Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-04 / 5. szám
ÚJ SZÚ ' te levízió, 1979. II. 4. Az Ogonyok szovjet folyóiratban érdekes írás jelent meg az amerikai televízióról. Rövidített változatát két folytatásban közöljük A legolvasottabb amerikai folyóirat, a Rire Riders Digest 1978 júliusában közölte egyik olvasója levelét: „A családunk most olyasmivel foglalkozik, amivel eddig, míg televíziónk volt, sosem foglalkozott. A gyerekek meglepően gyorsan megszokták a készülék hiányát. Most saját képességeiket használják fel arra, hogy szórakozást találja nak maguknak. Űj játékok je lentek meg házunkban, s vala mennyien olvasni kezdtünk. .A gyerekek megismerték a csendes játék örömét. Nem megy már ritkaságszámba az sem, hogy vacsora után elbeszélgetnek szüleikkel. Es ami a legfontosabb — beszédük élénk és eredeti lett, a sajátjuk. Levetkőzték a televízióból■ átvett frázisokat. Megkérdeztem a gyerekeket: Mi a legjobb, amit a televízió távolléte adott ne künk? A legidősebb fiú mindhármuk nevében válaszolt: Megtanultunk gondolkodni és cselekedni.“ Eddig a levél... Nemcsak egy amerikai véleményét tiik rözl. Ugyanebben az időben a The New York Times így ír* erről a problémáról: „Kay Winters Kelet-Pennsyl- vánia alapiskoláinak tanfelügyelője kijelentette: »A kép ernyőn felvonultatott erőszak természetesen nagyon károsan hat a gyerekekre. Es az idő- veszteség? Hiszen a gyerekek a televízió előtt ülnek, ahelyett, hogy olvasnának, játsza nának a friss levegőn, barát koznának egymással, mint ré gén. A televízió az alvásra szükséges időt is elrabolja.« Pennsylvánia állam egyik iskolájának 6. osztályos tanulói között végzett felmérés kimutat ta, hogy átlag kb. heti 50 órái töltenek a képernyő előtt.“ Katherine Morrow, a Viscon- sine állambeli Grinfieldből így jellemezte ezeket a gyerekeket: „Nagyon lanyhák, álmosak, apatikusak. Nem szívesen gondolkodnak. Nem önállóak, csak arra képesek, hogy automatikusan végrehajtsák a feladatokat. Elszoktak a gyermekjátékoktól, nem tudnak részt venni a sportjátékokban sem, s nem képesek egyedül kigondolni semmit, ami szóra koztatná őket.“ Ennyit az amerikai televízióról és a gyerekekről. És mi a helyzet a felnőttekkel? Megszámolták, hogy az átlagamerikai naponta három óra 40 percet tölt a televízió előtt. A statisztika azt is bizo nyitja, hogy a gyerekek és a serdülők sokszor gyakrabban néznek tévét, mint a felnőttek. Mire egy amerikai 18 éves lesz, 20 000 órás „tévéiskolát“ tud hat maga mögött. Ez csak a kezdet. Később, amikor már kijárta az iskolát, sőt az egyetemet is, a tévé továbbra is élni tanítja az amerikaiakat. Igaz, hogy a televízió elsődleges célja a szórakoztatás, de egész sor műsor (a hírektől a sportközvetítésekig), tele van tűzdelve reklámmal, ami az amerikai első számú tanítójává teszi a televíziót, és végeredményben befolyásolja a közvéleményt, az íz lést. A szociológusok szerint ezen a téren a televízió játssza a főszerepet. Ebben az érte lemben a tévé befolyásosabb az iskolánál, az egyetemnél, a sajtónál és az egyháznál. „Az amerikai társadalmi élet legbefolyásosabb ereje“ — így jellemezte a televíziót Gerald Ford volt amerikai elnök. Bátran állíthajuk: ma semmi sincs olyan nagy hatással az amerikai szellemi életre, mint a televízió. Ezt a jelenséget még át kell tanulmányozniuk a szociológusoknak, a pszichológusoknak és más szakembereknek, a pszichiátereket is bele értve. Az amerikai televízió napon ta több mint 20 órán át sugározza műsorait (az adás fél hatkor, vagy hatkor kezdődik, és az utolsó film hajnali négy óra körül ér véget) több csa tornán. Mindezt az időt értékes műsorral betölteni szinte lehetetlen. Az igazat megvallva: nincs is ilyen irányú igyekezet. Ennek is megvan a saját oka. Néhányat megemlítünk. Először pár szót arról, milyen is az amerikai tévéhálózat-rendszer. A Nilsenindex Az országban három társaság működik — az American Broadcasting Company (ABC), a National Broadcasting Company (NBC) és a Columbia Broadcasting System (CBS). E három óriás mellett más kezdeményezések gyakorlatilag nem jöhetnek számításba. A triumvirátus tevékenységének legjellemzőbb vonása az egymás közti versengés. Állandóan folyik a három hálózat nézőinek számlálása. Ebből a célból egy speciális terv alapján, a kiválasztott házakban különleges műszert szerelnek a tévékészülékekre, amely feljegyzi, milyen csatornák műsorait nézik a háziak. Az így szerzett adatok, az űn. Nilsenindex határozza meg az egyik vagy mááik társaság műsorainak sikerét. Ezt távolról sem a társaságok tulajdonosainak morális kielégítése érdekében teszik. A sikert itt dollárban mérik. A Nilson-indexre ugyanis azonnal, érzékenyen reagál a börze, és késedelem nélkül •mozgásba lendül a részvények ára. Ugyanilyen érzékenyen reagálnak azok is, akik a tévében reklámozzák áruikat. A legsikeresebb, a legtöbbet nézett tévétársaságnál helyezik el reklámjaikat. És a három társaság közül a mindenkori első azonnal növeli a reklámárakat. Fred Friendly, a Kolumbia Egyetem professzora, a CBC volt rendezője és hírszerkesztő ségének vezetője így tanúskodik erről: „A Wall Street felfedezte, hogy jól lehet keresni a tévétársaságok részvényein. A tragédiát azonban az jelenti, hogy a Wall Street felfedezte a Nilsen-indexet és a nézőközönség nagyságának felmérését is, és csakhamar a televíziós munka lényege ez az index lett. A börze figyelemmel kezdte kísérni a tévénézők táborának méreteit, a reklámidő eladását, a feltételezett bevételeket, a hírek és a komoly adások részarányát a műsorban, meghatározva az amerikaiak tévéétlapját.“ Friendly találóan jellemezte, hogyan változtatja az üzleti érdek arannyá a tévét. És közben maximális mérték ben fütyül a tévéműsorok minőségére. Az U. S. News and World Report című folyóirat tavalyi, szeptemberi számában arról tudósított, hogy 1978 őszén a következőképpen oszlott meg a tévépiac a három „nagyhatalom“ között: ABC — 36,6 százalék, CBS — 32,6 százalék, NBC — 30,8 százalék. A szakértők úgy vélik, hogy a vezető ABC legalább 10 évig marad az élen. Megalapozott ez a jóslat: Például 1977 végén a három társaság által közvetített 10 legnépszerűbb szórakoztató műsor közül hét az ABC-é volt. A triumvirátus élethalálharca A három rivális kegyetlen harcának is sok áldozata van, mint egy igazi háborúnak. A CBS tulajdonosai „megtisztogatták“ a hálózat vezetőségét, az NBC pedig közel 400 embert bocsátott el. Norman Lear, az NBC producere mondotta: „Sokat beszélnek a képernyőn bemutatott erőszakról. Maguk ban a tévétársaságokban azonban sokkal több az erőszak, amelyet az első helyért vívott harc szül, mint műsoraikban.“ A konkurrencia mögött a jövedelemért vívott hajsza rejlik, semmi más. A tévéműsorok minősége ettől inkább romlik, mint javul, mivel a legnépszerűbb műsorok a legközepesebb, a tömegízlés kielégítésére szolgálnak, ami az igazi művészet szempontjából távolról sem a legjobb. Harry Bunnister, az NBC volt alelnöke írja: „En még sose hallottam, hogy egy műsor alacsony színvonala miatt bukott volna meg. Ám ismerek sok olyan adást, amely nek nem volt sikere, mivel »túl magasra tört«.