Új Szó, 1979. december (32. évfolyam, 284-308. szám)

1979-12-27 / 305. szám, csütörtök

A könyv o szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely, minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit sem hagy éhen. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Már megvásárolható A túlélés dilemmája Tűnődések Mm Frisch legújabb könyve kapcsán A német nyelvterületen fi könyveik őszi sikerlistáján szere­pel Max Frisch svájci német író (a Homo Faber, Stiller, An­dorra stb. szerzője) vadonatúj kötete: Dér Mensch erscheint im Holozün (Az ember a Holo- cén-korban jelenik meg). A Suhrkamp kiadónál gondozott furcsa címet viselő könyv mű- iajmegjelölést is ad: elbeszé­lés. Az író mondta egyszer ma­gáról: Nem azért írok, hngy áb­rázoljam, hanem hogy megis­merjem az igazat. Lássuk iiát, mit akar megismerni, megis­mertetni új könyvében Frisch. A szituáció: az Alpok egyik völgyében meghúzódó falucská­val többnapos esőzés után meg­szűnik minden kíilvilági kap­csolat, az utak feláztak, a hi­dakat elsodorta a víz, megszűnt a közlekedés, kihagy az áram­szolgáltatás, megakad az élel­miszer-ellátás. A hős: Geiser úr, a nyugdíjas vállalkozó. A cse­lekmény: az öreg élete utolsó nagy csatájára készül. Vélt el­lenfele a várható katasztrófa: bármelyik éjszaka megindulhat a hegy, s örökre maga alá te­meti a falut. Volt már ilyenre példa. De vajon fölvehetí-e a harcot Herr Geiser a földindu­lással, viharral, a természet erőivel? Nyilvánvaló: az öreg önmagával, saját elmúlásával kerül szembe. Furcsa küzdelem ez részéről, nem tervez fogcsi­korgatva utolsó erőpróbát, eszé­be sem jut, hogy megkísértse a változtatást, a korrekciót, a legvégső nagy tett akárcsak gondolatban felmerülő lehető­ségét. Legtitkosabb érzései is nélkülözik a szemrehányás, a tehetetlen düh mákszemnyi in­dulatát. Az esőverte, magányos házban önmagát a külvilágban kereső öregember néhány unal­mas napjának fakó története lehetne ez az elbeszélés, ám nem az. Mert a legelemibb em­beri tulajdonság tör felszínre Geiser valamennyi tétova moz­dulatából: valahogy megtalálni az ellenfél Achillesz-sarkát. Ügy tetszik, unaloműző fogla­latosságra szánja rá magát, le­xikonokban, történelemköny­vekben keresi azokat a passzu­sokat, amelyek hasonló vész­helyzetekről számolnak be: mi történik egy természeti kataszt­rófa után. mennyi a túlélés va­lószínűsége? Előbb apró cédu­lákra jegyzi föl a fontos tudni­valókat, majd egyszerűen ki­vágja a könyvekből a kívánt idézeteket és aggatja velük tele szobája falát. Az élet megjele­nése a földön, a vulkánok mű­ködése, őshüllők életkörülmé­nyei, erózió, Nóé és a vízözön, a villámlás szakszerű leírása, alpesi helytörténeti tudnivalók — megannyi cetli, mintha mindahány az öreg hangosan gondolkodását helyettesítené. Geiser sietség nélkül, megfon­toltan dolgozik, geológiai, ant­iOlvasás közben (Gyökeres György felvétele) ropológiai, földtörténeti és bib­liai magyarázatokban kutatja a nagy titkot — nos, mondjuk ki helyette: az öröklétet. Az egyes ember determináló sze­repét. önmagát. A túlélést. Alig moccan az óramutató. A változatosság zöreje: saját léptei. Dörög és villámlik, szél ropogtatja az ereszeket, s csak dől, dől az eső. „Amikor Geiser úr ismét az ablakhoz lép, hogy a lomhán lesikló esőcseppből megbizonyosodjék, az idő nem állt meg — ez a világegyetem történetében sohasem fordult elő! — s amikor már nem tud­ja megállni, hogy újra rá ne pillantson az órájára, még min­dig csak hét perccel mult hat óra." Ez a világgal kapcsolatát vesztett ember csöppet seim riadt. Pedig az lehetne. Sőt. A vészterhes percekben — vélhet­né bárki — saját életén illenék eltöprenkednie. Ö inkább eny­hén bosszús, mert idegen sza­vakkal, tudományos definíciók­kal kell küszködnie, érthetetlen terminus technikusokkal bíbe­lődnie, s mindezt azért, hogy meglelje helyét ebben a szinte kizárólag csupán természeti szempontból megközelített vi­lágban. Rossz helyen keresi. Ezt maga Frisch is érzi, tud­ja, ezért meghagyja vénecske hősét annak, ami: nem is hős, csak vénecske. öregember, aki ez alatt a néhány