Új Szó, 1979. november (32. évfolyam, 258-283. szám)
1979-11-30 / 283. szám, péntek
Egy költészet látható vidéke TÖZSÉR ÁRPÁD GENEZIS CÍMŰ KÖNYVÉRŐL Ezerki lencszázhet ven táján, amikor líránk modernizálódni kezdett, főleg Tözsér Árpád hatására, és egyre több helyet követelt magának a sajtóban, kiadóban s valamivel később a pódiumon Is, hirtelen sokkal több ellenzője, mint híve lett a modern versnek, anir csak részben magyarázható az új iránt mindenkor megnyilvánuló ellenszenvvel. Pedig, különösei) kezdetben, nem is volt olyan modern és egyéni (lévén újraismétlések csupán, kísérletek másutt már régen kipróbált izmusok, irányzatok szellemében), mint amilyennek a mi irodalmunkban, a mi „hagyományos“, érzelmes“, „anektlo- tizáló“ verseszményekhez szoktatott szemünkben (gondolkodásunkban) tűnt. Az okok nem -csupán irodalmi életünkben keresendők, hanem irodalmi neve lésünk ei maradót tságá ban, sajtónk, rádiónk elégtelen munkájában és az anyagi jóléttel kapcsolatos különféle társadalmi jelenségekben úgyszintén. Az utóbbi években, részben a kisszínpadi mozgalomnak, müveit irodalomnépszerűsítőknek köszönhetően, javult valamicskét a helyzet, nagyobb olvasóközönsége azonban ma sincs költészetünknek egyetlen társadalmi rétegben sem (nem enyhítheti gondunkat, nem csökkentheti feladatunkat, hogy világjelenség ez az érdektelenség), noha költészetünk a vers újabb és újabb lehetőségeinek a föltárásával és kihasználásával a nyelv, a szellem, a valóság számos, nálunk eddig ismeretlen területét hódította meg a hetvenes években. És mert e sorok íróját nem az érdekli, hogy miért olvas ezer ember verset, hanem az, hogy miért nem oivas tízezer, hadd ajánlhassa mindjárt — bár tud ja, szokatlan az ilyesmi, talán visszatetsző is — Tőzsér Árpád Genezis című könyvét mindazoknak, akik eddig elvetették vagy nem élvezhették — mert, mint mondani szokták, nem értették — a manapság születő versek nagy részét. II. „A papagái a szekrény tetején, I méregzöld tollai mögé zárua / reggeltől estig jajgat. / Nem tudja Előcsalni / párját a törött tükörből. / Begyük összeér ugyan, / de csőrük / (sárgaréz mérleg két nyelve) I örökké mellőzi egymástTragikus kép, torokszorító. Az ősforrása is ilyen. És ilyen a Tőzsér Árpád-i világ egész történelme. Éreztük, tudtuk ezt korábban is, amikor a Genezisbe válogatott darabokat külön- külön vagy más Összefüggésben olvastuk, de csak most derül fény igazán mindarra, amiből egy költészet született, ami egy költészetet alakított. Mert versben és prózában szüntelenül vissza-vlsszaitérnek, szinte minden oldalon jelen vannak a gyermekként átélt egyéni, családi, közösségi, történelmi tragédiák, félelmek, rettegések, melyek a későbbi „szülőföldeken“ sem tűntek el, sőt, újabbakat idéztek elő. Várhatunk-e hát fájdalommentes költészetet, idiilt, elringató bájt, ujjongó szerelmes verseket a költőtől, akinek ráadásul az alkata, természete nem a minden dolgokon könnyedén felül emelkedő bohémekéhez 'msonlatos, hanem az érzékenyekéhez, akikbe beleeszi magáit a valóság, akiket egyszere kínoz, rombol és épít a valóság, ugyanakkor örökké cselekvésre, változásra és változtatásra, költői — tehát: közösségi — tettekre kényszerít. Ha volt is egyensúly, ha találkozott is a mérleg két nyelve a tőzséri világ történelmében, csak egy-egy pillanatra, és csak egy két verssorban, természeti vagy helyzetképben: „ ... valamit leltem, / valami szép, nagyon nagyon szépet: / aranylábú páva lépked bennem. / Attól félek, hogy a. kedvem szétvet“ — hangzik egy régi versben, egy jóval későbbi pedig, melynek élén -a költő szótárában ritkán előforduló szó áll, boldogság, így szól: „a tavirózsák / a halakban gyökereznek / hajnalonként / a pontyok álmait ( kiillatozzák i még sosem voltak a parton / a tavat tengernek tudják / s elégedettek / de naplementénél a legboldogabbak / ilyenkor egy pici árnyékuk / nekik is serked.