“ Érdekes módon elemzi ezt a kérdést az U. S. News and World Report folyóirat. Szerkesztőségi cikkének már a címe is sok mindent elárul: „Tévéképtelenség, vagy még annál is rosszabb ...“ Az írás megállapítja: a káderek kicserélése a CBS és a NBC felső régióiban, ismét megmutatta, milyen emberfaló törvények uralkodnak a televízióban. Fő mozgató erejük nem a műsorok minőségéért, hanem a nézők mennyiségéért folytatott hajsza. Ilyen tárgyilagosan ítélik meg a helyzetet az USA vállalkozói. A lap szerint a televízió dolgozói elfogadtatják a legbanálisabb műsort is, mivel véleményük szerint a nézőknek épp ez kell. S mindemellett — húzza alá az U. S. News... — az ilyen műsorok összeállítói közben csak arra gondolnak, hogyan őrizhetnék meg saját helyüket a tévétársaságnál, hogy ne maradjanak munka nélkül. Valamennyien azon fáradoznak, hogy megelőzzék a másik két társaságot, a „saját“ nézők számában. És mint a lap írja, az ennyit jelent: „Elsőnek lenni a képtelenségekben és a rossz ízlésben." A kialakult helyzet jellemzése ez a különben komoly és tartózkodó lap erős kifejezéseket is használ: „A hi vatalok sosem engednék meg, hogy valaki milliárdokat keressen folyóink és tavaink beszennyezésével, de ezek a hivatalok szemrebbenés nélkül tűrik, hogy a kommersz televíziótársaságok az amerikaiak nyakába zúdítsák a tévészennyet, megmérgezzék őket, s ezzel milliárdokat keressenek.“ Art Buchwald, az ismert amerikai szatirikus egyik írásában így jellemzi a dolgok helyzetét: ..Az USA-ban új sportág született: a tévénézők megszámlálása. A lapok nrnden héten közlik az eredményeket, meghatározzák, melyik tévéhálózatot nézik a legtöbben. Mivel csak három ellenfél van, a játék nagyon unalmas. Az egyetlen, ami vonzza a szurkolókat: figyelemmel követhetik, hogy a televízió hány munkatársát fejezik még le. A futballban, ahol sok a csapat, az első a második és a harmadik hely nagy sikert és elismerést jelent. A televízió világában azonban más a helyzet: az első hely — a világ minden kincsét jelenti, a második — lealacsonyító, a harmadik — szégyen.“ Emberevö erkölcsök Az emberevő erkölcsök szilárdan megvetették lábukat az amerikai valóságban. Jól tükrözik a konkurrencia — a magánvállalkozás, a kapitalizmus vérszopó törvénye — lényegét. A tévéarénában a jövedelemért vívott bonyolult összecsapások nem egy könyvnek vagy film- v nek szolgáltak témául. Ezek bemutatják a televíziós társaságok elkeseredett harcát a nézőkért, vagyis a pénzért, a feljebb lépésért a szolgálati ranglétrán (vagyis ismét a pénzért), elénk tárják az emberek lélekölő munkáját, akik áruba bocsátják tehetségüket és végeredményben nem marad semmijük. Ezek a művek azonban mindamellett bemutatják azok fényes életét is, akik sikereket értek el a televíziónál. Az olvasó és a film nézője előtt kitárul egy álomvilág, csodaszép csábító nőkkel és eredeti jel lemes férfiakkal. Igaz, hogy ezek a férfiak és a nők — hogy mást ne mondjunk — illetlenül viselkednek. Ezek a könyvek, filmek nagyon meggyőzően mu tátják be azt az óriási befolyást is, mellyel a tévémágnások bírnak az egész nemzetre adásaikkal és anyagi hatálmukkal egyaránt. Egy film — tanulságokkal Ilyen televízióról szóló mű a „Tévéhálózat“ című film is, amelyet az utóbbi évek egyik legjobb filmjének tartanak az USÁ-ban. A három tévétársasággal egy negyedik, az