Új Szó, 1979. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)
1979-09-26 / 227. szám, szerda
Ludvík Svoboda köztársasági elnök egy 1970. novemberében két szült felvételen „Azt akarom, hogy élve térjél haza Svoboda hadserege — így nevezték a szovjet elvtársaik azt a katonai egységet, amelyet Ludvík Svoboda vezetett. Katonáit nagyon szerette, de ügy gondolom, hogy a felderítőket szerette a legjobban. Én egy osztag, majd később szaikasz parancsnoka, és Sochor felderítői századának parancsnokhe- lyettese voltam. 1943 tavaszán parancsot kaptam, hogy katonáimmal együtt felderítsem az Észak-Donyecen való átkelés lehetőségét. A folyó két partján jég volt, a közepén zavaros, sebes víz áramlott. Hogyan kel át a folyón az egész egység? iA távolban egy ideiglenes tahidat vettem észre. Közelebb mentem és láttam, hogy a szovjet híradósok a telefonkábeleket szedik fel. Az utászok aláaknázták a hidat. Megkértem, várjanak a robbantással, míg a mi egységünk keresztülmegy a hídon. Először hallani sem akartak róla. Parancsot kaptak, hogy robbantsák fel a hidat, mivel a németek közelednek. Végül beleegyeztek, azzal, hogy csak nagyon rövid ideig várnak. Lélekszakadva futottam Svoboda elvtárshoz. Megmagyaráztam neki a helyzetet, és javasoltam, hogy azonnal induljunk keresztül a hídon. Lomsky kapitány elvetette a javaslatot. Az eget kémlelve azt mondta, hogy tekintettel a légitámadás lehetőségére, csak szürkületkor lépjünk ki az erdőből. — De akkor már nem lesz híd — vetettem ellen. Elmondtam, hogy a szovjet katonák nem várhatnak, a hidat a levegőbe röpítik és a sötétben az átkelés a jeges folyón nagyon veszélyes lesz. Ráadásul addigra itt lehet a német gyalogság. Svoboda alezredes minden további kommentár nélkül parancsot adott az indulásra. A felderítő javaslatát fogadta el. Amint a hídhoz közeledtünk, a szovjet katonák jelezték, hogy siessünk. Miután Svoboda hadseregének utolsó katonája átment a hídon, óriási robbanás rázta meg a levegőt. 1943. november 9-én az éjszakai órákban a Csernahovka faluért folytatott harcokban súlyosan megsebesültem. Elvesztettem a jobb kezemet. A szovjet katonák úgy gondoskodtak a Svoboda hadsereg katonájáról, mintha legalábbis a Szovjetunió Hőse lenne. A kórházban Suvajev kapitány, a Szovjetunió kétszeres hőre mellett feküdtem. Az orvosok gondoskodásának köszönhetően gyorsan felgyógyultam. Egy ideig Jefremovban, a tartalékos ezredben tevékenykedtem, majd 1944 őszén Ismét visszatértem egységemhez. Hadtestünk akkor már a legnehezebb duklal harcok után volt. Vyšný és Nižný Komárnik már a kezünkbe került. A néhány nappal ezelőtt megsebesült Sochor kaoi- tánytól átvettem a géppisztolyosok kiképzőszázadának vezetését. Abban az időben készítették elő a Nižný Komárnik—Krajná Poľana térségében levő német hadállások elleni újabb támadást. A németek az Olšar nevű hegyről ellenőrzésük alatt tartották a völgyet. Ezt a hegyet kellett elérnünk, hogy így megnyissuk az utat kelet, Prešov felé. Ez volt az utolsó támadás, amelyben részt vettem Svoboda hadseregében. Miután elfoglaltuk az Olšar hegyet, jelentést tettem Svobo- da tábornoknak. — Mit csinálsz te itt? — kérdezte meglepetten. — Nem tudta még, hogy visszatértem az egységemhez. — Harcolok, tábornok úr, és egész jól érzem magam katonáim között — válaszoltam. — Azonnal menj a vezérkarra. Lomsky kapitány küldjön helyetted egy másik tisztet — parancsolta határozottan. — Te már megtetted a magadét és én azt akarom, hogy élve térjél haza. Megpróbáltam lebeszélni, mondogattam, hogy a papírmunkához nem értek, Imit fogok a vezérkaron csinálni... De a parancsnokot nem tudtam lebeszélni, a (parancsot végre kellett hajtani. Viszontlátásra, felderítőiim’, aranyos katonáim. Fájt a szívem. De valóban, mi keresnivalója van egy kéz nélküli katonának az első vonalban, méghozzá a felderítők között? Átkozott háború! Svoboda tábornok elhatározását meg is valósította. Ä Liptovský Mikulášért folytatott súlyos harcok után végre eljutottam Gombásba, szülőfalumba. Éjszaka