Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-04 / 5. szám
■ ^a színházi előadás, amelynek At egyetlen jelenetére, egyetlen szereplőjére sem vagyunk képesek visszaemlékezni, mondjuk néhány hónap múlván, s legföljebb az asztalfiókban felejtett műsorfüzet láttán dereng föl bennünk valami — az az előadás kisiklott valahol. Egészen más az, amelyet később is újra tudunk élni, élvezni, föltűnnek színészarcok, jelmezek, a képek mögül szavak, mondatok hangzanak. Igen, mert amit láttunk, hallottunk, egyedi, egyéni volt, nem tucattermék, nem a valóság felszíne, hanem új összefüggések rendszere. Oj valóság. És mégis a mi valóságunk. Emberi, társadalmi, történelmi. Akár közelebbi, akár távolabbi, a miénk. Andrzej Wajda jóvoltából ilyen előadás nyújt felejthetetlen élményt Krakkóban, a Helena Modrzejewski- ről elnevezett és a lengyel színházi életben régóta jelentős szerepet játszó Stary Teatfban. Az elmúlt év márciusában volt a darab bemutatója, én szeptember végén láttam, tehát idestova négy hónapja. És most legalább annyira sajnálom, mint akkor, az előadás közben, hogy egy árva szónál csak valamivel tudok többet lengyelül, mert négy hónap múlván is megkockáztathatnék egy alaposabb ismertetést, ha nem elkapott szavakból, félmondatokból, no meg gesztusokból, helyzetekből kellett volna következtetnem a szüntelenül áradó szöveg tartalmára. Wajdánál ugyanis a szövegnek is jelentősége van, noha tudjuk róla, elsősorban a filmrendező Wajdáról, hogy sokszor többet tud kifejezni, elmondani képekkel, mint szavakkal. Röviden tehát: megfogott az előadás. Már a híre felkeltette az érdeklődésemet, meg a magamfajta turistákét; Krakkónak pedig aligha van polgára, aki nem megy el megnézni ezt a szenzációs — és még egy sor más jelzővel illetett — produkciót, amelynek a címét — Z biegiem lat, z biegiem dni... — így fordíthatnánk magyarra: Évek, napok múlásával... Vasárnapokon délután öt órakor~kez- dődik és pontban éjfélkor ér véget. Három kétórás felvonás, két szünettel. Az egyes felvonások címe Eviva l’artel; Szélvihar, juj; Közel, ami messze volt. Aki netán sokallja egy- huzomban a hét órát, vagy nem kap helyet vasárnap, az csütörtökön, pénteken és szombaton kiilön-külön is megnézheti az egyes felvonásokat. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy lengyel kollégám tudott szerezni két jegyet vasárnapra, nem egymás mellé, és nem a pénztárban, hanem a környékén, borsos áron. De nem bántuk. Akkor sem, ha netán nem bírjuk végigülni — pláne én, aki nem is értek-lengyelül — mind a három felvonást. Végigültük. Sőt! Mert mit is csinált Wajda Krakkóban, ahol nem először dolgozott, sőt, ahol otthon van. Olyasmit, ami nyomban felveti a divatos kérdést: hol kezdődik és hol végződik a színház? Már az előadás időtartama szokatlan és elrettentő, ha arra gondolunk, hogy sokszor egy rövid felvonás milyen unalmas tud lenni. Vajon hogyan lehet hét órán keresztül ébren tartani a néző figyelmét? Lehet-e egyáltalán? — kérdezhette Wajda, és megpróbálkozott a lehetetlennel, végrehajtotta kísérletét. Persze, nem elsősorban az iménti kérdés indította cselekvésre, hanem egy hozzá méltó és őt- jellemző szándék:-egyéni és közösségi sorsok alakulásának megidézése a társadalmi-történelmi változásokban, vagy épnen a mozdulatlan időkben. Nem akármilyen helyszínt választott: Krakkót, ezt a mesés várost. A három részre szakadt Lengyelországban ez a város lett a tudósok, írók, költők, képzőművészek fővárosa, s különösen a századforduló tájékán volt pezsgő a szellemi-művészeti élete. Vagyis abban az időszakban (1873—1914), amelyet az előadás átfog, két