“ Egyébként mosolytalan az arc, az emberé is, a költőé is. Kemény arV, és könnytelen. Ha gördült is rajta könnycsepp, csak beiül, a belső falon, szemmel nem érzékelhetőn. Nehéz idők, élmények, külső és belső harcok tüzében edződött. És hatalmas önfegyelemben. Különben szétesett volna. Mi sem áll há>t távolabb tőle, mint a nosztalgia, a kesergés, önmaga és mások síratása. Férfias, tárgyilagos, józan, sokszor már- már hűvösnek tűnő hangját akkor is meg tudja őrizni Tőzsér Árpád — prózájában és költészetének főként a későbbi Szakaszában —, amikor szülőföldjéről, nemzetiségéről, any i- nyelvéről beszél. Mégis érezzük hangjában a tiszteletet, szeretetet, elkötelezettséget. Ha sír is, csak úgy, hogy a sírás fehér fogakkal visszafordul a szájba, miközben a kéz — nem nehéz elképzelni — ökölbe szorul, és ökölbe szorulna, ha poharat fogna is: mondjuk egy kívülről jött igaztalan érintés nyomán fölfokozott érzésállapotban az ujjak egyre erősebben szorítanák az üvegfalat, míg az össze nem roppanna. És nem a tenyér fájdalma, vér- cseppje kerülne a versbe, hanem — mint ahogy kerül is — a lélek fájdalmai, görcsei, lázadásai, de az értelemé is, amely versírás közben nem fékez, hanem ellenőriz, ellenőrzi a nyelvet, a szót, hogy minél pontosabb, tökéletesebb legyen a rendkívüli tömörítő erővel készülő kép, az egész vers. Vonatkozik ez elsősorban az Érintések című, 1972-ben megjelent Tőzsér-kötet anyagára, mely a Genezisben mindjárt a bevezetőnek, bemutatkozásnak szánt vállomásos esszé (önéletrajz) után következik, teljes egészében, do az egyes ciklusok és versek fordított sorrendben. Belső tájaikon járunk itt. A tár- g yaik (va ló sá g e lemelk) n era díszletek ezekben a versekben, hanem helyszínek, bennük ölt testet a lélek, a gondolat — melyek rezdülése szokatlanul, de kifejezőn, érzékletesen viselkednek a tárgyak, absztrakt festményekre emlékeztetően jelenik meg a költő arca is: „Karcsú / betonnövényben lakom / csak a lift látogat meg néha fsa postaláda / hozza fel / hideg leveleit / a falon tükrök / körbepásztázzák a szár / tágas üregét / nem találnak meg / mert arcom épp bennük / lóg lazán / felfelé I a húzás irányában / elkeskenyedve“, (Betonnövényben). Kijelentő, látszatra nyugalmat árasztó mondatokból állnak ezek a versek, de ott lüktet bennük, illetve a képekben, a feszültség, amelyet a szikár nyelvezet is fokoz. A korábbi Tőzsér-versek- ből (Kettős, űrben, 1967; Mogorva csillag, 1963) szinte kicsapott az indulat, a szenvedély. Korábban: lobbant a költő, vagy, mint egy régebbi versében írja, az indulat gránátként vetette száz darabra. De az akkori indulat sem elégikus költeményeket szült, hanem energikus versek sorozatát, külső (természeti, társadalmi, történelmi) és belső (lelki, tudati) tartalmakat, mozgásokat kifejezvén; és ekkor másképpen „hőse“ versének a költő: nyitottabb, beszédesebb, hevesen vitatkozik a világgal, de már ekkor sem állja meg, hogy ne hasonlítsa, ne írja bele magát tárgyakba, jelenségekbe, a természetbe, amely megszabadította kínzó érzéseitől, amely az ősember