Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-04 / 5. szám
1979. II. 4. N C/3 5 „...az anyaszóba van a szív is zárva!“ avagy az emlékek szárnyán A legjelentősebb szlovák költő: Pavol Országh Hviezdoslav említésekor egy szelíd nézésű női arc tolul emlékezetembe, meleg nézésű szemek, a szájszögletben bujkáló. kedves mosoly, megértő és vigasztaló hang. Sok év suhant el azóta, (mikor először kapcsolódott tekintetem a kedves arc szemeibe s először hallottam halk, de bátorító szavát. Mikor is volt ez? Pontosan már nem tudnám megmondani, csak arFa emlékszem, hogy házasságunk első éveiben lehetett, mikor még nem beszéltem szlovákul — ami nagy feltűnést kelteit férjem szülővárosában. Nagyváradon, ahonnan a Tátra- aljára kerültem, nem ismertük az embert embertől elválasztó különbségeket, de az itteni városok polgári rétegeiben akkor még szigorú határvonalat húzott a lakosság közé a vallási, vagyoni és nemzeti hovatartozás. Ady Endre és Juhász Gyula városa: Várad, már akkor magán viselte a haladó gondolkodás bélyegét. Legjobb barátnőm zsidó származású volt, s bár a premontrei rend iskolájában tanultam, gyakori vendége voltam Ágoston Péteréknek, a későbbi kommunista népbiztosnak. Hogy osztálytársaim egy része román volt, csak onnan tudtuk, hogy a „paszulyvárban“ laktak — ezt a nevet ők maguk adták lakóhelyüknek a gyakran asztalra kerülő babfőzelék miatt... Itt azonban, új lakhelyemen nehezen értették meg, hogy egy szlovák család tagja életét magyar lányhoz kötötte, mikor köztünk nemcsak nemzeti, de vagyoni és vallási különbségek is voltak. S mert tudtam, hogy nem jó szemmel nézik férjem választását: sokáig elszigeteltnek éreztem magamat. Ennek következménye magától adódott: míg addig magyarságom ösztönös volt, most t u - d a t o s s á vált bennem. Férjem, aki megvetette a renegátokat, tiszteletben tartotta magatartásomat nemzeti hovatartozásomat illetőleg, de megkívánta, hogy ismerjem nemzete múltját, irodalmát, művészetét. Erre éppen az ő házukban kiváló alkalom adódott, hisz rendszeresen megfordult náluk Martin Rázus, Jankó Alexy, Stefan Krcméry. Tolsztoj bizalmasa: dr. Albert Skarvan. Az ő személyükön keresztül érdeklődésem nőttön nőtt a szlovák irodalom iránt, s mikor egy rokonszenves házaspár látogatott meg bennünket és a férj mint orvoskolléga mutatkozott be nekem dr. Matej Bencúr néven, már tudtam, hogy ez a Jugoszláviában működő orvos Martin Kukucjn néven neves prózaíró. Történt egy nyári napon, hogy vendégek érkeztek házunkba Árvából, köztük egy rendkívül rokonszenves idősebb nő is, akinek úgy látszik, feltűnt szótlanságom, talán megsajnált, vagy mert a’ro- konszenv láthatatlan szálakat szőtt közénk, mellém ült, átölelt karjával s elkezdett hozzám beszélni úgy, mintha már régen ismertük volna egymást. Érdeklődött tanulmányaim felől, beszélt Árva és Liptó szépségeiről, a szlovák nép egykori mellőzöttségéről s a jövőbe vetett hitéről, mikor majd megszűnik a torzsalkodás a nemzetek között, s hogv ennek a testvériségnek egyik példája — szerinte — a mi házasságunk ... Beszélt, mesélt, s a foitogató érzés, melyet hónapok óta éreztem, lassan felengedett. Kitártam előtte a szívemet, örömömet, szomorúságomat. Megértőén végigsimította arcomat s mikor búcsút vett tőlem, az volt az érzésem, mintha közeli hozzátartozómtól hallottam volna: ..A viszontlátásra.