esős nap alatt tisztességgel megküzdött ez elmúlás gondolatával, s el­fogadja: a vesztes mindenkép­pen ő. Túlélés nincs. „A ka­tasztrófát csupán az ember is­meri, amennyiben túléli azt; a természet számára nincsenek katasztrófák Szerteifoszlott egy illúzió? Dehogy, csupán az történt, hogy egy ember megértette, el­kallódott, s most el fog tűnni a természet tudattalanságában, nyomtalanul beleolvad a világ­mindenség évmilliós történeté­be. Ez az elkeriilhethetlenség van benne az elbeszélés utolsó mondataiban: „A falu sértetle­nül áll. Augusztusban, éjjelen­te hullócsillagokat lehet látni, vagy hallani, mint huhog egy bagoly.* Frisch kijelentését idéztem fentebb. Ezzel a rövid tűnődés­sel szerettem volna szaván fog­ni az írót. Ügy vélem, nem si­került. Minthogy, most az egy­szer, neki sem az igazság meg­ismerése. Csak ábrázolása. NAGY JUDIT Emíper én tsönyv Aki a békéért van, a könyvért van. Aki a könyvért van, az emberért van. Aki az emberért van, a békéért van. Ilyen a lélek és a szellem logikája: kört ir, védelemgyürüt rajzol körénk, jegygyűrűt kínál — legyünk a hűség és a ha­ladás jegyesei. Elméletben. Elméletben, mert a századok térképén nyugtalan ujjunk aligha áll­hat meg ponton, ahol ez a kör összeért volna, valósággá lett volna. A szó legpontosabb értelmében, legfájóbb ér­telmében a szónak, a könyv drámája születé­sünktől napjainkig tart. Ez a — most már nem elméletig hanem valóságos — dráma kegyetlen remekmű, mert igaz. Mert Prométheusz nagy em­ber-áldása, a tűz, mikor átokká lobban bestiák fújtató lihegésétöl, a csillagokhoz esdő máglya lángjában legtöbbször könyvek égnek — a sza­badság, igazság és béke hamvait négy ég felé szórja a szél. Aki könyvégetéssel kezdi, emberek égetésével végzi. Heine próféciáját századunk­ban Hitler hitelesítette. És visszafelé az időben: az inkvizíció. És napjainkban: Pinochet; kis Pi­nochetek, nagy Pinochetek. Láthatjuk: ember és könyv égő kapcsolatban vannak. Nevek, nevek, nevek — a könyv kapcsán ör­vénylenek. Emberek, nemzetek jegyei, és ékv. a könyvön — emberek, nemzetek, jegye, hullám­zása, megmeriilése, elmerülése, tündöklése. A né­pek műve a könyv, a nép önnön igazoló pecsétje szerint: néma mester. Mester, aki végtelen lehe­tőségeivel és hatalmas ihletével lelkünket a béke DUBA GYULA: KÁDEREZÉS A (ZSEB) PARNASSZUSON, Ma­dách Könyvkiadó, Bratislava, 1979. Ára: 20.— korona Az utóbbi éveikben irodalmi szociográfiát — Vajúdó paraszt- világ —, regényt — lvnaik a csukák —, elbeszélést író Duba Gyula ebben a könyvében visz- szatért régi önmagához, a Baj van a humorra], a Szemez a fe­leségem 'korszakának hangjá­hoz: nagy kariikírozó kedvvel, jó adag utánzókészséggel iro­dalmi karikatúráikat készített az ötvenes években indult saját nemzedékéről és mostani ikor- társairól. Költőt, írót, dráma­írót egyaránt kifiguráz; utánoz verset, prózát, színmüvet. Csal­hatatlan szimattal talál rá és csap le a célba vett szerző mo­dorosságaira, stílusának jellem­ző jegyeire, hangos nevetésre késztetve nemcsak irodalmunk ismerőit, hanem mindenkit, aki szeret élni a humor fűsze­rével. Ízelítőül néhány nevet és címet a Kacagó irodalom című ciklusból: Egri Viktor: Pünkösdi örökség, Török Elemér: Lányka, lányka, Gály Olga: Ne enged­jük, Dénes György: Emlékezem. Persze, kritikusainkat is paro­dizálja; Csanda Sándor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond és Mé­száros László egyaránt bemutat- tatik Duba új humorisztikus könyvében, amely bizonyára valamennyi olvasó szimpátiáját elnyeri. Jšfôstev Hašek müveihez édesíti, Lenin szavaival, szocialista munkánk szerszámává válik, mellyel a béke mű­veit építhetjük. Mondják, rávall az emberre, mi­lyen könyvek fordulnak meg a kezén. De rávall egy népre, nemzetre, nemzetiségre is. Ha egy nemzet népessége bőven el van látva jó köny­vekkel fényleni fog, valljuk Comeniusszal együtt. Egy nemzetet vagy nemzetiséget könyv- kultúrájának tükrében is megnézhetünk és meg­ítélhetünk. Tudva és mondva a tartalom és for­ma bonthatatlan egységét, szépségét, mértékét s ízlését, mert közkézen forogva az is nevel: