Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 1. szám
ÚJ szú A mikor a hatvanas évek végén tetőfokára hágott a vietnami háború, s amikor a félmilliós amerikai expedíciós hadsereg a szuperbombáktól kezdve az élő világot pusztító vegyszerekig a iegbrutálisabb eszközökhöz folyamodott a Nemzeti Fel- szabadításí Front egységei és az egész lakosság ellen viselt hadjáratában, az emberekben világszerte felmerült a kérdés: meddig tart ez még? Meddig bírja viselni ez a szerencsétlen vietnami nép a szabadságáért és függetlenségéért folytatott negyed évszázados harc súlyos megpróbáltatásait? Néhány év még eltelt, amíg az Egyesült Államok vezetői a katonai kudarcok sorozata s a világ közvéleményének erősödő nyomása következtében végül is belátták, hogy ez a háború számukra kilátástalan, s miként azt a franciák cselekedték 1954- ben, nekik is be kell vonniuk a harci lobogót, el kell hagyniuk az országot. Közben még rendületlenül szórták a bombák ezreit a vietnami falvakra, városokra, hogy ne „vesszen kárba“ a felhalmozott hadianyag, s hogy lehetetlenné tegyék a felszabadított ország újjászületését. A hanoi Hadtörténeti Múzeum udvarán egy B-52-es nehézbombázó roncsai emlékeztetnek a háború utolsó szakaszának nehéz éveire. A múzeum látogatói, többségükben fiatal katonák, a háború eseményeit megörökítő fényképfelvételeket, a tábori műhelyekben készített harci eszközöket, a zsákmányolt francia és amerikai fegyvereket szemlélve gondolatban végigkísérik a szabadság kivívásának hosszú történetét. AZ ELSŐ ELLENÁLLÁS Az események sorozatát tekintve akár úgy is mondhatnánk, hogy Vietnamban harminc évig tartott a második világháború. A vietnami nép nemzeti falszabadító harca azonban sóikkal korábban kezdődött, pontosan 1858. április 15-én, amikor a francia hadihajók betörtek a Da Nang-i kikötőbe, s eb indították az ország gyarmatosításának hosszú évtizedekig tartó folyamatát. A gyarmatosítók kiűzéséért, a függetlenség visszaszerzéséért folyó harc később szorosan összefonódott a fokozatosan kibontakozó munkásmozgalommal, melynek Nguyen Ai Quoc, későbbi nevén Ho Si Minh állt az élén. Ez alapozta meg a Viet Minh, a nemzeti egységfront sikereit a közös francia—japán elnyomás elleni harcban a második világháború folyamán, amely az 1945-ös augusztusi forradalomhoz s a népi demokratikus nemzeti állam létrehozásához vezetett. A felszabadulás öröme azonban nem tartott sokáig, mert Csang Kaj- sek kétszázezer főt számláló hadserege a japán egységek lefegyverzése ürügyén mélyen benyomult az országba, s a régi urak, a franciák is mozgolódni kezdtek. Az angolok erősen támogatták a francia visszahódítási törekvéseket, attól tartva, hogy esetleg a nagy vetélytárs, az Egyesült Államok teszi rá a kezét Indokíná- ra, melynek lakossága akkor már saját maga döntött további sorsáról. A politikai és diplomáciai manőverezések után a fokozatosan megerősített francia expedíciós erők 1946-ban átfogó katonai akciókat indítottak korábbi gyarmataik visszafoglalására. Ezzel elkezdődött a vietnami nép megpróbáltatásainak további szakasza, amely az első ellenállás név alatt vonult az ország történelmébe. VASPARIPA ÉS VASELEFÄNT A Hadtörténeti Múzeum egyik termét a Dien Bien Phu-i völgykatlan terepasztala tölti ki. A Viet Minh csapatai itt mértek döntő csapást az erődítményekbe összpontosított francia elit egységekre. A múzeumi terepasztalt padok hosszú sora veszi körül, a látogatók szeme előtt időnként fel- elevenednek rajta az emlékezetes ese- 1979 mények. Apró piros lámpák jelzik a vietnamiak állásait, fehérek a fran- I. 7- ciákét. A hangosanbeszélő ismerteti a hadi helyzet alakulását, a terepasztalon megvilágított lövészárkok sűrű hálózata egyre közelebb ikerül a franciák erődítményeihez. Mint ismeretes, a vietnamiak az éj leple alatt ásott lövészárkokban, alagutakban közelítették meg lépésről lépésre a franciák hadállásait, s a