Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 1. szám
ÚJ szó Cs akhogy a párt által kidolgozott program, jóllehet számolt a mezőgazdaság minden ágának fejlesztésével, nem szavatolta és nem is szavatolhatta az azonnali sikert. Ez különösképpen a fő feladatra, a gabona termelésére vonatkozott. A földművelésben, a növénytermesztésben a gyorsabb megtérülés rendszerint hosszabb folyamat. Ezért kellett kockáztatni, és az erőforrások, eszközök egy részét merészen a szűzföldekre szánni, amelyek egy idény alatt jelentős gyarapodással kecsegtették az ország nagyon feszült gabonamérlegét. A szűzföldek 1954-re tervezett első 13 millió hektárjának megművelése, siker esetén még ugyanannak az évnek őszén 800—900 millió púd árugabonát juttathatott a tárolókba. És a párt vállalta a kockázatot. Ezzel taktikai sikert ért el, mivel a gabona formájában azonnal reális eredményt mutathatott fel és ezzel egyidejűleg stratégiai sikert is, mert a szűzföldekre nem indultunk könnyelműen, azért, hogy eltékozoljuk gazdagságukat, lefölözzük termőképességüket és továbbálljunk, hanem hosszú évekre mentünk oda. Különben Kliment Jefremovics Vo- rosilov egyike volt azoknak a dolgozóknak, akik jól tudtak tájékozódni abban, vajon ez, vagy az a jelentős állami intézkedés feltétlenül szükséges-e, vagy idő előtti. Kiállt a szűzföldek megműveléséért, majd amikor eljött Kazahsztánba és kitárultak előtte a beláthatatlan búzaföldek, örömmel eltelve ezt mondta nelkem: — Milyen jó dolog, hogy idejöttünk! Ezeken a táblákon érik a belorusz, a szmolenszki és a vologdai parasztnak nyújtott segítség. Mégpedig a mentőkocsikhoz hasonlóan gyors segítség. Csak a szűzföldekről gabonát szállító kocsikra sárga keresztet kellene festenünk, amilyen ennek a búzának a színp... Ez valóban kisegít bennünket a bajból! Ez azonban csak később játszódott le. Akkoriban, az 1953—1954-es években, még állt a vita. Az egyik legkomolyabb ellenvetés így hangzott: Vajon elképzelhető-e, hogy ilyen hadsereg vonuljon fel bárminemű hadtáp nélkül a teljesen puszta néptelen sztyeppére? Nem, először lakótelepeket, iskolákat, kórházakat, utakat, karbantartó üzemeket és műhelyeket, » gabonatárolókat kell építeni, és csak ezt követheti a tecíinika, az emberek. Mit válaszoljunk erre? Természetesen jó lenne, ha mindezzel rendelkeznénk. Csakhogy a kérdést ilyenformán feltevők, nem értették meg éppen a legfontosabb követelményt: a szűzföldekről haladéktalanul kellett a gabona! Azért jöttünk el ide, hogy egyidejűleg szállásokat, létesítményeket építsünk és gabonát termeljünk. A szocializmust megalapozó szovjet emberek sok mindenhez hozzáfogtak kies terepen, hogy időt nyerjenek. A párt azoknak, akiket a szűzföldekre hívott, nyíltan megmondotta: nehéz, nagyon nehéz dolgotok lesz, ádáz harc előtt álltok, és minden harc hősiességet követel. S országunkban a szűzföldekre készülő hazafiak százezrei tudatosan vállalták ezt a hősi harcot. Meghonosodott hagyományként, a párt, sohasem oldott meg jelentős, alapvető fontosságú kérdéseket úgy, hogy ne tanácskozott volna a néppel. Most is ezt tette. Az OSZSZSZK, Kazahsztán és további köztársaságok kerületeiben és területein 1953 végén és 1954 elején sok száz különféle értekezletet és gyűlést tartottak, amelyek arról tanúskodtak, hogy a kommunisták és a dolgozók széles tömegei elfogadják és támogatják a párt elképzelését — megművelni a szűzföldeket és a parlagon heverő földet. Ott, ahol közvetlenül csatát kellett vívni a szüzföldekért, ott természetesen szintén volt vita és kétségek is. De különbség van kétség és kétség között. Amikor az emberek meggyőződtek róla, hogy a párt nem tervez sima támadást a szűzföldek megműveléséért, hanem széles körű népgazdasági programot dolgozott ki, habozás