Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-11 / 10. szám
minimis SZEMÉLYISÉGÉN FIIUL NEI íi. Leningrádba érkezve, minden alkalommal önkéntelenül is arra gondol az ember, hogy íormálta az idő fokozatosan e város egyedülálló arculatát, minduntalan valami sajátosat, különlegeset adva hozzá. És természetes, hogy a város megőrizte a blokádnak, annak a 900 tragikus és egyszersmind hősi napnak az emlékét, amely örökre bevésődött történetébe. A Vasziljevszkij-sziget ódon luteránus temetőjében szerény obe- liszket láthatunk három gyermekfejecskével. Rajta felirat: „Itt gyermekek nyugosznak. 1942. májüs 9-én fasiszta lövedék oltotta ki életüket. Emberek, őrizzétek a békét“! Egy idős tanárnőről meséltek ebben a városban. Az osztályba lépve és a gyermekarcokra pillantva minden alkalommal megkérdezte: — Gyerekek, nem vagytok éhesek? Mindenki evett ma? Tanító. Amikor kiejtjük ezt a szót, a béke és nyugalom, nem pedig a hősiesség képzete támad fel bennünk. Hogyan is volt mindez akkor? Elhatároztam, hogy utazást teszek, vissza az 1941-es évbe, a leningrádi blokád idejébe. Az ajtót maga Szerafima Ivanovna nyitotta ki. Leült velem szemben, rám szegezte eleven, kissé gunyoros tekintetét, szopőkás cigarettát szedett elő. — Tehát a blokád... A fiam képtelen elviselni, ha az ostrom kerül szóba. Végképp nem bírom hallgatni, mondja, az idegeim felmondják a szolgálatot. De én, képzelje, szívesen emlékszem a blokádra. Megtudtuk, hogy mi magunk s az emberek mit érnek. Hogy borzalmas volt? Hát hogyne lett volna! Ne higgyen annak, aki azt állítja, hogy nem félt, hogy számára semmiség volt az egész. Hiszen a bombázás és ágyútűz közepette éltünk. Dolgoztunk, küszködtünk a rettegés ellen. A blokád 900 napján keresztül az iskola igazgatója voltam. Itt a Moszkva úti városkapunál. Az iskola kiürítési központtá vált. A gyermekeket, anyákat, öregeket a hátországba szállították. Az ellenség mind közelebb és közelebb került, a gyűrű mindinkább szűkült a város körül. És íme: már nem lehet elutazni, áttörni a gyűrűt. 450 000 gyermek maradt a körülzárt városban, köztük több mint 200 000 iskolás. Napokon keresztül lángoltak a bombáktól kigyulladt élelmiszerraktárak. Később az asszonyok és gyermekek a tűzvész helyén az égett, barna földet gyűjtötték össze. Ez a föld ugyanis az égett cukortól volt édes: teába tették: Kitört az éhínség. A példa nélkül álló leningrádi eposz megkezdődött. Ma nehéz elképzelni, hogyan működhettek az iskolák bombázás és ágyú- tüz közepette, parányi élelmiszerfejadagok mellett. Mégsem szüneteltek. Ez mentette meg a gyermekeket az éhezés borzalmas velejáróitól — az elesettségtől és kétségbeeséstől. Szerafima Ivanovna Kulikevics fiával együtt az iskolában lakott. Éjszakánként a többi tanítóval együtt a padláson őrködött. Egy vízzel telt kád állott ott, hogy a gyűjtóbombá- kat elolthassák. A gyerekek az egész napot az iskolában töltötték. Itt tanultak, végezték házi feladataikat, fehérneműt varrtak a front számára. Ugyancsak itt kapták meg a kincset érő tányér levest... — Ha látta volna azt a levest! — Szerafima Ivanovna szomorúan csóválta fejét: — Zavaros lé, benne kevéske dara. Észrevettem, hogy a gyermekek először a levét kanalazták ki s csak azután ették meg a darát. Egyszer megkérdeztem őket, miért? Azt válaszolták: ej, Szerafima Ivanovna, hogy nem érti, a kása a második fogás. Egyszer az órán — a tizedik osztályban éppen Majakovszkij munkásságát tanulmányozták — Szerafima Ivanovna észrevette: nincs ott a kijelölt előadó, a mindig szolgálatkész Ljova.