tüzérségi előkészítés után sorozatosan foglalták el az erődítményeket. Ebben az' ütközetben a franciák 16 200 közkatonát, 1724 tisztet és tiszthelyettest veszítettek, maga de Castries tábornok is fogságba esett. A Dien Bien Phu-i völgykatlant, amelyet a vietnamiak találóan „serpeA Hadtörténeti Múzeum épülete Hanoiban nyőnek“ neveztek, hatalmas és meredek hegylánc veszi körül. A francia utánpótlást repülőgépek biztosították. A franciák teljes biztonságban érezték magukat a szinte áthatolhatatlan hegyvonulatok mögött, annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor a hegyoldalakban megszólaltak a vietnamiak nehézütegei. Hogyan kerülhettek ide a vietnamiak által „vaselefántoknak“ becézett nehézágyúk? Még elképzelni is nehéz azt a sziszifuszi munkát, amit e súlyos fegyverek gyalogszerrel történő idevontatá- sa jelentett. A vietnamiak másik problémáját az utánpótlás biztosítása jelentette. A hadianyagokat és az élelmiszereket ötszáz kilométeres távolságról kellett idejuttatni úttalan utakon, erdei csapásokon, ösvényeken. Ekkor jutott első ízben döntő szerephez a kerékpár, amelyet különböző műszaki módosításokkal 200—300 kg-os terhek szállítására alkalmas járművé alakítottak át. A környező falvak lakosságának önkéntes jelentkezőiből „vasparipás alakulatokat“ szerveztek a harcoló egységek utánpótlásának biztosítására. Eleinte sok problémát okozott a gyakori defekt, de ennek is megtalálták az ellenszerét. A szállítók nadrágszáraikkal, ingujjaikkal tekerték körül a belsőt, és úgy helyezték az abroncsba, aztán jó keményre fújták, így alakult ki a vasparipás alakulatok „egyenruhája“, a rövidnadrág és ^ a rövid ujjú trikó, ami bizony a hegyi erdők bozótos, rovarokkal teli ösvényein nem a legelőnyösebb öltözék. A kerékpár azonban megtette a magáét, különösen fontos szerepe volt az amerikai betolakodók ellen folytatott dél-vietnami második ellenállás idején, így tehát megérdemelten került a Hadtörténeti Múzeum fegyverei, emléktárgyai közé. A MÁSODIK ellenállás Az amerikaiakat a genfi konferencia, s az 1954. július 20-án aláírt békeszerződés után sajátos érdekek vezérelték Vietnamba, s expanziós törekvéseikben is új módszerekhez, eszközökhöz folyamodtak. Az ő politikájukban nemcsak a vietnami terület és a vietnami nép kizsákmányolásáról volt szó, mint a franciák esetében, hanem sokkal többről. Elsősorban arról, hogy a volt gyarmati országok fejlődésében a második világháború után világszerte erősödött a szocializmushoz vezető közvetlen út irányvonala, s ennek a folyamatnak a demokratikus Vietnam állt az élén. A szocializmus felé haladó vietnami népi mozgalom felszámolásával tehát egy világszerte kibontakozó folyamatot akartak megállítani, lefékezni. A saját népét eláruló Bao Daj bábcsászár, valamint a Ngo Dinh Diem-féle bábkormányok sokoldalú támogatása azonban nem vezetett eredményhez. Miközben északon, a Vietnami Demokratikus Köztársaságban az 1954- tő.l 1965-ig terjedő időszakban sikeresen teljesítették a népgazdaság szocialista fejlesztésének programját, s a szocialista országok, főleg a Szovjetunió segítségével korszerű ipari üzemeket építettek, növelték a mező- gazdasági termelés intenzitását, bővítették az iskolák, az egészségügyi és kulturális intézmények hálózatát, odalent délen Diem bábkormánya az amerikaiak utasításait követve sorra elszabotálta a genfi konferencia záradékainak teljesítését, és fasiszta módszerekre emlékeztető rémuralommal akadályozta meg a demokratikus kibontakozást s az ország újraegyesítésére irányuló törekvéseket. Mindez szükségszerűen a vietnami nép fokozatosan erősödő ellenállásába ütközött, s az amerikai „tanácsadók“ a legfondorlatosabb módszereket agyalták ki a forradalom „tűzfészkeinek“ eloltására. Huntington, a Harvardi Egyetem professzora például kijelentette, hogy Ázsiában a forradalmi harcok hordozói a parasztok, fel kell tehát számolni a