Új Szó, 1979. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1979-08-13 / 189. szám, hétfő
Nhroszkőppal a mii létekről Egy fiatal német írónő vizsgálódásai Ankét o kubai forradalom évfordulóidra A Casa de las Americas, a Latin-Amerika-szer te ismert kubai irodalmi folyóirat 111. száma érdekes ankétot közölt a kubai forradalom huszadik évfordulója alkalmából. Roberta Fernández Retamarnak, a lap igazgatójának egyetlen kérdésére — „Mit jelent számodra a kubai forradalom?" 55 Dél-, Közép, Észak-amerikai és spanyol író. költő és kritikus válaszolt. Az ankét résztvevői között szerepelt például Mario Benedetti költő és író /Köszönöm a tüzet című regénye és több elbeszélése megjelent magyar, cseh és szlovák fordításban is), Alfonso Sastre, a közismert baloldali spanyol drámajró, António Saura rendező, az új spanyol filmművészet jeles képviselője. A körkérdésre JuMo Cortpzar, argentin író is válaszolt. Válaszá, melyet az alábbiakban közlünk, akár „egyperces novellá“-nak is fel fogható. I —zs— } Julio Cortázar: Mit jeleni számomra a kubai Jorrada- dalom? Kedves Roberto! Válaszul táviratodra más fél táviratot küldök. Soraid ból arra következtetek, hogv már régebben írhattál, de a levél a mai napig nem érkezett meg s így tekintettel az idő rövidségére, melyre figyelmeztetsz, kénytelen vagyok néhány mondatban válaszolni, noha, az igazai megvallva emiatt nem is nagyon bánkódom. A legnyilvánvalóbb igazságokat, a legeredetibb felfedezéseket ugyanis — érdekes módon — az emberiség majd nem mindig egyszerű szavakkal, sziporkázó, rövid ki' fejezésekkel ragadta meg. Ha a villámokat fél óráig lehetne látni (itt egy nagyon hosszú mondat következik, úgyhogy befejezem és alább folytatom). Annyi év után, hogy ez a másik latin-amerikai villám kettéválasztotta az ötvenes évek egyhangú és balszerencsés égboltját, elmondhatom neked, hogy számomra a kubai forradalom két szó teljes értelmét jelenti: valóság és remény. A valót a kubaiak naponta átélik és nincs szükségük az én leírásomra; ami engem illet, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy megismertethessem azokkal, akiknek nem állt módjukban, vagy nem akarták közelebbről megtapintani, és úgy érzem, hogy ez nekem, kttl- * földön élő latin-amerikai írónak elemi kötelességem. A remény pedig, melynek m egsemm isi th e tét len 1 obog á • Ra ellen ma irítább mint bármiikor ezelőtt a reakció, a fasizmus és az imperializmus fekete erői sorakoznak csatarendbe, az a bizonyosság, mely a népek szívében lakozik zsarnokaikkal, börtönőreikkel és vérszopóikkal szemben. Biztonságérzet, mely Latin- Amerikában a legvilágosabban a kubai történelmi folyamatban került kifejezésre, elindulva a reménytől a valóságig s továbbhaladva ettől a realitástól egy újabb, egyetemesebb reményig. Nem hiszek a modellekben, azonban a példákban annál inkább; nem hiszek a társadalom kikristályosodásában, de hiszek a szabadságot és az ember boldogságát célul kitűző forradalmi dialektikában. Számomra a kubai forradalom soha nem a hegycsúcsot fogja jelentem, hanem a tengert, a mindig megújul ót. A maga idejében számtalan, megkövesedett hegység lesz Latin-Amerika többi részében szemtanúja annak, hogyan erősödik egy embertenger hullámverése, úgy, ahogyan azt Kuba látta azon a napon, mikor ez a két szó, a szinte mindig összegyeztethetetlen remény és valóság egyetlen jelenbe forrt össze. Látod, ha többet írnék, kezdenék kevesebbet mondani. . Végh Zsoldos Péter fordítása A Német Demokratikus Köztársaság egyetlen kisebbsége a mintegy százezer főnyi szorb nemzetiség. Festői táj, amerre laknak: a Lausitz-vidék. Nemzeti tudatuk ápolásához és fejlesztéséhez az állam minden lehetőséget biztosít. Irodalmuk, anyanyelvi iskoláik, újságjaik, intézményeik a kulturális élet kibontakozásáról tanúskodnak. Most azonban egy olyan szorb származású fiatal írónőt