volt. A faluban még németek tartózkodtak. Kopogtattam a házunk ajtaján, de senki sem jelentkezett. A szemközti házban hirtelen kinyílt az ajtó. Kivettem a pisztolyomat. — Kezeket fel, ne mozduljon! Óvatosan közelebb léptem. Látom, a férfi fején kalap, tehát nem német. Még közelebb mentem, bal kezemben a pisztoly. Kezem hirlelen lehanyatlott. — Apám! Maga az? Szívem majd kiugrott. — Bemard! Valóban te vagy az? — ölel át erősen. Gyere beljebb. Beléptem. A szobában egész családunk és a szomszédok is ott voltak ... Hazaérkeztem sajátjaim közé. A Svoboda hadsereg parancsnoka megtartotta szavát, élve tértem haza. (Két csehszlovák hadikereszttel, a szovjet Vörös Zászló Érdemrenddel, a Bátorságért szovjet érdemrenddel és más érdemrendekkel kitüntetett Bernard Bražina háborús visz- szaemTékezés*3! alanján feldolgozta Jozef Báni) 1979. IX. 26. Toldozta Ludvík Svoboda tábornokkal Az összes fogadás és látogatás közül számomra a Lud- vik Svoboda hadsereg tábornokkal való találkozásom volt a legemlékezetesebb, akivel a háború alatt nemegyszer öszszehozott a sors. Szerintem Svoboda tábornok ugyanúgy mint Marie Majerová népe 'legjobb tulajdonságait egyesíti. Annak ellenére, hogy most, 1946-ban magas hivatalt, a honvédelmi miniszter posztját tölti be, olyan maradt, mint amilyennek megismertem. Ugyanolyan volt, mint amikor baj danán dolgozószobája ajtajában üdvözölt bennünket. — Köszöntőm önöket, barátáján — mondta, miközben mindenkivel szívélyesen kezet szorított. Amikor rám kerüli a sor, elmosolyodott, és így szólt: — Emlékszel, amikor Lidov elvtárssal együtt majdnem a fejemre estetek? Hogyan is felejthettem volna el! Peter Lidovval aránylag későn tudtuk meg, hogy a Buzuiukban a’iakult zászlóalj a tűzkeresztségen a mi frontunkon megy keresztül. Ez nagyszerű anyag lesz a Pravda számára, gondoltuk. Nem szalaszthattuik el ezt az alkalmat. Habár kora reggeltől hóvihar tombolt, megkértük a pi 16- íát, hogy szállítson el a zászlóalj vezérkarába. Sikerült felszállnunk, de a hóvihar miatt szinte egyáltalán nem tudtunk tájékozódni. Fél óráig köröztünk célunk fölött, de nem találtunk egy rést, ame’iyen lejjebb szállhatnánk és leszállási helyet ke- resihetnénk. Azután csodálatos módon a liótakaró egy pillanatra felszakadt és a pilóta meglátta a félig romba döntött harangláb tetejét. De ez volt minden. Vakon szá’ilt le a házak mögött, olyan ügyesen, hogy a repülőgép közvetlenül az iskola épületének bejárata előtt állt meg. A bejáratnál egy tiszt állt és úgy tűnt, hogy már hosszabb ideje a mi leszállási manőverünket figyeli. Sapkáján a vörös esillag helyett a csehszloi váik köztársaság címere volt. 'A szolgálati szíjjal átkötött kö-1 zönséges katonai bőrkabáton nem látszottak a rangjelzések, de nem magas, egyenes, méltóságteljes alakjából valami olyasmi áradt, ami minket, újságírókat, őrnagyokat arra kényszerítelt, hogy menetlépésben járuljunk eléje és pontosan a szabályok szerint mutatkozzunk be. — Svoboda alezredes, á csehszlovák zászlóalj parancsnoka — mondta oroszul és mindjárt letegezett bennünket. A tegezés az ő szájából nem hangzott lekezelően, megfelelt ■hadserege hagyományainak, az Idősebb tisztek mindig így szólították egymást. Természetesen mielőtt elindultunk a csehszlovákokhoz, áttanulmányoztuk parancsnokuk életrajzát. A fiatal cseh tiszt életrajza nagyon érdekes volt, amikor az első világháborúban bevonuVt az osztrák hadseregbe, az oroszok oldalára állt át és egy szakaszt vezetett. Helytállásáért a Szent György keresztet kapta ... Amikor a hitleri megszállók elfoglalták Csehországot és Morvaországot. Svoboda nem tette ’ie a fegyvert, katonáival Lengyelországba ment, hogy ott harcoljon a németek ellen. De a németek elfoglalták Lengyelországot. Akkor átlépte a szovjet határt azzal az eltökélt szándékkal, hogy a Szovjetunió terü'ietén folytatja a harcot a közös ellenség ellen a Szovjetunió területén. Ekkor válik valóra álma. Kiválóan kiképzett zászlóalja, amely létszámát tekintve nagyobb volt egy ezrednél, a frontvonalba