mezőgazdaságot, urbanizálni kell őket. A katonai vezetők el is fogadták a tanácsot, s elkezdődött a paraszti tömegek erőszakos költöztetése, „urbanizálá- sa“. Amíg 1960-ban Dél-Vietnamban a lakosság 85 százaléka élt vidéken, 1975-ben már csak 35 százalék. Az 1965-től 1973-ig terjedő időszakban tízmillió embernek kellett lakóhelyet változtatnia, ez a déli országrész lakosságának csaknem a fele. Saigon lakosságának a száma például az 1953-as egymillióról 1975-ig három és félmillióra, Da Nang városé az 1955-ös 50 ezerről egymillióra nőtt, s a többi városban is hasonlóan alakult a helyzet. Eléggé közismert, hogy miként zajlott le ez az erőszakos költöztetés. Először szőnyegbombázással, levélsorvasztó vegyszerekkel, gyújtóbombákkal pusztították a Felszabadulási Frontot támogató vidéket, aztán a húsztonnás bulldózerek jelentek meg, s a földdel tették egyenlővé a falvakat. Az életben maradt lakosságnak nem volt más menekvése, csak a város, akik pedig tehették, a Front egységeihez csatlakoztak. HÚSZMILLIÓ BOMBATÖLCSÉR Szinte lehetetlen felmérni azt az anyagi és emberi veszteséget, amit az amerikaiak „speciális“ hadviselése okozott a vietnami népnek. Az Egyesült Államoknak — saját becslésük szerint — 150 milliárd dollárjába került ez a háború. Az objektív becslés azonban inkább 300 milliárd mellett szól. De mibe került a vietnami népnek? Ezt még a legtökéletesebb számítógép sem tudná megállapítani. Néhány adatból azonban legalább megközelítő képet alkothatunk a pusztítás és a károk méreteiről. A bombázó repülőgépekről és az ágyúk csövéből 14 és fél millió tonna bomba és lövedék hullott a vietnami területekre, ez hétszer több az amerikai bombázók második világháborús teljesítményénél. A több mint 20 millió bombatölcsér 10 millió hektár rizsföldet tett meg- művelhetetlenné, a 280 000 hektárnyi mangrove- és kajaputültetvé- nyek kétharmada, a 75 000 hektárnyi kaucsukültetvények kétharmada, s mintegy 50 000 hektár kókuszliget ment teljesen tönkre. A 10 millió hektárnyi erdőnek körülbelül a fele pusztult el, a kár 45 millió köbméter értékes haszonfára tehető. Továbbra is szedik az áldozataikat a fel nem robbant bombák, amelyek a rizsföldek laza talajába mélyen befúródtak, s így csak nehezen találhatók meg, emellett az amerikaiak a műanyagból készített aknákat is kieszelték, amelyeket hagyományos eszközökkel nem is lehet megtalálni. És a társadalmi károk? Az árvák és az özvegyek százezrei? A munkanélkülivé vált parasztok milliói? S az erkölcsi károk? A dél-vietnami rendszer négymillió írástudatlant, félmillió prostituáltat, félmillió kábítószer- fogyasztót, csaknem egymillió tüdőbajos beteget hagyott örökül. A háborús rokkantak száma szintén meghaladja a félmilliót. Mindehhez hozzá kell még számítani az északi országrész szüntelen bombázása által elszenvedett károkat, ahol az 1954-től 1965-ig felépített üzemek csaknem teljesen tönkrementek, a bombák 2923 iskolát, 350 kórházat, 465 templomot és pagodát pusztítottak el, illetve rongáltak meg, közöttük több mint száz értékes történelmi műemléket. Különösen nagy károkat szenvedtek a vasúti pályaudvarok, kikötök és a rizstermesztéshez nélkülözhetetlen berendezések. Ezek csupán kiemelt példák a háborús károk fokozatosan kiegészülő jegyzékéből, de jól kifejezik azt az állapotot, amelyből az egész országot átfogó újjáépítési program kiindulhatott. A vietnami népnek hatalmas gondokkal kellett megküzdenie, amelyeket még a megelőző évek szárazsága s az idei árvíz is tetőzött. Nem is beszélve az ország szorongatott helyzetéről a kínai nacionalisták és kambodzsai sziekértolóik harapófogójában, ami nagymértékben hátráltatja a károk falszámolását, a felszabadult és újból egyesült ország lakosságának békés építőmunkáját. MAKRAI MIKLÓS Következik: Az újjáépítés programja Ezek a parti ütegek tartották távol a haiphongi kikötőt veszélyeztető amerikai hajókat X V 4. A háború mérlege