- — Fogjátok a levesadagját s vigyétek el neki — mondta a gyerekeknek. Csendesen, zavarodottan tértek vissza. Ljova az egyik, édesapja a másik ágyon fekszik. Mindkettő halott. A tanterem fala az író képével és a táblával együtt inogni kezdett előtte. — Szerafima Ivanovna, megtartjuk mi a felolvasást Ljova helyett... Egyszer Szerafima Ivanovna férjét az iskolába támogatták. Ismeretlen emberek szedték fel az utcán a földről, s vitték be. Ott, az irodában halt meg. 1942 tele. Cseng a temető fagyott földje. A sírgödröt a fiával és az iskola gondnokával ásta ki. Visz- szafelé jövet a népoktatás kerületi osztályának felügyelőnőjével találkoztak. „Mi újság?“ — kérdezte. „A férjemet temettem el.“ Szótlanul elővett táskájából egy fél olajpogácsát és átnyújtotta — ez akkoriban nyalánkságnak számított. A tanítónők szinte egytől^egyig megözvegyültek, eltemették férjüket. A kémiatanár egyszer felkeresett az irodában: — Búcsúzni jöttem, Szerafima Ivanovna. Holnap meghalok. — Uralkodjék az idegein, galam- bocskám. — Pedig úgy lesz. És úgy lett. És mit tehettek az özvegyek, amikor rájuk maradtak a gyerekek, a maguk és mások gyermekei — erejüket, szívüket, egész lényüket adták nekik. — A gyerekek tanultak — ez volt a fontos. Még az évzáró ünnepélyen felszolgált étel is olajpogácsa volt. Tizenketten szerezték meg az érettségi bizonyítványt a blokádnak abban az első évében. Az 1941/42-es iskolai évben Leningrad középiskoláit 542 tanuló végezte el. 542 éhes serdülőnek sikerült a háború nehéz körülményei fölé emelkednie. Szerafima Ivanovna életének 50 évét töltötte gyermekek körében. Valamikor régen egyike volt az első nőknek, akik elvégezték a Pétervári Egyetemet. Visszatért a Moszkva úti városkapu szeretett környékére, és a munkásgyerekek városi elemi iskolájának lett tanítója. A forradalom után itt négyosztályos iskola működött, később tízosztályossá fejlődött. Forradalom, polgárháború, NEP-korszak, ötéves tervek, blokád ... Sok, nagyon sok jutott osztályrészéül. A régi művű asztalon fénykép áll: bájos, sejtelmesen mosolygó, élettel teli női arc, felfésült haj, magas, fehér csipkegalléros blúz. — Nem hasonlít hozzám? — mosolyog Szerafima Ivanovna. Lehetséges, hogy a tanító munkája akkor, az ostrom idején nem tűnt különösebben jelentősnek. Mindegyikük a maga őrhelyén igyekezett minél jobban végezni munkáját; ez volt az ostrom időszakának mércéje. De most, sóik év elteltével a tanító alakja megnőtt, nagyszerűvé vált. Nem fenyegeti azonban az a veszély, hogy merev emlékművé váljék. Hiszen az igazi humánumot sem a gránit, sem a márvány nem tartalmazhatja. A humánum tovább él azoknak a tevékenységében, magatartásában, akiket ezek az emberek akkor életre, harcra, jóságra neveltek. És vajon abban a nehéz időszakban nem éppen az emberiesség határozta-e meg a személyiség valódi értékét? Nem ez határozta-e meg a háború paradoxonját, öröktől fogva meglevő törvény- szerű kontrasztját? Hiszen a háború az emberi haladás ellensége, a fasizmus ellen folyt, és nem egyszerű erőt, de az emberi értelem és szellem erőit kellett szembeállítani vele. Bármennyit vitatkozunk is arról, milyen legyen a pedagógia, mi benne a legfontosabb, végül is mindent egy egyszerű és mégis hallatlanul bonyolult dolog dönt el: milyen a nevelő, akire a gyermekeket bízzák; mennyire becsületes, igaz és jó az, amit az órákon mond, összhangban van-e mindez személyiségének lényegével. A háború felszínre hozta ezt a lényeget s e lényeg gyakran rendkívül jelentős és fennkölt volt. Igen, akármennyit is vitatkozzanak a pedagógiáról, akárhány lándzsát törjenek is abban a vitában, hogy mi a legnagyobb titka: minden a tanító személyiségén fordul meg. A gyermekeket nem lehet félrevezetni. Valamilyen csoda folytán ezek a parányi szívek rögtön megérzik, mi igaz, mi hamis, talmi. Akárhogyan is igyekszel leplezni, ami talmi, az