Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 1. szám
> Nem érezte magát beskatulyázva? — Nem bizony. Bármelyikre is gondolok, mindet nagyon szerettem. A Kárpáthy Zoltántól a Pillangóig mindegyikért egyformán lobogtam. — Az utóbbi egy két évben mintha megritkult volna szerepeinek sora. A Vígszínházban három darabban szerepel: a Harmincéves vágyókban, a Bernarda Álba házában és a Bűn és bűnhődésben. Talán önről is megjeledkeztek a rendezők? — Nem hinném ... Igaz, az utóbbi időben a színházban kevesebbet dolgoztam a megszokottnál de most is elfoglalt vagyok, akárcsak korábban. Most sem marad kihasználatlanul az időm ... Már próbáljuk Csurka István rekben. Egyidejűleg két Dosztojevszkij szerep... — Furcsa ajándéka ez az életnek ... Szonya megformálásához nem sok idő állt rendelkezésemre. Szerencsére jól ismertem a regényt... és Lju- bimov próbáira is eljártam. Minden tudásomat össze kellett szednem, nehogy véletlenül az előadás rovására menjen a szerepcsere. Megvallom őszintén, nem volt könnyű beilleszkednem az előadásba, éreztem, hogy hiányzik az igazi próba- időszak. Varvarával könnyebb dolgom volt. Csodálatos, hogy fiatal korában ugyanazok a problémák foglalkoztatták, mint később, amikor a Bűn és bűnhő- dést írta. A támaszkeresés, az egymáson való segíteni akarás, Beszélgetés Yenczel Verával ........hogy a legnagyobb nehézségek között se veszítsem el az életkedvemet.“ (G yökeres György felvétele) Kétszer láttam Dosztojevszkij—Ljubimov Bűn és bűnhő- dését. Másodszor leginkább azért voltam kíváncsi a darabra, mert Szonya szerepét — pár hónapra — Venczel Vera vette át Kútvölgyi Erzsitől. Külsőleg — alkatra — csaknem egyformák. Csupán arcuk és tekintetük különbözik. Kútvölgyi arca keményebb, szabálytalanabb. Ven- czelé lágyabb, kedvesebb. Kútvölgyi tekintete vibráló, Ven- czelé sugárzó. És annak ellenére, hogy erősen élt bennem Kútvölgyi Erzsi Szonyájának emléke, Venczel Veráét is el tudtam fogadni. Mert az ő alakításában más Szonyát ismertem meg ... * * * — Mi az, amit otthonról hozott a pályájára? — Hadd válaszoljak egyetlen szóval — szeretetet. És én úgy hiszem, ez a legfontosabb. r- A főiskola elvégzése után hosszú ideig kedves, csinos, mosolygós fiatal lányok szerep/kör/ében láthattuk. Házmestersiratóját... Felleg Annát játszom, a szociológussá lett vidéki tanítónőt. Aztán itt a szinkron, a rádió . .. — Ezek viszont nem pótolják a színházat... de gyakorolhatom a mesterségemet. Mert jó iskola a szinkron is. Pontról pontra, egymás után többször is végignézni a Rómeó és Júliát, a Ványa bácsit.:. Látni, hogyan oldják meg feladatukat a neves külföldi színészek... És alkalmazkodni a játékukhoz . .. A rádiós szerepeimért is hálás vagyok. Lorca csodálatosan szép verseiért... A rádióban mindig rövid idő áll rendelkezésünkre, ezért aztán sosem tudjuk kívülről a szerepünket. Spontán módon, a látvány segítsége nélkül kell adni valamit. Valami szépet. Valami felejthetetlent. A Bűn és bűnhődés Szonyájá- val is a rádióban találkoztam először. Csoda, ha ezek után rám is visszahatnak a hangjátékok gyönyörű gondolatai? — A Radnóti Színpadon Varvarát alakítja a Szegény embeaz egymásra utaltság érződik ki mindkét művéből. — Mitől érzi igazán jól magát a színházban? — Attól, ha látom, hogy amit csinálunk, leköti a nézők figyelmét. Hogy emberileg használ. A színpadon is, a nézőtéren is. — Vannak-e rejtett tartalékai? — Nem tudom. De ha vannak, egyszer biztosan feltörnek bennem. Még ma is tanulok beszélni, énekelni, ameny- nyiben a rohanó életmód megengedi. — Betanult szerepei általában milyen hosszú ideig élnek emlékezetében? — Ezen még sosem gondolkoztam ... De ha leveszik a darabot műsorról, nálam automatikusan törlődik a szerep. Hogy befogadhassam a következőt .. . — Mit tart elengedhetetlenül fontosnak a munkájában? — Azt, hogy még a legnagyobb nehézségek között se veszítsem el az életkedvemet. G. SZABD LÁSZLÓ DRAMAIS SZfNHflZ—MA A színház napjainkban... A színház helye kulturális életünkben ... A színház lehetőségei ... A színház és a dráma viszonya... A színház és dráma egymásrautaltsága... Az igazi