szeretnénk bemutatni, aki német nyelven ír. Angela Stachowa első elbeszéléskötetét — Stun- de zwischen Hund und Katz (Kutya-macska közt egy óra) — mind a kritika, mind az olvasók elismeréssel fogadták. Az írónő témájául átlagemberek átlagpro'blémáit választja. Szinte mikroszkóp alatt vizsgálja hőseinek hétköznapjait, reakcióit, mindennapjaik apró- cseprő gondjait. Hőseinek átlagcselekedetei azonban az ő lencséje alatt különösekké válnak, s ez a sajátos megközelítés a felfedezés izgalmát kínálja az olvasónak. Mindehhez még jókora adag derű is járul: valamiféle háttérhum orral teszi kedvessé esendő hőseit; jóízűt kacag tébláboló, szorongó, olykor — fonák helyzetekben — lehetetlenül viselkedő kortársain. Elbeszéléseit belső drámai lüktetés teszi sodróvá. Találó lélekelemzéssel tárja föl a helytállás, a választás nehéz helyzeteiben megnyilvánuló emberi magatartásokat. A közelmúltban ismét elbeszélésekkel jelentkezett Angela Stachowa: a témát újra nemzedékének problémái szolgáltatják. Különösen a harmincas korú nők pszichikuma érdekli: központi kérdése, mennyire képes, vagy képtelen helytállni a nő azokban a kritikus pillanatokban, amikor a szerelem, a házasság forog kockán. Az alábbi részlet a Die Meer- schweinchen unserer Kindheit (Gyerekkorunk tengerimalacai) című elbeszélésből való, amely a Geschichten jür Majka (Történetek Majkának) címmel m eg jelent el b eszól és k ö t e t ben kapott helyet. Főhőse Bettina, az elvált asszony, aki éppen egy nála fiatalabb diákkal él együtt, amikor sor kerül az élete alakulását boncolgató párbeszédre ő és a nővére között. „Szevasz Janina. — Ugyan ki más hívhatna téged ilyen időpontban, mint a húgocskád?! — Három órája sincs, hogy felszerelték a készüléket. — Szürke. Persze, pirosat akartam inkább, jobban illett volna a tévémhez. Egyébként újabban rosszindulatú rágalmakat hallottam erre az ártatlan piros tévékészülékre. A rágalmak a tetejébe egy olyan személytől erednek, aki igencsak jól érezte magát itt a szobámban, megitta az összes boromat, s aki miatt egy egész éjszakát át kellett virrasztanom, mert ő a szívét óhajtotta kiönteni nekem. Negyven buzgalommal leélt esztendő eseményeiről! Hát igen, rossz a világ... — Ne nevess! — Te talán annyira szeretnéd Juliánét megint egy hétre magadhoz venni? Kérlek, végül is ő egykettő megszokja a ti idillikus házaséleteteket. Nálam keményebb élet jut neki. — Ha elgondolom, micsoda dajka meséikkel traktál tak minket az ügyemmel kapcsolatban. Én valóban angyali türelmű, megértő és minden gondban részt vállaló anya akartam lenni. De a körülmények nem mindig engedték. így is két évre volt szükségem, amíg a gyereket megszoktam. — Persze, hiszen tudhatod, megy ez most már, mint a karikacsapási Azóta, amióta felhagytam az anyaszereppel. — Hogy most meg a szerelmest játszom? Nahát, milyen undok vagy! — Szeretni ezt — a te kifejezéseddel élve — fölöttébb fiatal férfit, újra csak egy változata az én önámításomnak? Három hónapot adsz nekünk? Janina, azonnal leteszem a kagylót! — Minden igazságot el tudok vi- selini. — Nem. Gerd és Klaus esetében egészen más volt a helyzet. — Abbahagyod- végre a vihogást? — Igen, még tartom a vonalat. Nem, nem bántottál meg. Csak morfondíro zók. Vajon a szerelem, vagy amit mi mindig annak tartunk, nem örökös önámítás-e?l — És ki akarta mindenáron bemagyarázni nekünk, hogy az ebédhez elfogyasztott három pohár bortól már iszákosnak kell érez- nünk magunkat? — Igazad van, Janina, távolról sem vagyok annyira érett, mint te. De a te egész idilli családi életed ellenére az az érzésem, a házasságotok olyan, mint egy kényszertársulás. Olyan borzasztóan tú] tudjátok szervezni. — Unalmas — Igen, azt akartam mondani: érdekközösség az élet eil viselésére. — Csak semmi sértődés. Ha nek tek erre van szükségetek, biztosan így a helyes. — Minden embernek szüksége van rá. Lehet. De nem való, hogy velem, egy éretlen nőszeméllyel tárgyalj meg ilyen komoly kérdéseket. Tömd meg az uracskád pipáját, és vele boncolgasd az élet nagy problémáit. — Igen, üdvözlöm a szülőket, és intézd úgy, hogy két hét múlva jöhessetek az almáért. Szia, nővérkém.