került, a szovjet hadosztályok oldalán harcolt Ukrajnában. Lidovval együtt idejében érkeztünk. Svoboda — láthatóan büszke volt katonáira — beszámolt nekünk az egységek elhelyezéséiről. — Itt, ennél a falunál, amelyet Sokolovonak hívnak, kezdjük meg harcunkat Csehszlovákia felszabadításáért — mondta meglobogtatva sárga bőrkesztyűjét, amelyet állandóan ikezé'ben tartott. Nehéz küzdelem volt ez, amelyben az újjászületett csehszlovák hadsereg ünnepélyes tűzkeresztségen esett át. A közös harc összekapcsolta nemzeteinket. Nem véletlen, mondta most már nemzetvédelmi miniszterként, hogy e harc emlékére emlékérmet adtak ki, amely a hadsereg legmagasabb kitüntetései közé tartoA miniszter dolgozószobájában a feketekávés csészék fölött még egy őszi napra emlékeztünk. A Kárpátok erdei sárga, narancsszínű és a vörös árnyalataiban pompáztak. Hűvös, tiszta reggel volt, a füvön ezüst harmatcseppek. A csehszlovák hadtest alakulatai és egységei saját egyenruhájukban az erdőben rejtőztek el, A csehszlovák katonák több ezer kilométert megtéve, Ukrajnán, Moldávián és Lengyel- országon keresztül érkeztek ide, aho’i valóra vált a katonák és parancsnokuk, Ludvík Svoboda régi álma. Szülőföldjük határa közelében voltak. A hegyekben a tiszta levegő lerövidíti a távolságokat. Kinyújtod a kezed és úgy tűnik, megérintheted a csehszlovák területen levő fákat. A nap még nem kelt fel, de a ferde, ragyogó napsugarak már kirajzolód tak. A katonák a támadás kiindulópontján várakoztak, idegesen cigarettáztak. Suttogva beszéltek. Egy röpirat vándorolt kézről kézre: „Előttünk Csehszlovákia. Legyünk méltóak hazánkhoz“. Valamennyiük közül Ludvík Svoboda tűnt a legnyugodtabbnak. Csak abból következtethettünk izgatottságára, hogy a 'sárga kesztyűt minden indok nélkül az egyik kezéből a másikba rakosgatta. Tábornok úr, a történelmi jelentőségű harc előtt nem üzenne egy-ikét szót a Pravda olvasóinak? Nem, most nem! Csak este, a harc után. Majd ott, Csehszlovákiában, ameny- nyiben ... Hogy mit ért az amennyiben alatt, azt nem magyarázta meg. Az igazi katonák, mint amilyen ő is, erről sohasem beszélnek. — Kívánjanak nekünk sok sikert. Őszintén sikert kívántam ennek a bölcs, ügyes parancsnoknak, hadtestének, amelynek zászlaján szovjet katonai kitüntetéseink szalagjai lobogtak. Sikert kívántam a katonáknak, akik között már sok jó barátom volt. Egy fél óra múlva hatalmas ágyútűz rengette meg a hegyeket. Távcsővel figyelem az eseményeket, láttam, hogy elől, a kopár, rozsdaszínü dombon apró, szürke alakok nyomultak élőre. A kopár domb tetejét, fokozatosan szürke füst borította. A német golyószórók tüzet okádtak, de a szürke alakok előrenyomultak. Valahol ez első csatárlánc közepén egy piros-kék pont mozgott. A csehszlovák lobogó! Hirtelen eltűnt... A zászlóvivő éiesett, de mindjárt helyére léptek, újból magasba emelték a zászlót és folytatták az előrenyomulást. Az ellenséges golyó vagy repesz á'ital megsebesített katonáktól átvették a zászlót... A napégette kopár lejtőn már sok, nagyon sok szürke alak esett el. De a zászló a csúcson lobog, fújja a szél Csehszlovákia először felszabadított területén. Az ellenséges tűz nem szűnt. A német tüzérek fölülről támadtak, nagyon előnyös pozíciókból. A robbanások fekete szökőkútjai jelezték a találatokat, az egész dombot piszkosszürke füst borította. De a füstből szüntelenül kitűnt az élénk piros-ikéik pont •— a csehszlovák területen lobogó csehszlovák zászló. A parancsnok felé fordultam. Hajadonfőit állt arcát mintha bronzból öntötték volna, a szél felborzolta ősz haját. Arca nyugodt volt. nyugodt hangon adta a parancsokat, de szemében könnyek csipogtak. Akkor is nyugodt maradt, amikor közelünkben egy akna robbant. Körül sem nézett, további parancsokat adott, figyelmét teljes mértékben a harc irányítására összpontosította. BORISZ POLEVOJ Ludvík Svoboda köztársasági elnök, Gustáv Husák a CSKP KB főtitkára és Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára a žižkovi nemzeti emlékmű megtekintésén 1970 májusában