színház nélkülözhetetlensége... Hány tanulmányt kellene írni e kérdésekről! Méltán tűnhet szerénytelenségnek, hogy néhány mondatban megkísértem megközelítésüket. De e nagyon időszerű kérdésekről, úgy érzem, akármilyen röviden is, szólanom kell... Mentségemül szolgáljon, hogy drámaíró vagyok, s a munkám eredményessége függ attól, komolyan veszi-e a színházi élet is, hogy a színház és dráma egymásra utaltak (ne kerülgessük mindig a nagy szavakat: a létem függ tőle); mentségemül szolgáljon, hogy a színházat jelentősebbnek tartom, mint versenytársait: a filmet és a televíziót, bár ezek átgondolhatatlanul nagy lehetőségeivel is tisztában vagyok. Jelentősebbnek tartom a színházat, mert minden korok emberének katarzisigényét, amelyben benne van a harmónia, a teljesség, a nagyság, a tisztaság, valamint a tökéletes szabadság utáni vágy is, a legtökéletesebben tudta, tudja, fogja tudni kielégíteni ... Éppen ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy immár két és fél ezer éve (de napjainkban hangsúlyozottabban) a színházi előadás igazi célja a néző katarzisigényelnek kielégítése... Ha a katarzis nem „száll“ le a nézőtérre, a színházi előadás... jelentőségét, értelmét veszítette ... hisz éppen emberformáló hatékonysága csökken a minimálisnál alacsonyabbra ... Vallom tehát, hogy a színház nélkülözhetetlen, tehát örök... De az önmaga igazi lehetőségeit vállaló színjátszás éppen azzal találja szemben magát, hogy nem független művészet: igazi drámairodalomra kell támaszkodnia... Nagy filmet állítólag lehet készíteni középszerű forgatókönyv alapján, igazán nagy színházi előadás viszont elképzelhetetlen nagy dráma nélkül. Nem véletlenül hangsúlyozzák ma már a színházi világ szakírói, hogy világviszonylatban is jelentős színjátszás csak ott létezhet, ahol jelentős az eredeti dráma- irodalom.. Legeslegfontosabb kérdésünk tehát: az eredeti drámairodalomnak milyennek kell lennie? Olyannak, hogy a nélkülözhetetlenségét nap nap után bizonyítani kényszerülő színjátszásnak hatékonyan hasznára válhasson. Ami ebből következően a legfontosabb: a drámairodalom semmiféle divat, semmiféle tetszetős dramaturgiai újítás nevében se mondjon le az öntörvényű drámai hősről, aki által a tragikum, mely nélkül a „modern“ katarzis sem képzelhető el, megvalósulhat a színpadon. (Nagyon fontosnak tartom, hogy a modern katarzis-, illetve tragikumelméletet a szakírók a maga bonyolultságában, minél több oldalról megvilágítva kidolgozzák, mindenképpen huszadik századi drámai helyzetekből kiindulva. Eredeti dramaturgiájukról le nem mondó drámaírók talán gyakrabban színpadhoz jutnának.) De ha a drámairodalom — olcsó sikerek reményében? — lemondana az öntörvényű hősről, akkor tulajdonképpen az emberi nagyság, az emberi önfenntartó, önmegőrző erő ábrázolásáról mondana le, tehát voltaképpen a valódi humanizmusról. A klasszikus tragédia nem mondott le az öntörvényű drámai hősről és ma is élő... Hogy a történelmi vagy mai tárgyú drámát részesít- sük-e előnyben? Erre csak egy a válaszunk. Az igazi drámát. (Igaz ugyan, hogy két és fél ezer év igazán nagy drámáinak négyötöde történelmi tárgyúnak számított a maga koráján is, legjelentősebbek közülük Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Shakespeare. Corneille, Racine, Madách tragédiái, de e „statisztikai adat“ nem tagadja a mai tárgyú dráma nagy lehetőségeit sem.) Igazi drámát, mely — tárgyában legyen akár történelmi, akár mai — szükségképpen mai témájú, hisz koruk valóságát, Jelenük lényeges képzéseit csak a nagyon tehetségtelen írók képesek megkerülni... De viszont nekik sikerül koruk valóságát megkerülni mai tárgyú írásaikban is ... Ma, amikor oly sokat Várunk az egyéniségtől: az alkotói életre képes, az alkotói életet vállaló embertől, úgy hiszem, joggal várjuk el minden egyes színháztól, hogy következetesen vállalják az igazi dráma, a valóban eredeti, az öntörvényű drámai hősről nem mondó (akár történelmi, akár mai tárgyú), dráma támogatását. Hogy ne próbálják kimagyarázni a színházi kényelmességet középszerű (a ma lényeges kérdéseit megkerülő, harsányan problémátlan, érzelgős) színművek