“ b. n. /. Hubert Hilscher (Lengyelország): Szecessziós plakát, 1971 „Ha ez így folytatódik, akkor a középiskola lelki sérülteket fog kibocsátani, nem pedig sokoldalúan fejlett személyiségeket“ — fakadt ki tizenhárom vilnlusi diáklány abban a szenvedélyes hangú levélben, amely a Komszomolszkaja Pravdában jelent meg. Levelükkel olyan vitát kavartak, amely azóta a szovjet oktatásügy majd minden fontos kérdését érintette. De haladjunk sorjában. Mit sérelmeztek levelükben a 14—15 éves tanulólányok. Elsősorban azt, hogy bár humán érdeklődésűek — ki pedagógus, ki egészségügyi -dolgozó szeretne lenni —, mégis éveken keresztül kell gyötrődniük a „megtanulhatatlan“ reál tárgyakkal, a matematikával, a fizikával és a kémiával. Vajon mi táplálhatja ilyen kiapadha- tatlanul még napjainkban is az évszázados ljumán—reál ellentétet? Mindenekelőtt a rossz, unalmas, érthetetlen tankönyvek, a feszített tanmenet, amely nem teszi lehetővé, hogy a tanár addig időzzön a nehéz, egymásra épülő s ezért folyamatos megértést követelő mattmatikai témáknál, amíg azokat mindenki, még a leggyengébbek Is megértik. S végül az Iskolai szidásokból és az otthoni szemrehányásokból létrejövő „neon értem — nem szeretem“, „nem szeretem — még kevésbé értem“ — „még jobban utálom“ ördögi kör hatására alakul ki az a lelki állapot, amelyet sok fiatal nálunk is ismer, s amelyet a szovjet tanulók így jellemeztek: „Micsoda fiatalság az, amelyben az ember feje állandóan fáj az erejét meghaladó tanulástól? Ez egyszerűen kínlódás, kényszermunka.“ A diáklányok azt javasolják,1 hogy az általános képzést adó iskolák helyett hozzanak létre szakosított iskolákat, matematikai és humán tagozatokat; így aztán mindenki hajlama, adottságai alapján dönthetne jövőjéről. A „tizenhármak" levelével a Kom- „szomolszkaja Pravda munkatársa az egyik legilletékesebb személyt, Vsze- volod Nyikolajevicsc Sztoletov, a Szovjetunió Pedagógiai Akadémiájának elnökét kereste fel. Általános és szakmai műveltség VITA A SZOVJETUNIÓBAN „A tanulás gyökere keserű, gyümölcse édes“ — idézi Sztoletov akadémikus a régi orosz közmondást, emlékeztetve a panaszkodókat, hogy a tanulás sose volt könnyű tevékenység. És különösen nem könnyű a tudományostechnikai forradalom Időszakában. Az iskola feladata viszont, hogy „megédesítse“, a tanulás keserű folyamatát. Ebben feltétlenül sokat segíthetnek a jó tankönyvek. Sztoletov akadémikus szerint sok tankönyvet át kell dolgozni, mert igencsak előfordulnak bennük felesleges, tudományoskodó, a gyerekek számára nehezen emészthető anyag. Mit kezd a szovjet diák, ha ilyen tankönyvet kap a kezébe? Elkezd mago-lni. S az nem igen hat serkentőleg a gondolkodásra. A beszélgetés folyamán a Komszomolszkaja Pravda munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy a humán érdeklődésűek elégedetlenségét csak nö véli az a tény, hogy a szovjet iskolákban az utóbbi években háttérbe szorultak a humán tárgyak. A problémát így fogalmazta meg egy pedagógus a Kommuniszt című folyóiratban: „A természettudományok diadalittas győztesként viselkednek az irodalommal, a művészettel s részijén a filozófiával is, vagyis a humán tudományokkal szemben“. Ezeket a bírálatokat Sztoletov akadémikus jogosnak nevezte. Véleménye szerint az egyoldalúság kiküszübölését elsősorban az irodalom és a történelem színvonalasabb oktatásával kell kezdeni. A 13 vílniusi diáklány legfőbb „követelésével“, a szakosodással azonban a szovjet Pedagógiai Akadémia elnöke nem értett egyet. A leghatározottabban ellenezte a korai szakosodást. Érvelése valahogy így hangzik: a korai szakosodás következtében a személyiség egyes vonásai nem fejlődnek ki, más vonásai elszürkülnek, vagyis az ilyen szakosodás olyan egyoldalú fejlődéshez vezet, amely a kialakulatlan, későn érő tehetségek pusztulását okozza. Ezért a szovjet tantervek nem teszik lehetővé a tanulók korai szakosodását — mondotta Sztoletov akadémikus. Ennek pontosan az ellenkezőjét képviselte a vitában Borisz Jevgenyijevics Paton, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája elnökségének és az SZKP Központi Bizottságának a tagja, aki a Ju- noszty egyik számában „elengedhetetlenül szükségesnek“ nevezte, hogy bevezessék a szakosított oktatást a tíz- osztályos iskola felső osztályaiban. Pedig Borisz Paton is a tudományostechnikai forradalom által támasztott követelményekből indul ki. Abból, hogy az információk mennyisége ma már nyolc-tíz év alatt megkétszereződik. Szerinte viszont a tanulás csak úgy válik igazán eredményessé és ezáltal örömadóvá, ha már az a szegény serdülő is azt tanulhatja, ami a legjobban érdekli. Ezért az oktatásnak mind inkább az egyént kell figyelembe vennie, differenciálnia kell a tanulók között, biztosítania kell számukra a szakosodást. Paton szerint ez a szakosodás szolgálja a tudomány és a népgazdaság érdekeit, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy az egyéniség beszűküléséhez vezessen. Itt vannak például a novoszibirszki „csodagyerek“ matematikusok. Egyáltalán nem nevezhetők szakbarbároknak: szabad idejükben Bachot, Sosztakovicsot hallgatnak; Dosztojevszkijt, Jeszenyint olvasnak. A tudományos-technikai forradalomban nem a verbális tudás a fontos; gondolkozni, kérdezni tudó emberekre van szükség. A kérdező, a „miért“-is- kola megteremtése érdekében Paton akadémikus szerint sürgősen meg kellene változtatni a tanítási órák jelenlegi felépítését és funkcióját. A számonkérő és új anyagot leadó óra típus helyett az önálló gondolkodást fejlesztő, vitázó, szeminárium jellegű, beszélgető órákra van égetően szükség. Egy ilyen típusú órára a tanulók előre készülnének, előre olvasnák el a tankönyvből a leckét, és azt közben beszélnék meg, dolgoznák fel az órán. A tankönyvekről egyébként Paton akadémikusnak még Vszevolod Sztole- lovnál is rosszabb véleménye van. Lánya nemrég volt iskolás, így saját tapasztalatai alapján állítja, hogy egyes „túl okos“ tankönyvek alapján ma már nem minden akadémikus tudna segíteni gyerekének a tanulásban. Paton akadémikus helyteleníti, hogy még mindig túlságosan uralkodik a szovjet iskolákban a fontoskodó, mereven iskolás szellem, s ezzel szembeállította az úgynevezett „kis tudományos akadémiák“ példáját, amelyek közül az elsőt mintegy 15 évvel ezelőtt a Krím-félsziget en h oz tá k lé tre. A „kis tudományos akadémiák* nyolcadik osztály után veszik fel a tanulókat, a gyerekek kétéves szakosított képzést kapnak, vagyis a kilencedik és a tizedik osztály helyett járnak ide, s az akadémia elvégzése után 16 éves korukban ajánlást kapnak az őket érdeklő főiskolára. „A kis tudományos akadémiák“ a játékosságot egyesítik a tudományos kérdések megvitatásával. Az oktatás az egy tudományra vagy témára épülő szekciókban folyik tudósok vezetésével. Ahhoz, hogy valaki a kis akadémia rendes tagja legyen, sok feltételt kell teljesítenie. Tudományos előadást kell tartania az akadémia ülésén, jól kell szerepelnie a tanulók tantárgyi olimpiáján, készüléket, műszert kell készítenie, megfigyeléseket vagy kísérleti munkát kell végeznie. Ez a kezdeményezés a jövő iskoláját vetíti előre, amely mentes lesz minden merev iskolás szellemtől, minden dog- matizmustól és beskatulyázástól. Az oktatást rugalmasság, játékosság, a szellemi és a testi nevelés harmóniája fogja jellemezni — összegezte Paton akadémikus az erjedőben levő, megújulni akaró szovjet pedagógia elképzelgseit FOLL1NUS KÖNYVES JÄNQS 1979 VIII. 13.