nélkül pártjára álltak. Jellemző egy, ebben az emlékiratban már említett embernek y. F. Makarinnak, az atbaszari járási pártbizottság első titkárának elbeszélése, aki a szűzföldeken lett a Szocialista Munka Hőse. Korábbi kétségeiről nemrég ezt írta: „Most, amikor évek múltak el és sok dolog kiveszett az emberek emlékezetéből, mindent megszépíthetnénk, mondván azt, hogy mi valamennyien, akik akkoriban így vagy úgy kapcsolatba kerültünk a szűzföldekkel, készek voltunk arra, hogy kivont kardú huszárokként támadásba lendüljünk a néma sztyeppe ellen és rohammal bevegyük. Ez azonban ellent mondana az igazságnak. Egészen őszintén kijelenthetem, hogy abban a pillanatban, amikor megtudtuk, milyen feladat hárul Atbaszarra, enyhén szólva nem éreztem jól magamat sem én, sem kartársaim a járási vezetőségben. S cseppet sem nehéz megérteni bennünket. Mi, akik itt születtünk, nevelkedtünk és dolgoztunk, nagyon jól tudtuk, hogy mi a szűzföld. A parasztember számára nehéz, igen nehéz volt a megművelése. Nem véletlen, hogy több száz évvel ezelőtt az atbaszari parasztok csak százezer hektár ugar feltörésére és csupán egyharmadának bevetésére vállalkoztak, mégpedig ott, ahol a föld a legjobb volt és csak a legjobb termésű években. Most pedig két év alatt kellett ezen a területen felszántani csaknem félmillió hektárt, szinte az egész sztyeppét és rávenni, feltétlenül rávenni arra, hogy gabonát teremjen! Ezen el kell gondolkodni! Nem, semmiképp sem kételkedtünk abban, hogy az ország ellát bennünket megfelelő mennyiségű technikával, mivel akkoriban már fejlett ipara és jelerjtős gazdasági erőforrásai voltak. De feltettük a kérdést, ki fog dolgozni ezzel a technikával? Hiszen még nincsenek olyan gépek, amelyek emberek nélkül szántanának, vetnének, betakarítanák a gabonát és még kalácsot is sütnének belőle. Valaki esetleg a szememre veti, hogy kissé eltúlzom a dolgokat, de én azokról az időkről beszélek s arról, ami akkoriban a valóság volt. Ki nem tapasztalt, nagy dologhoz fogtunk hozzá és ez természetesen kockázattal is járt.“ Vaszilij Filippovicsnak, régi ismerősömnek, igaza van. Kockázat, az volt, és a járási pártbizottság titkára elgondolkozhatott és el is kellett gondolkoznia azon, hogyan teljesíthetné a legjobban a párt által kitűzött feladatot. Helyes volt az is, hogy a járásban nemegyszer összehívták a párt- és a gazdasági aktívát, a szovjetek aktíváját. Ezeken a gyűléseken az emberek berekedtek a parázs vitában és az eljárás merőben eltérő változatait javasolták. „Kétségeink azonban hamarosan teljesen eloszlottak“ — összegez V. F. Makarin. — A párt olyan intézkedéseket dolgozott ki, amelyeknél jobbakat nem is kívánhattunk. Ezek a nép határtalan bizalmára, magas fokú állampolgári öntudatára és lelkesedésére támaszkodtak. Járásunkat nemsokára elárasztotta a technika, s a fiúk és lányok ezreinek levelei, amelyekben kérték, tudassuk velük a munkaerőt igénylő kolhozok és szov- hozok címét. Százával érkeztek a párt által ideirányított szakemberek, a téchnika szakavatott ismerői. Kibontakozott az annak előtte példátlan hősies munka.“ V. A régi szótárakban rátalálunk a „szűzföld“ kifejezésre, viszont a „szűzföldi dolgozó“ fogalmára nem. Az ötvenes években született, mint ahogy a kollektivizálás éveiben a „kolhoztag“ kifejezés. Maga a „szűzföld“ fogalma akkoriban elveszítette kifejezetten mezőgazdasági értelmét és társadalmi fogalom lett, mivel magas fokú állampolgári öntudat és mély szovjet hazafiság támasztotta alá. A szűzföldi dolgozó ősi korszakot jelképező történelmi alak. Ez a szó kifejezi a kor szükségletei által meghatározott különleges jellemet. Egy ízben, amikor ellátogattam egy kusztanajii szovhozba, ahol csak egyetlen ház állt készen és az emberek még sátrakban, valamint