család történetének a bemutatásával. És itt hadd következzen, ami meglepetés volt a számomra, de jól érzékelteti Wajda merészen kísérletező szellemét: kilenc olyan lengyel drámaíró egy vagy több darabjából szerelt ösz- sze egyet, pontosabban: írt forgató- könyvet — hol hosszabb részleteket, hol csak motívumokat használva fel —, akiknek a művében Krakkó a színhely, az imént jelzett esztendőkben. A kiszemelt szerzők: M. Balucki, J. Kaden Bandrowski, M. Dabrowski, Z. Kaweczki, /. A. Kisielewski, S. Przy- byszewski, A. Strug, G. Zapolska, T. Boya Zeleiíski. Változó a darabok műfaja, van közöttük dráma, vígjáték, tragikomédia, még kabaréjelenet is — természetesen sokféle természetű, korú, „foglalkozású“, sokféle álmot, vágyat megtestesítő szereplővel. Hogy lehet mindezt egybeötvözni úgy, hogy egységes legyen az előadás, ne törjön meg a stílusa, ne hulljon szét elemeire, ne legyen kusza, ne idegesítse és ne untassa a nézőt, vagyis úgy, hogy célba érjen? Fölösleges leírnom, Krakkó múltjának, a lengyel nemzet sorsának, a különböző társadalmi rétegek belső világának mély ismerete nélkül nem. És más eljárással is aligha, mint amit Waida a színpadon is alkalmaz: a filmmontázs technikájával. Hosszabb-rövidebb jeleneteket állít egymás mellé, amelyeknek látszatra semmi közük egymáshoz, az előadás rendszerében mégis pontosan kijelölt helyük van és ahogy váltják egymást csodálatos gyorsasággal — pillanatok alatt rendezik át a színpadot, nem viszik ki a kellékeket, csak odébb teszik, oldalra állítják, kifordítják őket, miközben bravúrosan dolgoznak a fénnyel, árnyékba rejtik, amire éppen nincs szükség a tágas színpadon — nemcsak lendületet érzünk, hanem ritmu- sos hullámzást is. Hol a polgári világban vagyunk, a Chominski majd a Dulski család fényes otthonában, rangjukat féltő, rangjukat vesztett emberek, ábrándozó kisasszonyok között; hol a bohémvilágban, a híres krakkói kávéházak egyikében, költők, írók, festők — álmodozók és nagy- szívű megváltók telített és vonzó at- moszférájú tanyáján, ahol közömbös tekintetű szép lányok lejtenok finom táncmozdulatokat, hűséges pincérek, zenészek hajladoznak; hol meg a szegény, megejtett lány sivár környezetében, ahová nagy hanggal érkeznek a bohémek a barátjuk után. És ahogy változnak a különböző töltésű jelenetek, úgy változnak a hangulatok, amelyek Wajda számára kifejező eszközök is egyúttal, nem csupán a hatás miatt ügyel rájuk. És nem csupán a hatáskeltést szolgálja La két kitűnő lengyel díszlettervező, fCrystyna Zach- watowicz és KazigUp/z Wi'sniak, színekkel is kifejező, Porfestő alkotása. Feltűnt, hogy a negyvenhat ázínész milyen magas színvöhaüon tud együtt játszani. És olyan magabiztoson van jelen az epikus színházban is,t hogy amikor az-előadás vége felé az egyik szereplő bakit követett el, a színpadon kitört a nevelés, amely már az előadás végéig tartott, nem tudlak elfojtani a színészek, bármennyire is igyekeztek, még zsebkendőkkel is. Amint egymásra pillantottak, újra el- nevették magukat. És a színészekkel együtt derült a közönség. Fent is lent is tudták, játékról van szó „csupán“. Igen, ilyen lehetett Krakkóban az élet, ilyenek a hangulatok, ilyenek az emberek, a nagy lengyel költő, drámaíró és festő, Stanislaw Wyspianski kortársai, amíg közbe nem szólt a háború. Itt fejeződik be az előadás. A szereplők felsorakoznak, kimerevedik a színpadkép. Mintha csoportképet látnánk egy régi családi albumban. Lenyűgöző a látvány — színpompás panoráma, mint az egész előadás, amelyet Krakkóban mindenki megnéz, aki csak teheti. Sokan még emlékeznek vagy tudnak a megelevenített figurákról, a