nyugalmát, a természeti ember nyugalmát kínálta neki. És amelyhez szüntelenül visszatér a városból, megidézi a városban, úgy is, olyan halkan, de halkságában is megrendítőn, mint Radiátor című versében: „a szabadon hemzsegő dunai szelek / a térdéről ebédelő kőműves / felszívódtak a / tízemeletes betonnövények / holt edénynyalábjaiba / már csak a radiátor tud róluk / az ő emlékezete a földszintig leér / rejtett csövekben kotyog a múltja* Mondom, idézem mindezt egy olyan gyűjteménnyel kapcsolatban, mely őszinte emberi és költői kitárulkozás, versben és esszékben (Gömörország, A „palóc“ népdalokról“, „Nyelvtáj“ és irodalom, továbbá a már említett bevezető írás és egy tavaly készült beszélgetés, mely az első sajtóban közzétett vers — Új Szó, 1956 — után zárja a kötetei). Csak a beszélgetés alatt szerepel évszám, másutt elhagyta a szerző, amit mint mondja megjegyzésében, a vers- diakr óniának versszillogizmussal való helyettesítése magyaráz. Vagyis ebben az összefüggésrendszerben nem a dátummal pontosan jelölhető idő a fontos, hanem maga a vers (verscsoport) mint egy másik vers (verscsoport) előzménye. Mondhattam volna következményt vagy okozatot is, csakhogy Tőzsér Árpád úgy kívánt fejlődésképet rajzolni költészetéről, hogy e költészet fejlődési ívének legmagasabb pontjáról — amelyről egyébként az Érintések megjelenése óta nem tudott elmozdulni, keveset is publikált, mármint verset — indul visszafelé az időben, a költészetét meghatározó, alakító előzmények, mozzanatok, külső és belső körülmények után kutatva, hangsúlyozván, hogy gyűjteménye nem összefoglaló jellegű, nem is a legjobb — vagy legjobbnak tartott — verseinek a válogatása. Tőzsér ennek ellenére, akarva-akaratlanul, próbára tette korábbi költészetét is. Ügy érzem, a próba sikerült, ha gyengébbnek tűnik is föl néhány vers, nem esik a kötet színvonala. Ebben természetes szerepe van annak, hogy Tőzsér számára a forma is mélyen átélt költői élmény volt mindig. És szerepük van az esszéknek, melyek nem kiegészítőkként, háttereként erősítik föl a kötet versanyagát, hanem szerves részekként. A bennük — közvetlenül és szép őszinteséggel — megfogalmazott valóság áthatja az egész gyűjteményt, mely így önnön értelmezését, kritikáját is magában hordozza, mely így, mint a jó könyvek általában, több önmagánál, nem pusztán az, ami lenni akart, aminek készült. Költészet is, történelmi és egyéni sorskép is, irodalomtörténet is. szociográfia is, „nyelvtáj“ is, lélekelemzés is, verstan is. Tudatosan és fegyelmezetten megépített rendben. BODNÁR GYULA „Az idő sürget“ Jegyzetek néprajzi kutatásunk időszerű feladatairól 1. Liszka József októberi cikkében mindannyiunk számára fontos és érdekes témát vet fel. Jelentős azért is, mert szó ra bírhatja a hazai néprajzkutatókat, gondolatokat ébreszt — kell is hogy ébresszen —, és a néprajz iránt érdeklődők nagy táborával megismerteti a témakör legaktuálisabb problémáit. Vitaindítónak szánt cikkével csak egyetérteni lehet. Kósa László szavaival élve: „Az idő sürget. Napról napra gyorsabban tűnik el a hagyományos paraszti kultúra. Önáltatás azt gondolni, hogy ezt az Európa szerte lezajló folya• matot. valamiként meg lehet állítani. Az azonban nem kétséges, hogy legszebb értékeit meg kell menteni, és mai szocialista kultúránkban hatóerővé, közkincfsé kell tenni.