földkunyhókban éltek, megtudtam, hogy ennek a háznak legjobb helyiségét egy fiatal házaspárnak adták oda, mivel kisfiúk született. Mindannyian ezt ünnepelték és a boldog apa ezekkel a szavakkal fordult hozzám: — Jóllehet, csak most érkeztünk, régi szűzföldi dolgozókat láthat bennünk. — Semmiképp — ellenkeztem —, ebben az egész gazdaságban csak egyetlenegy régi szűzföldi dolgozó van, ez az éppen most született kisfiú. Önök itt csak később válnak őslakosokká. Ügy hiszem, ez nem lesz egyhamar, és nem is lesz könnyű. Emlékezetemben felidézem régi beszélgetéseimet tavasszal és ősszel a celinogradi területen éppen ebben az atbaszari járásban. Ezek teljesen eltértek egymástól. A szűzföldeken az első tavaszon a vezető dolgozók felpanaszolták, hogy távolról séd mindenki akar itt maradni azok közül, akik eljöttek ide. A. V. Zagudalov, a Marinovszkij szovhoz igazgatója ezt mondotta: — Ezek az emberek egyrészt rendkívül eltérnek egymástól, másrészt a hadseregre hasonlítanak — valai mennyien fiatalok. Ma itt vannak, holnap elvágyakoznak máshová. — Igen, ez probléma ... — Egyetértettem vele. — A fiatalok mindig romantikusak. Eltelik egy vagy két esztendő, és egy részük eltávozik innét. Hiszen láthatja, többségük csak sátorban akar lakni. Minél több nehézségre áhítoznak, csakhogy legyen mivel megbirkózniuk. S amikor mindent felépítenek, ami kezdetben itt szükséges,' és ' feladatukat teljesítik, akkor unatkozni kezdenek és szétszélednek. — Nos, akkor mit tegyünk? — Azon kell törnünk a fejünket, hogyan tartsuk meg a kádereket. Ennek két lehetőségét látom. Egyrészt hívjanak ide lányokat. Fejőnőket, a vetőgépek kezelőit, telefonkezelőket, szakácsnőket, orvosnőket, tanítónőket, hiszen bőven akad itt számukra munka. S miért várjunk holnapig? Hívják ide a lányokat és azután sok fiú végleg itt marad. A második út pedig, hogy hívjanak ide családokat, de számukra már előre meg kell teremteni a normális élet- feltételeket. így azután betelepítjük ezt a vidéket. Tulajdonképpen az emberi boldogság tervezéséről beszéltünk. Hiszen mindenkinek szüksége van házra, otthonra, szüks ge van szeretetre. Az állam és a társadalom, ahogy azt hajdanában mondták, nem találhatja meg a fiúk számára nekik ítélt lányt, de igyekeznie kell a dolgokat úgy el- rend:znie, hogy az országban ne legyenek kifejezetten „férfi“ járások, avagy „női“ városok. S amennyiben a népesedés problémáit értelmesen oldják meg, akkor a fiatalok egymásra találnak és boldogok lesznek. Kell, hogy boldogok legyenek, mivel ennek híján lehetetlen az ország felvirágzása. Röviddel később, éppen az atbaszari ‘járás kezd:ményezte a lányok meghívását a szűzföldekre. Miután visszatértem Alma-Atába, 1954. július 17-én a Pravdában megelégedéssel olvastam a szűzföldi Marinovszkij szovhoz fiatal dolgozóinak, Raisza (emeljanovának, Alekszandra Zamcsia- jovának, Jelena Klesnyiovának, Valen- tyina Nyepocsatovának, Polina Pas- kovának és Ludmila Szemjonovának felhívását az. egész ország lányaihoz és asszonyaihoz, hogy jöjjenek el a szűzföldekre. Ennek a felhívásnak óriási visszhangja támadt. Amidőn ősszel a betakarításra Atbaszarba érkeztem, ismét találkoztam Zaudalóv- val. Örült és egyidejűleg gondterhelt volt. Megkérdeztem tőle: \ — Történt valami? — Kérem, Leonyid Iljics, könyörüljenek rajtam, most már n m igazgatónak érzem magamat, hanem főpostásnak ... A szovhoz több ezer levelet kapott a lányoktól. Mind felkészült az útra, s valamennyi éppen hozzánk akar jönni. Ezt a dolgot valahogy össze kellene hangolni. Hiszen rengeteg itt a szovhoz s ez így inkább menyasszonyvásárra emlékezI tét, mintsem gazdaságra! 1979. I. 7. V Leonyid Iljics Brezsnyev; SZÜZFDLD A Lenin nevét viselő kultúrpalota Alma-Atában ' (Ján BlaZej felvétele)