“ — Miről beszéltetek oly sokáig Ilona nénivel? — kérdezte férjem a vendégek távozása után. — Hát Ilonkának hívják? S milyen Ilonkának? — Hogyan? Hát nem tudod? A férje Pavol Országh Hviezdoslav, nemzetünk büszkesége. Aztán elmesélte, hogy Hviezdoslav is gyakran járt náluk vendégségben s férjem is nem egyszer időzött náluk Alsókubínban. Férjem úgy emlékezett vissza a költőre, hogy vagy a kertjében virágzó rózsafái között sétált, vagy hosszú szárú csibukjából eregette a kékeslila füstöt. — Legélénkebben él emlékezetemben az a nap, mikor a miklósi „Tátrán“ énekkar 20 éves jubileuma alkalmával Hviezdoslav eljött Miklósra, hogy részt vegyen az ünneDségen. Erre az alkalomra írta híres Kantátáját — ünnepi cho- rált, — melynek zenéjét Figus- Bystry szerezte. Akkor is nálunk lakott s élénken érdeklődött a liptói kulturális élet iránt. Aztán még egyszer voltam közelében — a temetésén, melyen én is részt vettem. De nehogy azt hidd — mondta emelt hangon férjem —, hogy eltűnt a végtelenségben, mint a többi halandó. Csak a teste semmisült meg. lényének anyagból formálódott; porrá omló része, szelleme azonban él, míg szlovákok élnek a földön ... I Az alsókubíni főtéren áll a költő bronzba öntött szobra. Mögötte van a Múzeum, melynek termeiben összegyűjtötték a rá vonatkozó leveleket, fényképeket, emléktárgyakat. Rendkívül érdekesek voltak számomra Hviezdoslavnak az egykori „Kassai Élet“-ben 1919-ben megjelent sorai: „Fiatal koromban" — írta a költő — „Petőfi utánzója voltam. Három évig jártam Miskolcon gimnáziumba, az egész idő alatt haza sem jöttem, magyar szellemben nevelkedtem. Kézsmárkon is így volt, ahol az 5—fi osztályt végeztem. Mint ötödikes gimnazista jól ismertem Petőfit, aki nagyon szívemhez nőtt, hiszen már harmadikos gimnazista koromban verseltem magyarul. Ötödikes koromban az önképzőkör pályázatot hirdetett egy versre ... a pályázaton én is részt vettem s a díjat a bíráló bizottság nekem ítélte oda.“ „A magyar írók közül mindvégig Petőfinek maradtam a legnagyobb tisztelője, akit a világ egyik legkiválóbb lírikusának tartok. Legszebb verse a »Szeptern bér végén«, amely nagy hatással volt rám és azért számtalanszor olvastam és olvastam újra. Ezt a költeményt különös gonddal akar tani a szlovák irodalomba átültetni, már nyomdában volt a fordítás, amikor még visszavettem és javítottam rajta.“ „A magyar epikusok közül Aranyi szeretem legjobban s azért majdnem valamennyi balladáját le is fordítottam ... Madách: »Az ember tragédiáját« is nagyon csodálom és különös melegséggel, örömmel fordítottam le szlovák nyelvre.“ Hviezdoslavnak gimnazista korában írt, pályadíjat nyert költeménye fordulópontot jelentett a költő életében. Ez pedig a költő rokonsága szerint a következőképpen történt: Mikor hazament a hírrel, hogy az ő versét ismerték el legjobbnak a pályázaton s mint „fiatal Petőfit" ünnepelték, költeményét hangosan felolvasta édesanyja előtt. Az anyja hallgatta, aztán megtörülte szemeit és azt mondta: „Nem tudok veled örülni, fiam, mert nem értettem meg, amit fel olvastál, hiszen nem az anyanyelveden írtad!" Az ifjú költőt lelke mélyéig megrendítette édesanyja szava, a szlovák anyáé, akit Medzihradsky Teréziának hívtak ... Ekkor éb- rendt öntudatra: „Som Slovák.“ — Szlovák vagyok — mondta s ettől kezdve anyanyelvén szedte rímekbe sorait, hogy megérthesse szívének legdrágábbja, az, aki őt a világra hozta. így lett a kezdetben magyarul verselő szlovák diákból népe legnagyobb költője, a világirodalom jelentős alakja: Hviezdoslav. Sze- retetét azonban a haladó szellemű magyar írók iránt haláláig megtartotta, s a Múzeum üveglapjai alatt ma is láthatók kedvenc olvasmányai: Puskin. Lermontov, Shakespeare, Schiller, Goethe, Slovecky, Mickiewicz és Vrchlicky kötetei mellett Petőfi, Arany és Madách munkái. Ady Endre fényképe alá pedig saiátkezűleg jegyezte fel az érdmindszenti költő örökéletű sorait: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad.“ Férjemnek igaza volt, mikor azt állította, hogy Hviezdoslav szelleme él, nem halt meg, nem múlt el elhunyta napján. Róla suttog a kubini fák lombja, az Árva folyó is mintha verseit mormolná, s az utcán járók-kelők mind őt emlegetik, mintha visszavárnák, mintha csak tegnap távozott volna el párnapos látogatóba Isztebnére vagy Felsőkubínba ... Sajnos, én az élő költővel sohase találkoztam. Ilonka nénit sem kereshettem már fel rózsafái között, csak sírhantjához zarándokolhattam, mely az alsókubíni temetőben domborodik, férje sírja mellett. Ám jóságos arcát, s vigasztaló, biztató szavait sohasem felejtem el, s féltve őrzöm halhatatlan férjének sorait, melyeket még diákkorában vetett papírda- rabkákra s melyeket szelíd nézésű feleségétől, Ilona nénitől kaptam. Valahányszor Hviezdoslavról olvasok, vagy hallok, felrémlik emlékezetemben az ő jóságos életpárja s a költő egykori verssora, melyet Ilonka nénitől hallottam először s amely végigkísér életem folyásán: „... az anyaszóba van a szív is zárva!“ L. KISS IBOLYA 1. Élet és irodalom Nem az irodalom prizmáján ót kell néznünk az életet, hanem egy általánosabb világszemléletet kell kialakítanunk magunkban a modern filozófia, szociológia, pszichológia ... egyáltalán, a marxista társadalomtudományok- ismerethalmazára támaszkodva. De természetesen oda kell figyelnünk a lermészettudományok problémáira és eredményeire is. Carlyle szerint „az irodalom az élet bora, de nem lehet az eledele soha“. Tehát magát az alkotásvágyat, az újrakezdés és a rácsodálkozás képességét kell fejlesztenünk és erősítenünk magunkban, mert az írás csak egy lehetséges formája a fenliek megvalósításának. Németh László szerint egy jó irodalomtanár a valóságban — statisztikailag is kimutatható — többet tesz az irodalomért, mint egy közepes tehetségű, pontosabban: egy közepes tehetségű íróvá fejlődő egyén. Számolnunk kell ezzel a ténnyel. Azt hiszem, az egész fiatal írónemzedék számára releváns ez a probléma. Az irodalomnak ugyanis veszélyei is vannak. Az irodalmi alkotásnak van egy óriási előnye minden más — nemcsak művészi — alkotással szemben: az eszme megvalósításához minimális anyagi segédeszközre van szüksége. Mindössze papirosra és ceruzára. Társadalmi vonatkozásban azonban ennek visszája is van. Sok tehetség az irodalom felé orientálódik, mert ott a legkisebb a társadalom ellenállása. De mivel igazi tehetsége valami máshoz van, az irodalomban vagy semmire sem viszi, vagy csak középszerű műveket alkot. Az igazi tehetség p valósággal szembeni harcban szüntelenül keresi a legmegfelelőbb kifejezési formát. 2. Hamlet a függöny előtt Minden tevékenység igyekszik „vonzáskörébe fogadni“ az embert, hogy biztosíthassa további életét, funkcionálását. Idővel szinte minden tevékenység dogmatikussá válik. Minden tevékenység öncélúvá akar válni: örök körben mozogni, működni tovább. A gondolat annyiban ellensége a tettnek, hogy megszakítja a cselekvés folyamatosságát és ezáltal problematikussá teszi a folytatást, tehát magának a tevékenységnek a létét. Ha megállók egy pillanatra, mindig megvan a lehetőségem, hogy ne menjek tovább, hogy visszaforduljak. Valami ilyesmit érezhetett Hamlet is: félt a tettől, mert tudta, ha elkezdi, már nem lehet abbahagyni. Hamletben szerintem az a tragikus, hogy ő mindkét szférában — a gondolkodásban és a tettben egyaránt — otthonos volt. A tettek embere és a tiszta gondolkodó nem tragikus figura, "inkább szánalomra méltó, vagy kimondottan nevetséges. Mindkettő mindig egyformán, egyértelműen reagál. Az a tragéíia, amikor az embernek választania kell a szó és a tett között. Aki a kettő egységét akarja — az a tragikus iiős. Nem az egyszerű propaganda által hirdetett szó és tett egységét, hanem a hamletit, a toll és a kard egységét. Hamlet a függöny előtt: itt egy olyan monológ hiányzik, amelyre még Shakespeare sem volt képes: csak azt látjuk, hogy Hamlet szúr, és Polonius holtan ösz- szerogv. Hamlet a tettek mezejére lépett. Már nincs visszaút, nincs menekülés, a tragédia megkezdődött... MÉSZÁROS LÁSZLÓ 11