szépségre, mértékre, ízlésre. Nevel nemzedékeket — gyereket, ifjút, felnőttet. A könyv: echó. A könyv is: echó. A könyv: echó is. Az alkotás természete, hogy a magasba tör., előre, úgy, hogy a magaslatokba. S ha vallatjuk a könyvet, ha hangosan kérdezzük, ha kiáltva vallatjuk, visszhangok ütik meg — a szívünket: haragosak, mert tiszták, szelídek, mert bizako­dók, kérdezők, mert tudni akarók, hazaiak, mert helyüket keresők, igazak, mert van igazság, kell igazság. A visszhang: napsütés és szélfúvás, szá­razság és eső, csönd, suttogás meg pávarikoltás. A visszhang: közösség. A közösség visszhang. A könyv a miénk —- vagyunk a könyvé. A könyv olvasói, írói, bírálói vagyunk. Kérdezői és kérdezettjei. ' KULCSÁR FERENC JAROSLAV HAŠEK: DEKAME- RON, Madách könyvkiadó, Bra­tislava, 1979. Ára: 34.— korona. E második kiadásban megje­lenő kötet válogatás Jaroslav Hašek több mint ezer apróbb írásából — szatíráiból, karcola- taiból és humoreszkjeiből. A Dekameron száz humoros-szati­rikus elbeszélést és karcolatot tartalmaz. A Hasek-szakértők ál­talános véleménye szerint Ha­šek írásait lehetetlen — aklasz- szikusoiknál már megszokott módszerrel — „értékük szerint osztályozni“. A Dekameron esetében mégis sikerült szinte a lehetetlent megvalósítani: si­került Hašek rövidebb írásaiból összegyűjteni a legjellemzőbbe­ket s emellett azokat, amelyek az olvasók körében előrelátha- lólag közkedveltté válnak. S ez nem kis dolog, főleg ha figye­lembe vesszük, hogy Haseik ap­róbb írásai mindig is háttérbe szorulnak a Švejik mellett. A Dekameron írásait Josef Lada illusztrációi teszik még élveze­tesebbé, aki nemcsak barátja^ hanem a bohém lka lan dóikban az író társa is volt. ORDÓDY KATALIN: KEREKES KÜT, Madách Könyvkiadó, Bra­tislava, 1979. Ara 19.— korona Ordódy Katalin nevét 1958* ban ismerték meg az olvasók. Ekkor jelent meg első regénye, A megtalált élet. Ezt több re­gény követte: 1961-ben a Nem­zedékek, 1963-ban a Dunáról fúj a szél, 1969-ben Az idegen. A keskenyebb űt, amely három kiadást ért meg, először 1971- ben, a Kiküldetés 1977-ben lá­tott napvilágot. Legújabb regé­nyének fő helyszíne egy erdő­széli ház, amelyet a közelében levő kútról Kerekes kútnak ne­veznek. A valamikori nagy csa­ládból már csak az idősödő nagynéni lakik itt. Szomorú al­kalomból hívta össze nővére há­rom gyermekét: az édesanya te­metésére. A három gyermek sorsa igen különbözőképpen alakult az utóbbi harminc év alatt. Géza, a legidősebb, Svájc­ba sodródott a második világ­háború idején, most sikeres üz­letember. Imre időközben fő­mérnök lett, Vera pedig hiva­talnoknő. Az ő párbeszédeikből, visszaemlékezéseikből, belső reflexióikból rajzolódik ki egyé­ni sorsuk, a család, a ház tör­ténete. A három együtt töltött nap folyamán számos élmény­nyel gazdagodnak: alaposabban megismerik egymást és önmagu­kat. Életüket ezeknek az isme­reteiknek birtokában élik — re­mélik: jobban, emberibben — tovább. fosta délen mMMM - l ■> 4 '*■ ' '•< ' > . • •> * >;; , -v ~ ■■ o» LADISLAV BALLEK: POSTA DÉLEN, Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1979. Ara: 18.— ko­rona. Ladislav Bal lek a fiatal szlo­vák széppróza egyéni hangú művelője. Már az irodalmi be­mutatkozása is látványos volt! az 1967-ben megjelent első mü­vét — Menekülés a zöldellő rét­re — a Slovenský spisovatef [könyvkiadó vállalat díjával és az Ivan Krasko irodalmi díjjal jutalmazták. Második könyve — az 1969-ben — megjelent Égő- vörös liliomok útján — ugyan­csak osztatlan elismerésben ré­szesült. Egy kötetbe foglalva e ikét kisregénye jutott el idáig a magyar olvasóhoz. A Posta dé­len a történelmi félmúlt har­mincöt évvel ezelőtti esemé­nyeihez kanyarodik vissza az időben, egy határ menti dél­szlovákiai kisváros lakosainak mindennapi életéhez, mely az érzékeny lelikű és fogékony szellemű gyermekhős személyes történelmévé, meghatározó él­ményévé válik. A könyvet Bal­lek hazai magyar nemzedéktár­sa, a szlovákiai magyar olvasók körében ugyancsak ismert Be- reck József fordította ma­gyarra. 1979. XII. 27. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents