Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-04 / 5. szám
\ Szenved a nyár. Még nem akar elmenni — mondta volna Balog Kelemen. Hangosan, kellemes mély hangon, de mielőtt megköszörülte volna torkát, már tudta, hogy nem szólhat közbe, s így magában folytatta: kínlódik, vonaglásában forrósodik, olyan, mint a szépségét sirató asszony. Már-már a végét iárja. nappal még látni, de éjszaka erőtlen. Pirkadatkor, a kert alján, már az ősz dob ködös lepedőt a világ szemébe. Ilyen idők jártak, mire Balog Kelemen bérbe vehette a kertet. Az a Balog Kelemen, akinek a környezete el nem viselné, ha kivakarózna a szegénységéből. A vállalkozó ember most ott áll a ring- ben. A tömeg, mint a sebes, föltartóztathatatlan áradat, körbe fogja, szűnni nem akaró morajlással. Most kell megkeményítenie magát; a lámpaláz elmúlt, elszántság váltotta fel. Ki kell tartani, akár foggal-körömmel, reménytelennek tűnő helyzetében. Balog Kelemen tegnap este még átütő sikerben hitt, de ma már érzi, hogy ezek az emberek egy lyukas garast nem adnának sikerére. Az ellenfelek harcedzett idegekkel várakoznak. Az imént még félénk tekintettel méregette őket, most fellobbant benne az igazi egészséges kíváncsiság, s ami a legváratlanabbul érte: kezdte megismerni a sorsközösség fogalmát. Balog Kelemen megölte szégyenérzetét. Történjen, aminek történnie kell. Ebben a városban a piac helyi neve: ring — szorítókötelek között. És Balog Kelemen állt a szorítókötelek között. A lágyan permetező eső lefolyik hajáról. Jobb oldalról hetvenéves, fehér hajú, edzett piaci kofa toporog, akinek a portékájához nem kell kikiáltó, egészséges káposzta- és karalábépalántákkal vonult ide, és nem is adja őket drágán. Bal oldalán egy élelmesen árusító negyvenéves asszonyka, acélos hangszálakkal és vegyes portékával. Kettőjük között az asztalon, sötétzöld, jó ízeket ígérő kel, Kelemenék saját termése. Az első. Az éeen szürkéllő felhőtornyok versenyt úsznak a szárnyasokkal. Balog pedig versenyben az idővel: palántázta a kelt. Ilonka akkor már a szíve alatt hordta Ibolyát, így a vállalkozó férfi csak egyedül járt ki a kertbe. A gyümölcsfák és a bokrok csendben várták a telet. Mily különös és izgalmas felriasztani álmából a kertet megbontani ismerős rendjét, s új életet kelteni: katonás rendben húzódnak a kelsorok. Vén este volt, az árnyékok régen beleolvadtak a sötétségbe, mikorra Balog Kelemen befejezte a munkát, elköszönt a házigazdától és rohant a feleségéhez, örültek. Mindennek örültek, boldogok voltak. A vállalkozó csak kínnal tudta lefesteni Honának a kertet, a munka minden örömét, varázsát, melyet oly mélyen érzett testében, lelkében. Aztán lbol"áról beszélgettek. Kelemen megsejtette, hogy a karácsonyfát már Ibolya is látni fogja. — Ha majd értelmesebb lesz — szólt Balog a feleségéhez —, mesébe foglalom neki, hogy az életnek milyen csodálatos közkatonája az áttelelő növény. Mint a I mesebeli igazságos királyfi, egyszerű, hű harcos, akit a pokoiba is le lehet küldeni csetepatéra. Küzdött a kel január üvöltő szelében, február fogcsikorgató hidegében, meg- rogyant szárába erő tért március langy leheletére! Ilonka elmosolyodott. Ez a Kelemen ... Balog Kelemen, a vállalkozó, nyugodtan állt a portékájával megrakott asztal mögött, és nem erőszakosan, csak kitar- • tón kínálta a kelt. Belül hallotta Ibol-a gügyögését, kislányában egyre inkább Ilonkát vélte felismerni. Ez az érzés a legerősebb, ami valaha is betöltötte a lelkét: kétszeresen szerethetlek, Ilonka! Elsőnek az ősz hajú kofa szólította meg: — Ezt a kelfajtát nem ismerik ezen a vidéken. — Tessék, kel! — harsan fel a'bal felőli asszonyság. — Ez a kel leveleivel együtt Is fogyasztható! A járókelők még azt hihetik, rá akarják szedni őket. Mintha csak a három elárusító tudná, mit jelent a gyermekek számára ez a korai növény. — Áttelelő kel! — kiáltja el magát a hetvenéves kofa. — ízletes, a ml környékünkön nagyon elterjedt... — ezt már Balognak mondta. Kelemen nem értette, merre is van a nénike környéke, csak azt vette ki, hogy nem ez a vidék a szülőföldje. A férfi közben a vevőket tanulmányozta. Néhányan megállnak az asztalnál és gyanakvó kíváncsisággal nézik áruját, felemelnek néhány fejet és Kelemen mosolygós arcába pillantanak. Mások is Balog Kelemen segítségére sietnek. Már vagy hárman kínálják áruját. Az árumat, suttog magában Kelemen. Az árunkat, Ilonka. Tudja, hogy jóakarói közül legföljebb egv ha ismeri az áttelelő kelt, de megbíznak benne. Mert elhangzott itt olyan megállapítás is, hogy a nyulak, igen, azok fogyasztják a kelt levelestül. A nvulak ... — Én szakácsnő voltam — mondja a szűkszavú néni egyik vevőjének — Ha ízletest akar főzni, akkor válasszon bátran — mutat a kelre. — Párizsban is voltam szakácsnő — veti oda szinte bizalmaskodva Balognak. A kofák között izgalom hullámzik. Megjött a „cédulás“. Szedi a helypénzt és az asztalokért járó illetéket. Megáll a vállalkozó férfi előtt, állja az asszonyok szidalmát, mert a férfi még semmit sem árult. Kelemen fizet. Ekkor egy megkönnyebbült sóhajt hall. A cédulás mellett egy testes, rokonszenves, szemüveges férfi állt meg. — Hármat kérek — mondja szuszt — Hallottam, hogy valaki áttelelő' hozott... — A leveleivel is — mondaná B de a vevő mosolyogva félbeszakítja Ismerem. Majd küldök másokat is! A vállakozóban ismét feltámadt < mény. ömlik az eső, de nem bánja, szaemlékezik egy kora tavaszi, fé napra. A tél már halálra éretten szívt fel, oszladozott. A föld apró repedés kibújtak az első fűszálak, s az illati telítődött levegő szinte megbolondí az embert. Kint volt a kelültetvényei ragadtatva nézte a növényt, erősnek kotónak érezte magát. És akkor hir ráébredt saját kicsiségére. Megértett A Fülöp-szigetek egyik városkájában történt. A dzsip lassan haladt. Az amerikai tiszt kinyújtotta nyakát a volán mögött és az utca házait nézte. Kétszer vagy háromszor megállította az autót, aztán továbbhaladt. Végül is megállította a dzsipet egy favityilló előtt, amelynek a kerítése bambuszból volt. A vityilló mellett egy kis termetű kereskedő állt egy pult mögött, melyen üvegbögrék voltak. Pár ember, aki ott állt, megfordult és nézte a jövevényt. A tiszt ülve maradt a volán mögött és nézte a házat. Két poros trikós gyerek, nem tudni, honnét, a dzsip mellett termett. Mozdulatlanul álltak és nézték az autót. A tiszt rájuk pillantott, és intett a fejével. — Sajnálom, nincs rágógumim — mondta. A gyerekek azonban feszülten nézték, a szemük sem rebbent. Ahogy kilépett az autóból, nyomban elfutottak. • A magas, hosszú lábú tiszt kinyitotta a kaput, és bement a verandára. A kopott ülőkéjű székek üresek voltak. Kettő előre volt tolva. Amikor hanyagul hátra vetette sapkáját, bekopogott. Egy pillanat múlva bentről halk susogás hallatszott, az ajtó kinyílt és megjelent egy fiatal nő. Egyszerű házi ruhát viselt. Valószínűleg terhes volt. Nem mondta, csak állt ott és várt. — Itt lakik a Catiding család? — kérdezte az amerikai. — Talán maga is családtag? — mondta a tiszt. — Azelőtt sohasem láttam itt magát. — Parancsoljon beljebb fáradni. A tiszt letette a sapkáját, bement és körülnézett