krakkói művészvilág alakjairól, a fölemlegetett helyekről, a megidézett eseményekről. S ha netán nem tudnak, ott van segítségül — számomra legalábbis — a szokatlan, de kitűnő felépítésű műsorfüzet. Fő részét két plakátnagyságú lao alkotja — dokumentumok, újságkivágások montázsa. A tulaidonképpeni műsorfüzetben az egyik legjobb lengyel színikritikus, lan Bloríski. Andrzej Waidáboz intézett. szép levele — az előadásról — található csupán. A-*t ina többek között, hogv ezt az előadást csak Krakkóban lehetett létrehozni. És csak Krakkóban lehet megnézni, igaz élvezettel. BODNAR GYULA A felvételeken Boráros Imre, Kövesdi Szabó Marika és Pőthe István látható. Űk kapták a MATESZ nívódíját. A hazug című Goldoni-darab előadásában nyújtott teljesítményért. (Dus'an Majda felvételei) Zdenék Nejedig, a nagy cseh író, gondolkodó és pedagógus írta a Nemzeti Színház operatársulatának története című munkájában, hogy a vita, amelyben arra keresték a választ, vajon a prágai Nemzeti Színházat 1881-ben vagy 1883-ban nyitották-e meg, tulajdonképpen nem is vita. Nem az, hiszen az 1881-es tűzvész előtt csupán tizenkétszer gördült föl a függöny, s a folyamatos munka tulajdonképpen a második megnyitás után kezdődött el, 1883-ban. Így hát a prágai Nemzeti Színház-megalakulásának esztendejét is ez utóbbi dátumhoz kell kötni, a folyamatos dologtevés kezdetének időpontjához. Tehát öt év múlva, 1983 őszén ünnepli országunk vezető színháza fennállásának századik évfordulóját. A cseh színházi élet vezetői, természetesen, méltóképpen kívánják növelni az évforduló jelentőségét. A cseh kulturális minisztériumban, Otakar Holan miniszterhelyettessel az élen bizottság alakult a Nemzeti Színház 100. évfordulója megünneplésének előkészítésére. Ez a bizottság irányítja és koordinálja valamennyi intézmény, szervezet és társulat munkáját, amelyek hozzájárulnak, hogy a századik évforduló ne csupán a hivatásos és az amatőr színházművészet, hanem az egész csehszlovák kulturális élet jelentős ünnepe legyen. Az ünnepségre való előkészületek jegyében a Nemzeti Színház vezetősége úgy döntött, hogy elősegítve a hazai színjátszás, opera, valamint a balett fejlődését és gazdagodását, fölkéri a neves cseh írókat, zeneszerzőket és koreográfusokat, hogy felajánlott műveikkel járuljanak hozzá az évforduló megünneplésének sikeréhez. A Nemzeti Színház vezetősége a CSSZK Kulturális Minisztériumával, a Cseh Irodalmi Alappal, valamint a Cseh Zenei Alappal a közelmúltban úgymond alkotói megrendelést nyújtott át néhány neves cseh művésznek, akik szerződésben ünnepélyesen kötelezték magukat színművek megírására és zeneművek költésére. Vándorok tele (Zima poutnikú) címmel Jirí Hubáé, Az én váram (Műj hrad) címmel Jan Jílek, Madárfióka (Holátka) címmel Zdenék Kaloc, A szív időjárása (Pocasí srdce) címmel Radoslav losták, Erika és a zenekar (Erika a orchestr) címmel pedig Jirí Sotola ‘ ajánlott fel egy-egy megírásra váró színművet. Opera írására Jozef Boháé, Emil Hlobil, Karel Horkij, Ivó Jirásek és Jirí Pauer zeneszerző, új balettek létreho zására pedig Josef Ceremuga, Oldrich Flosman, Josef Pálentcek, Václav Riedelbauch és Václav Trojan kötelezte magát. Tagadhatatlan, hogy a nemzeti színház létrejötte valamennyi nemzet életében határkövet jelent. Akárcsak a cseh nemzet életében — illik hát így, méltóképpen, s ma, itt és most, természetesen, a szocialista eszmeiség szellemében készülni, emlékezni és emlékeztetni a cseh hivatásos színjátszásban oly sokat jelentő 1883 őszére. —sző— 1979. II. 4. 14 ÚJ SZÓ TM HENEIEM ■ HI iUÉN JEGYZETEK KRAKKÓDUL, EGY SIKERES SZÍNHÁZI KÍSÉRLETRŐL *
