijött a mester az apja kíséretében, aki szétnézett a ház körül és a nevét kiáltotta. Gürey meghúzódott a fügefa árnyékában és nem felelt. Később egy távolabbi bokor mögé rejtőzött, hogy ha apja tüzetesen keresné a ház körül, egérutat nyerhessen.

Azt később ő maga sem tudta megmondani, hogy azoknak az idegen férfiaknak érthetetlen beszédéből, szokásaiból áramló különös varázs, amely az ismeretlen és titokzatos világot hozta elérhető közeibe, vagy a nyolc, csodálatos kis szobrocska, amiket a szeme láttára találtak egy kiásott falrész üregében, (s amelyek már régen megtekinthetők a múzeumban), volt-e az a leküzdhetetlen vonzerő, amely arra kényszerítette, hogy Atalay mester száradó birkabőröktől jellegzetes szagú háza táját elkerülve, szapora léptekkel az idegenek táborának vegye az irányt.

Ha akkor, mikor első ízben sündörgött körülöttük, mindig közelebb merészkedve, valamelyikük rámordul, elkergeti, talán még más irányt vehetett volna Gürey apó élete. De nem törődtek a gyerekkel, talán még tetszett is nekik, hogy ott kíváncsiskodik. Egyszer az egyik idegen pénzt nyomott a kezébe, és megmagyarázta neki, hogy cigarettát hozzon érte a faluból. A kertjük végébe lopakodva teleszedte zsebeit mandarinnal is, pedig anyja számon tartott minden gyümölcsöt. Második nap már a nevén szólították, harmadik nap tudomásul vették, hogy famulusuk akadt és hol ezzel bízták meg, hol azzal.

Negyedik nap suhogott apja kezében a vessző és a ház hangos volt a jajveszékeléstől. Atalay mester ugyanis mérgében nem fogadta vissza a fiút, akinek semmi hajlama nem volt, hogy rendes ember váljék belőle. Gürey ette hát a tábori kosztot, ami lassan kijárt neki, megtanulta az idegenek nevét, s a ropogós nyelvükön is megértett már egyet-mást. Néhányszor bevitték a városba autón, ha valamelyiküknek dolga volt ott, egyszer egy gyönyörű bicskát is vett neki a kedves Simán úr a bazárban. Egyszer-kétszer előfordult, hogy későre járva besötétedett, s odadobtak egy pokrócot neki, amit magára csavart, s ott töltötte az éjszakát a sátor előtt.

Sajnos, több szobrocskát és kincset nem találtak, csak a mélyből kihámozott fal

lett mindig nagyobb, mintha egy dísáml

bújt volna meg a föld alatt.

Aztán hűvösödött az idő, a tenger felől egyre több felhő tartott a Taurusnak. Egy nap Güreynek eszébe jutott az a birka- bocskor, amit Atalay mester ígért neki télra Egyre többször érkezett külföldi barátaihoz ázott gúnyában, bokáig sáros lábbal. Egyszer csak összepakolták a tábort, mindent két nagy autóra raktak, barátságos kézrázások közben elbúcsúztak tőle: tavasszal majd újra találkozunk, kis kolléga. Simán úr pénzt nyomott a markába, papírpénzt, amit meg sem mert nézni, csak amikor a kocsik már eltűntek a kanyarban. Két pokrócot hagytak ott neki,

egy pár viseltes félcipőt, ami nagy volt a lábára, egy villanylámpát. Néhány zsilett is maradt utánuk.

Gürey mindent gondosan becsomagolt az egyik pokrócba, aztán hazaballagott. Szótlanul rakta le anyja elé a holmit. Nemsokára megérkezett apja is, aki a lokanta tornácán ülve itta szokásos teáját, s szomszédaival beszélgetett, amikor egyikük figyelmeztette.

— Nem a te fiad az, Musztafa, aki ott kaptat az ösvényen, hátán egy batyuval?

Musztafa Tunayli futó pillantást vetett a jelzett irányba, nem akart nagy érdeklődést mutatni, tudta, hogy barátai haszontalannak, talán kissé ütődöttnek is tartják Güreyt, és sajnálják őt miatta. Miután, fékezve magát, illendő lassúsággal kiitta teáját, titkolt türelmetlenséggel indult hazafelé.

Gürey, lábait maga alá húzva a ládán ült; felesége pedig azzal fogadta:

— Húsz lírát kapott a fiú. Itt van két meleg, csaknem új takaró. Meg ezek az apróságok.

Gürey látta, amint apja zsebébe csúsztatja a zsiletteket, a villanylámpát a fali polcra teszi a rózsafüzér mellé, majd egy

mérlegelő pillantást vet a lábbelire, és

ő lábára.

— Köss neki dupla fonalból meleg risnyát, akkor tán nem esik le a lábái

A pokrócokat is megtapogatta, nyih nem lehetett túl elégedetlen, mert ,n szólt egy dorgáló szót sem.

Húsz líra nagy pénz volt akkoriban ő házuknál. Anyja egész télen sütheti lőle a lepényeket.

Másnap apja maga mellé vette, s élt lagtak Atalay mesterhez. Vagy fél ór egyezkedtek, pusmogtak benn a lakószo ban, míg ő a műhelyben szívta a cserzi! s a bőrök ismerős illatát. Aztán előjöt a szobából. ,

— Most itt maradsz, és megbecs magad! — intette apja kemény hang majd kezét mellére téve meghajtotta f< a mester előtt és kilépett az ajtón.

Az egész tél a meleg és bőrszagú 1 helyben telt el. Csak egyszer fordult ( hogy dörzsölés közben az egyik bőr lyukadt, de nagyon rossz minőségű v Nyúlós és gyenge. Beteg lehetett az a rány. Tudhatta ezt a mester is, mert kább a tekintély kedvéért kiabált vi mintsem valódi haragból.

Többször is kérdezősködött az idegei felől: mit csináltak, milyenek voltak szokásaik, hogy bántak vele, hogyan tették meg egymást. Néha azt kívánt; mester, hogy az idegenek nyelvén mo jón valamit. Eleget tett neki, olyan! aztán a fejét csóválta és nevetett.

— Ilyen jöttmentek után futni... — gyezte meg. — No de megjött már eszed, nem? — kérdezte, s fürkészi nézett rá.

Gürey szemét a munkáján jártatva b( gatott ilyenkor. Március végén virágl álltak a fák, s a bőrök szaga egyre ki! hatatlanabbnak tűnt. Alkonyaikor gyaki felment a dombtetőre s nézett az olajt get irányába, ahol nyáron a tábor á

Ordódy Katalin

Kovács Magda

A tér sarkán egy hatalmas gesztenyefa alatt, szemben a sárgára meszelt városházával, magányosan álldogált a lövöldés bódéja. Most épp fehér hósapka borította, amit a szél néha megpróbált lesodorni.

— Huuú-huuú... — söpört körbe a bódén, jeges körmeivel repedések után kaparászva a deszkafalon. És bizony talált is, nem egyet, de százat. — He-he-he, hi-hi-hi, ej, de jó kis bújócska — süvöltözött vígan kibe a repedéseken, tűhegyként szúró hószilánkokat sodorva magával. — Egészen lehűlök tőle, már maga vagyok a dermesztő fagy. Ej, de jól érzem magam! Ej, de víg a kedvem! — Ezzel egy marék hőszilánkot vágott

a polcokon vacogó játékok közé. Paprika Jancsit pedig, aki szögre akasztva lógott tehetetlenül, még meg is táncoltatta. — Nicsak, drága jó barátom, Paprika János, úgy kornyadozol itt, mint egy fonnyadt virág! Gyere, táncoljunk egyet, attól majd felvidulsz! — És úgy megpörgette, forgatta, keringőztette jeges örvényében szegényt, hogy az beledermedt.

— Engedd el! Hallod?! Azonnal engedd el a barátomat! Még megfagy — szólt a jeges szélre egy gyöngécske, de határozott hang.

— Ki merészel velem így beszélni? — húzta ki magát a szél és akkorát bődült, hogy a városháza nagy órájának mutatójáról ijedtében lebukfencezett egy alvó galamb.

— Én, Panni baba. Paprika Jancsi barátja — mondta a bátor hangocska, csöppet sem remegve.

— No de ezt már megnézzük. Megnézzük magunknak a kis szemtelent — dörzsölte össze jégcsapke- zeit a szél, mint mindig, ha jó mulatságot szimatolt.

— Jaj, istenem, Panni baba, menekülj! Menekülj, mert különben véged! Miért is haragítottad magadra a jeges szelet — siránkoztak körben a játékok.

— Nos, hadd látom, melyikőtök az? —• toppant oda a szél.

— Én! — emelte fel kecsesen a karját Panni baba, a tüllszoknyás kis balerina.

— Ejhal — ámult el egy pillanatra a szél, amikor meglátta a csupa kellem, csupa báj kis teremtést. — Ilyen szép táncosnőm már igazán régen volt. Ha volt egyáltalánl Kisasszony, remélem, nem kapok kosarat — hajolt meg előtte gúnyosan, s magában már azt fontolgatta, hogyan fogja fagyhalálba táncoltatni a merész kis babát.

De ekkor megkondult a városháza nagy órája. Pont éjfélt ütött.

— Ccc, kellemetlen — negédeske- dett a szél. — Most rövid időre elszólít a kötelességem. Végig kell vágtatnom a város háztetőin, beledudálnom a kéményekbe, megrecsegtetni a gerendákat, hótorlaszokat fújni a kapuk elé, felborítani a szemetes kukákat, szerteszéjjel fújni a szemetet, megkergetni a kóbor macskákat és kivert kutyákat. De ígérem, hogy hamarosan végzek, s visszajövök! Viszontlátásra, szép Panni baba! Nemsokára újra itt vagyok. — Ezzel kivágva maga előtt a bódé ajtaját, elviharzott a téli éjszakában,

D dé sze] elki jaj, száj és i nen har

úgy

Gyá

ami

gáli

top;

lábi

eng

viss

tilti

less

hat

dás

viss

lah<

har

sző;

azo

ren

sen

aló

pás

ma;

Mei

bin

gar

sie;-i

tali

dot

tár;

két

Kopócs Tibor illusztrációja