“ 2. Kik gyűjtsenek? Ennél a kérdésnél felmerül az önkéntes gyűjtőmozgaiom problémája, amelyben nagy lehetőségek rejlenek. A hivatásos néprajzosok közül azoknak, akik múzeumban dolgoznak, talán könnyebbek (ha szaibad ezt a szót használnom) a munkalehetőségeik a gyűjtés szempontjából. Tény, hogy szükség van néprajzosokra, de tény az is, hogy szakmájukban sokan nem tudnak elhelyezkedni. Ez persze nem gátolhat senkit abban, hogy a szabad idejében még aktívabban szolgálja e nemes célt. Visszatérve az amatőr gyűjtők problémájára, egészségesnek tartanám, ha ebbe a munkába belevonnánk a tanuló ifjúságot is, honismereti körök szervezésével. Azokon a helyeken, városokban vagy falvakban, ahol képzett néprajzos vagy tapasztalt amatőr néprajzos működik, vállalhatná az ilyen csoportok vezetését. Kezdetben megismertetnék a diákokat magával a néprajzzal, mint tudománnyal, később a gyűjtési munkával, módszerekkel, az erre való felkészüléssel és a munka menetével. Hogy egy-egy ilyen honismereti kör munkája ne legyen teljesen öncélú és elszigetelt (bár ezen segíthetnek az esetleges publikációs lehetőségek), felvehetnék a kapcsolatot a CSEMADOK járási szerveivel, ahol a Eredményes oktató-nevelő munka A gimnázium egyik fő feladata a tanulók felkészítése a felsőfokú oktatási intézményekbe. Tevékenységük egyik fokmérője tehát az egyetemekre és főiskolákra bejutott tanulók száma. Különösen vonatkozik ez a magyar tanítási nyelvű gimnáziumokra, melyeknek életképességükről kell tanúbizonyságot tenniük. A szülők, amikor gyermekeiket gimnáziumba irányítják, azt a szempontot tartják alapvető fontosságúnak, hogy az adott gimnázium milyen tudással látja el, hogyan készíti fel továbbtanulásra a diákot. A magyar tanítási nyelvű gimnáziumok az egyes szakokra való felkészítés objektív nehézségei (az orosz és egyéb idegen nyelv szakokra gondolok, hiszen ezek második illetve harmadik idegen nyelvként szerepelnek a magyar középiskolák tantervében, és kevesebb óraszámban tanítják, mint a szlovák gimnáziumokban) ellenére is sikeresen eleget tesznek fő feladatuknak. Sajnos, vannak szülők, akik ebben kételkednek, mások viszont tájékozatlanok s nem figyelnek fel az eredményekre. A kiváló munkáért állami kitüntetéssel jutalmazott, csaknem harmincéves Dunaszerda- helyi (Dunajská Streda) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium fennállása óta egyre jobb eredményeket felmutatva tesz eleget alapvető feladatának. Az eltelt idő alatt sok csallóközi fiatalt indított e! a továbbtanulás, a szakmai továbbképzés útján. Ennek ellenére még napjainkban is elhangzanak olyan vélemények, hogy a magyar tanítási nyelvű gimnáziumokból* kisebb az esély a főiskolai vagy egyetemi felvételre. A kétkedők és kevésbé tájékozottak számára csupán néhány adat. A dunaszerdahelyi magyar gimnáziumban az 1978— 79 tanévben 101 tanuló érettségizett sikeresen. Közülük 34 diák humán osztályból került ki. Emiatt érthető, hogy leszűkültek továbbtanulási lehetőségeik. Az érettségizők közül továbbtanulásra 07 tanuló jelentkezett. Egyetemi felvételt nyert természettudományi karra 5, orvosira és gyógyszerészetire 5, bölcsészettudományira 2, testnevelési karra pedig 1 tanuló. Műszaki főiskolán 14, mezőgazdaságin 4 fiatal folytatja tanulmányait. Ketten-ket- ten a közgazdasági és pedagógiai főiskolán tanulnak, egy tanuló pedig katonai főiskolára került. A továbbtanulás szempontjából nagyon hasznosak a diákolimpiák. A dunaszerdahelyi gimnazisták a múlt tanévben a matematikai, fizikai, földrajzi és orosz nyelvi olimpiákon kerületi első és országos jó helyezést értek el. Csak a legutóbbi tanév számokban