csak hamisan csillog. Nem hat á lélekre. És azután az ember nem viszi magával az iskolából azt a felbecsülhetetlen értéket, amellyel csak egy valódi nevelő ajándékozhatja meg. Amikor felidézem magamban leningrádi utamat, gondolatban mindig magam előtt látom az idős tanítók arcát, e nagyszerű arcokat... Hőstettük beépült a dicső város történetébe. Valóban, tanítók és tanítványok — méltóknak bizonyultak egymáshoz. (KAPITOLINA KOZSEVNYIKOVA) Ment ai utcán az öregasszony. Lépésről lépésre vonszolta elére táradt testét, amely ma még nehezebb volt botladozó lábainak, mint egyébkor. Ogy érezte, karját a földig húzza a szatyor, zsibbadó ujjai közül kicsúszik átnedvesedett műanyag-fogantyúja. Pedig nem is volt súlyos a szatyor. Egy üveg tej fehérlett benne pár péksütemény társaságában, darabka sajt meg néhány apróság, amivel másnapig fenntartja magát. Gépiesen rakosgatta előre magas szárú, fekete cipőbe bújtatott lábait. Szíve rendetlenül zakatolt ziháló mellkasában, néba riadtan úgy tűnt neki: már fent van a torkában, s a száján keresztül mindjárt kiugrik a járdára. Olyan élénken elképzelte a látványt, ahogy pirosló szíve gumilabdaként ugrándozik körülötte a járda aszfaltján, bogy szabad kezét rémülten lapos mellkasára szorította. Reszkető ujjai regisztrálták a dobbanásokat — hol meglassultak, hol szaporábbá váltak. A falnak támaszkodott, a sza- tyort a kirakat párkányára helyezte. Kissé könnyebben érezte magát, már nem kapkodta a levegőt. A kirakatból fekete, hullámos hajú, jól fésült fiatalember arcképe nézett rá. Akkor tudatosította, hogy a borbélyműhelynél áll. Megkönnyebbült. Már nincs messze otthonától. Azt a néhány száz lépést valahogy csak megteszi hazáig. A borbélyműhely a fiát juttatta eszébe. Mindennapos vendég volt itt. Innen járt haza simára borotvált képpel, kifésülködve. Megakadt rajta a nők szeme. Melegséget érzett a szíve táján. Jó lenne, ha a fia most itt volna mellette, a karjára támaszkodva egykettőre hazaérne. Elmozdult a kirakattól, de megszédült, a mellkasában ismét szorítást érzett és a lába olyan gyenge volt, hogy gyorsan leült a párkányra. A szatyor, amelyet az imént felemelt, lecsúszott a földre. A tejesüveg az aszfalthoz koccant. Összetört? — nézett le. Ekkor vette észre a ködöt. Ott lebegett a szatyor meg a szeme között. „Milyen gyorsan jött...“ — futott át az agyán. Az előbb még a nap sütött, most meg egyre sűrűsödő fehérség ereszkedik az utcára. Az embereket is a ködön keresztül látja, ahogy megállnak előtte. A hangjuk valahonnan messziről érkezik, de érti, ptit kérdeznek. „Nincs semmi bajom, csak a szívem rendetlenkedik. Mindjárt jobban leszek... Majd jön a fiam ... segít...“ — lebegte. „Szomszédasszony, maga is a kórházban? De miért hoztak ide? Hát múló rosszullét volt, nem komoly dolog. Hisz tudja, minden nap magam járok az üzletbe, be- szerzem, ami kell; nem sokra van már szükségem. A fiam ...“ „Ugyan, ne bántsa már megint azt a szegény fiút. Tudományos munkát végez az intézetben, nem lehet mindig nálam. Családja van, messze, a város másik szélén lakik ... Igenis magához akart venni az új házába! Csak félt szegénykém, hogy nem jövök ki a menyemmel. És nem is nyolc, csak hét szobájuk van, a nyolcadik a hall... Azt ne is említse. A fiam tudja, hogy az öregotthonról hallani sem akarok. És ő sem. Mondta is, még azt hinnék, hogy nem törődik velem ... Nem szorulok én más gondoskodására. Csak a szívem ... most, hogy beszélgettem egy kicsit, úgy érzem, kiszakad a mellemből...“ Másnap, amikor a felesége és két lánya kíséretében a kopaszodó férfi az édesanyját kereste, a kórházi ágy már üres volt. Az ápolónő a matracokra tiszta lepedőt terített. GÁL LÁSZLÓ Dúdor István: Gömöri ballada