a szolidan berendezett vendégszobában. — Nem sokat változott ez a szoba — mondta. — Van még itthon valaki? — Egy pillanat — mondta a fiatal nő. — Parancsoljon, foglaljon helyet. Ellökte maga előtt a kifakult gyapjúfüggönyt és hátrament. A tiszt leült egy székre, amely már elvesztette eredeti alakját. Egy pillanat múlva a függöny meglebbent és bejött egy fiatal férfi. Alacsony ember volt, beesett arccal, halántékán már erősen őszült. — Üdvözöllek, Paul — mondta. Aztán közelebb lépett az amerikaihoz és végül kezet nyújtott neki. — Tony! — kiáltott fel az amerikai, és megszorította a Fülöp-szigetekről való kezét. — Már kételkedtem, hogy jó helyen járok-e. — Nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozunk még — felelte Tony. — Hogy nem látjuk egymást? — kérdezte kétkedőn az amerikai. — De miért ne? A világ kicsiny és a hadsereg mindenhová eljut. — Megrázta Tony kezét. — Milyen régen is volt? Tizennégy, tizenöt éve? — Igen — mondta Tony. — Tizennégy vagy tizenöt éve. — Ha az ember erre a helyre tekint, meg sem ismerné. Gondolom a bútort meg sem mozdítottátok. Mondtam is magamban, mikor ide jöttem, hogy épp olyan, mintha hazatérne az ember. Finom, ironikus mosoly jelent meg Tony ajkán. — Gondolod? — jegyezte meg. — Bizony. Boldog időket töltöttünk mi itt, nem? Megint Tony finom ironikus mosolya. — Jó a boldogságra emlékezni — felelte. — Parancsolj, Paul, foglalj helyet. — Hol az öreg? — kérdezte az amerikai és leült a székre. — Az apám? — mondta Tony. — Apám három évvel a háború után meghalt. Anyám egy éve rá követte őt. — Ördögien sajnálom, Tony! r- Az amerikai elkomolyodott és bólogatott. — Ezek csakugyan szomorú hírek. Szerettem az öreget. Az anyádat is. Hogy történt? — Nagyon sok dolog keserítette- az életét. Mondhatnám, a háború következményeibe halt bele. — Igen, tudom hogy volt. Gondolom, mindnyájatoknak rossz volt, ahogy a japánok bántak veletek. — Megint bólogatott. — Sajnálom az öregedet. , A függöny az ajtón meglebbent és bejött egy fiatal nő egyetlen üveg sörrel és egy pohárral a kezében. Mikor az üzlet felé nézett, Tony a vállára tette a kezét. — Paul, ő Bella, a feleségem — mondta. — Hát így van ez — mondta az amerikai és felállt. — Örvendek, Bella. Sejtettem, hogy ezt nem kerülöd el, Tony. — Ű Paul — mondta Tony. — Emlékszel? Beszéltem neked Paulról. — Igen — felelte mosoly nélkül —, emlékszem. — És én hogy emlékszem erre a helyre! — nevetett az amerikai és leült a székre egy pohár sörrel a kezében. — Teherautóval jártam ide. Legelőször betörtünk az ebédlőbe és a hadsereg boltjába, és elvittünk mindent, amit csak tudtunk. Aztán rendeztünk egy bulit épp ebben a szobában. Emlékszel még rá? — Emlékszem — mondta Tony. — Akkor még csak törzsőrmester voltam — folytatta az amerikai. — Emlékszel, hogy szidtam a hadsereget? Most pedig nézz rám! Soha nem volt ez nekem olyan jó, ahogy azt mondtuk. Maradtam, előléptettek tisztté, és most megint itt vagyok! Soha nem gondoltam, hogy ez így fog történni. Azóta már sok országban voltam, na de legjobb mégiscsak a jó öreg Fülöp-szigeteken. Itt vagyok a támaszponton, tudod. Kis Amerika a Fülöp-szigeteken. Békehadsereg. Jó itt, de a háború alatt mulatságosabb volt. Ivott és T — Hol var Nita? — Nita nii nem lakik i — Sajnáló szerettem vt a poharat. — — Nincs, — Na lám rikai, és az a címét nek lába kerülöli — A címé juk a címét, — Elköltő és hol az ej ez nem jó. Kiürítette a de lehet ho kék. Két gy Mikor előszó gyerek után gumit, Joe.^ egy szót se azt hittem, Elfutottak. — Azok a WILLIAM J. POMEROY* VISS2