sikertelenségével. KOCSIS ISTVÁN Bornemissza Péter Elektrája első kiadásának évfordulóján A magyar dráma kialakulásának kezdetei A drámai műfajok gyökerei egész a honfoglaló magyarság sámánjainak szertartásos táncáig nyúlnak vissza. Ebből az időszakból származó ismereteink nagyrészt azonban inkább a kutatók fantáziáját, mintsem a konkrét hagyományokat tükrözik, ezért ezzel a réteggel bővebben nem érdemes esetünkben foglalkozni. A kereszténység felvétele után a regősök nyomán alakult ki a középkori színjátszásunk. A kialakulás szempontjából nagyon fontos szerepük volt a mezővárosoknak is. Nagy ünnepségek alkalmával — pl. a farsang és a téli napforduló idején — lehetőség nyílt a színi szokások létrejöttére. A liturgikus dráma elindítása szintén a mezővárosokhoz fűződik. Kezdetben latin nyelven íródott, így szövege a nép számára "érthetetlen volt. Ezért lefordították a nép nyelvére, s így jöttek létre a középkor első nemzeti nyelvű szerzeményei, a vágánsok. A középkori dráma egyik műfaja az ún. misztérium, a liturgikus drámából alakult ki. Jellemző rá, hogy erősen epikus jellegű. Rövid verssorokban írt bibliai tárgyú színjáték. S ekkor jöttek létre a passiójátékok is. Kevés olyan vallásos szöveg akad kódexirodalmunkban, amely költőiség tekintetében felvehetné velük a versenyt. A passió cselekményhatása megrendítőbb, szívbe markolóbb az értékletes régi magyar nyelven, mint latinul. Nagyon sokat merít a népköltészetből, különösen a népi siratok gazdagságából. A mirakulum szintén középkori drámatípus, amely a XÍII—XV. században élte virágkorát. Egyes elemeik megőrződtek a dramatikus jellegű népszokásokban, például a betlehemes játékokban. A XIV—XVI. századig terjedő időszak a gazdasági változások és az osztályharc nagyméretű kiéleződésének korszaka. Mindez figyelemmel kísérhető a népies drámai hagyományokon is. A középkor végéről egyetlen valódi drámánk maradt ránk, mégpedig a Három körösztény lány című. Kezdetleges alkotás, mégis az első határozott lépés a magyar dráma megterem- tődésének útján. A reformációval indul el a magyar nyelvű színjátszás, amely ezt a műfajt propagandaeszközül használta fel. A kor drámairodalmának jellegzetes képződménye a hitvita-dráma, amely a lutheránusok és az antitrini- táriusok közti felekezeti vitákat tükrözte vissza. A XVI. század második felének irodalmi alkotásaiban már kifejezésre jutottak a humanizmus vívmányai, amelyek a reformáció egyik mesterének, a dráma- és prózaíróként is kiváló Bornemisza Péternek a munkásságát is jellemzik. Bornemissza Szophoklész Elektrájának átdolgozásával nagyot lendített a dráma kezdeti fejlődésén. Az irodalomtörténet úgy tartja őt számon, mint a magyar tragédia megteremtőjét. A reformáció legradikálisabb eszméinek hirdetője volt. Mert lázadni a társadalmi kötöttség ellen és mert újítani. Sohasem volt megalkuvó. Éles társadalomkritikával lépett fel, bátran vállalta nézetei későbbi következményeit. Az Elektra a XVI. századi drámairodalmunk legre- mekebb alkotása. Megírásához kétféle cél vezette alkotóját: az egyik, hogy neveljen, a másik, hogy a magyar nyelvet irodalmi színvonalra emelje. A mű első megjelenése (1558) nemcsak az irodalom, de az akkori társadalom számára is sok új vonást hozott. A dráma a XVI. századi magyar társadalom tükörképe. Központi kon cepciója a fejedelem oktatása, vagyis, hogy milyennek kell lenni az uralkodónak. Oresztésznek, a dráma egyik főhősének éppen az a feladata, hogy a zsarnokot, elpusztítsa. Bornemisza érdeme nemcsak a_ fordításban van. Jellemeket cserél fel, és új szereplőt visz a drámába. A darab hármas egységét is megbontja, amikor behozza Paraszitész alakját. Ezt a vonást, bizonyos, hogy nem Szophoklésztől vette, inkább valamelyik római komédiából. Elektrát a nép nevében szólaltatja meg. A bátor szembeszállást képviseli a zsarnokkal szemben. Ha a nyelvét megvizsgáljuk, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy Bornemisza az akkori élő nyelvet alkalmazta, amellyel megtette az első nagy lépést a magyar nyelvnek irodalmi rangra emeléséhez. KÁNAI ÉVA 1979. 1. 7. 14 ÚJ SZÚ