UBC vív harcot. Vezető hírmagyará zója Bill Howard a már emlí tett mágikus Nilsen index áldozata lett — az index bizonyítja a tévésztár népszerűségének csökkenését. A baj nem jár egyedül, Bill Howardot a magánéletben is kellemetlenségek érik. Elkeseredésében műsorában a képernyőről egész Amerí kának váratlanul bejelenti, hogy már elege van a puszta fecsegésből, főbe lövi magát. Az UBC vezetősége kétségbeesik, de Diana Christensen, a társaság hírszerkesztőségének vezetője, megtalálja a módját, hogyan lehet még ebből a botrányból is pénzt csinálni. Bebizonyosodik, hogy a hírmagyarázó nyíltsága ismét felébresztette iránta a tévénézők érdeklődését, amiről a Nilsen-index is tanúskodik. Az ügyes Diana javasolja, hogy rendezzenek egy show-t Bill Howard részvételével. A politikai hírmagyarázóból bohóc lesz, ám népszerűsége ismét csökken. Ekkor Diana egy sátáni tervet dolgoz ki — ugyanabból a célból — a társaság jövedelmének növelése céljából. Javasolja, hogy szervezzék meg Bili meggyilkolását az adás közben, hogy a nézők láthassák a hírmagyarázó halálát. A tervből valóság lesz. Több millió tévénéző szeme láttára a több millió színes képernyőn lejátszódik a szörnyű dráma: a felbérelt gyilkosok egy tucat nyi golyót engednek Bili testé be. A hírmagyarázó meghal, a gyilkosok nyomtalanul eltűnnek, a Nilsen index pedig azonnal jelzi a társaság műsorai népszerűségének ugrásszerű növekedését. A néhány fent idézett amerikai vélemény a televízióról, tá volról sem haladó embereké. Mit ér például az U. S. News and World Report a vállalkozó sajtószervének éles véleménye! Nem lehet azzal vádolni, hogy különösképpen elítélné az ame rtkai életformát. De mégsem lehet elítélni az egész televízió- termést, úgv mint ezt a folyóirat feszi. Mondjuk talán így: Az amerikai televízió műsorainak átlagminösége sok kívánalmat hagy maga után, de a műsorok között vitathatatlanul találhatunk nagyon érdekeseket és jó minőségűeket. Népszerű műfaj Az amerikai televízió nagyon népszerű műfaja a beszélgetés. Hírmagyarázók fellépése, interjú, több ember beszélgetése, a stúdióba meghívott szakértők és társadalmi személyiségek műsorai — így lehetne jellemezni ezt az érdekes műfajt. Sőt, még a legnépszerűbb show-k vezetői (megfelelnek alapjában a mi konferansziénk- nak, de összehasonlíthatatlanul nagyobb jogokkal bírnak) sokat beszélgetnek, vitatkoznak a nézőkkel, hallgatókkal és a műsor résztvevőivel. Az ilyen beszélgetések ideje legalább a show felét teszi ki, ha nem a nagyobb részét! A hírmagyarázók műsorai, az interjúk és a vitaműsorok min denekelőtt azzal váltanak ki érdeklődést, hogy a beszélgetés nagyon spontán folyik. Érdekes, hogy ez nemcsak a hivatásos tévébemondók és hírmagyarázók beszédét jellemzi, hanem a vitapartnerekét is, akik a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerülnek ki. Kellemes megfigyelni a show-műso rok résztvevőinek egyszerű, természetes viselkedését a tévékamerák előtt. Sőt még az egyenes riportokban is, amikor az utca emberét szólaltatják meg, az szabadon, minden mesterkéltség nélkül válaszol a tévériporter kérdéseire, nem zavarja őket a tévékamera és mikrofon jelenléte. Ezt bizonyára azzal lehet magyarázni, hogy a tévé rendkívül aktívan behatolt az amerikai társadalom életébe. Az amerikai nemcsak a televízió képernyőjéhez szokott hozzá, hanem ahhoz is. hogy kötetlenül társalogjon a tévé dolgozóival, akik gyakran az otthonában lepik meg vagy munkahelyén. VLAGYIMIR NYIKOLA1EV (Folytatjuk)