kifejezett eredményei, de általában a magyar tanítási nyelvű középiskolák sikeres oktató-nevelő tevékenysége bizonyára eloszlatják a kételyeket s feltehetőleg bizalommal töltik el a fiatalokat, különösen most, amikor sokan ismét pályaválasztás előtt állnak, MÄZSÄR LÁSZLÖ néprajzi albizottságok működnek. Minden ilyen bizottságnak van egy bizonyos évi munkaterve, ami a helyi néprajzi gyűjtőmunkára vonatkozik. Itt lepnének be a honismereti körök, hogy segítséget nyújtsanak a gyűjtőmunkában a bizottság által kijelölt területen. A munkát néprajzos szakember irányítaná és közös munkával megmentődne elődeink élet- és gon dol ko dá s m ó d j a. 3. A CSEMADOK-kal való együttműködésről konkrét példával is szolgálhatok. 1979. november 19-én Duna szerdahelyen (Dunajská Streda), a Csallóközi Múzeum és a CSEMADOK járási vezetősége megalakította a Múzeumbarátok körét, melynek célja a Csalllóköz és a vele szomszédos területek megismerése néprajzi, művészettörténeti és történelmi szempontból. Lényeges szerepet kapnak a múzeumlátogatások, az előadások és nem utolsósorban a közös néprajzi gyűjtőutak. A kör fő feladata a CSEMADOK JB támogatásával a néprajzi albizottság megalakítása, azaz munkájának ismételt beindítása. A munka terv, a rendszeres összejövetelek és előadások, természetesen nem lennének, öncélúak. Be kell kapcsolni a járás többi CSEMADOK szervezetét és tagságát, általuk és rajtuk keresztül növelni az érdeklődők és segítő szándékúak népe táborát. B. Kovács István cikkéiben fölveti, hogy az albizottságok vezetői évente párszor összejöhetnének; ez a tapasztalatcsere is a munkák összhangját növelné. Ügy érzem, mindannyiunknak nyilvánvaló, hogy az amatőr gyűjtőmozgalom kérdése az a kérdés, melyet nem hagyhatunk megválaszolatlanul és lehetőségeinkhez képest mindent el kel’ követnünk azért, hogy működése a magyar néprajztudomány számára hasznos legyen. 4. A néprajzi tárgyak gyűjtésével és megőrzésével kapcsolatban Liszka József cikkében található egy megszívlelendő javaslat a népi építkezésekre vonatkozóan. Sajnos, már egyre kevesebb helyen, de azért még mindig találhatók a falvakban olyan házak, melyek a népi építészet jegyeit viselik magukon, sőt a melléképületek, az udvar és a kerítés Is a hagyományos anyagból és technikával készült. Ezeket a házakat legtöbbször idős emberek lakják, az ő haláluk után az épületek szé'P lassan megsemmisülnek. A jó állapotban levőket védetté kellene nyilvánítani, restaurálni úgy, hogy abból a fiatalabb generáció okulhasson. Jó lenne, ha Liszka József írásának hatására fellendülne nemcsak a néprajzi kutatás, de a hazai néprajzosok egymás közti kapcsol a tkeresése is. Keveset tudunk egymásról, egymás munkájáról, a tapasztalat- csere pedig az együttműködés új lehetőségeit rejti magában. Többet kellene találkoznunk, s rendszeresen, szervezetten. 5. Népi kultúránkat ápolni, szívvel és szeretettel megőrizni az eleinktől ránk maradt értékeket — mindnyájunk kötelessége. Ebben a szellemben szólnak Kodály Zoltán szavai: „Népet csak egészben lehet megismerni. A nép dalát is csak az érti igazán, aki ismeri szokásait, ruházatát, életét, építkezését, egész életét, és viszont. Akármilyen alapos részlettanulmány csonka marad, ha nem terjed ki figyelme a nép életének minden jelenségére. Csak így jutunk el végre olyan fokú nemzeti önismeretre, amely egyrészt kielégíti a tudomány igényeit, másrészt gyakorlati életünk formálására is kihal.“ 1979. XI. 30. CSÉFALVAY ILDIKÓ
