Új Szó, 1979. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1979-08-29 / 203. szám, szerda
Čierny Balog, a „Vörös Csillag Érdemrend“-del és a „SZNF Érdemrend I. fokit zatá“-val kitüntetett partizánközség lakossága az évforduló alkalmából csaknem 1850 000 korona értékű vállalással járult hozzá a jubileum alkalmából indított mozgalomhoz. 1943-ban itt alakult meg az illegális forradalmi nemzeti bízottéi ság. A felkelés idején minden férfi belépett a partizánalakulatokba. Felvételünk Čierny Balog korszerű bevásárló központjának építéséről készült Felvétel: ČSTK os katona jnokságon kapott osztályvezetői be- ázados lett, majd törzsszázadossá ílŐ. Fiatal volt és tanulni akart: jen elvégezte a Prágai Katonai Főtartották a repülős-taktikai tanszé- ettek a pártba. t Brnóban megalapították a Katonai •iskolát, odavezényeltek és tíz évig im. Később Košicére helyeztek, ahol tő voltam. Ha jól emlékszem, leg- ezerszer emelkedtem a levegőbe. Az chnika azonban „földi pilótát“ esi- 7i — mondja még ma is nem kis Brnóban és Kassán a polgári életben is tevékenykedett. Évekig volt a polgári bizottság tagja, a Testnevelési Sző vétség funkcionáriusa, pártunk honvédelmi politikájának népszerűsítője. Amikor 1969-ben a bratislavai Klement Gottwald Katonai Politikai Akadémiára került, a repülősök nevelésén kívül jelentős párt- és a tő- megpolitikai raun- alt. A Szocialista Akadémia lektora r 1973-ban nyugdíjazták, zubbonyán ött ott voltak a Szlovák Nemzeti demrend 2. fokozata, a Csehszlovák , A bátorságért és a haza védelmeit érdemekért kitüntetés, zsebében deanes tanítói oklevél, t is tehetnénk Húrban elvtárs éle- tetése után, ha nem dönt úgy, hogy gozik. Három évig a Csehszlovák unkatáirsa volt. ondoltam, ha már nyolc órát nem ilább naponta négy órát még dol- - mondja mosolyogva, iba vonulás azonban nem jelent szá- iséget. Az utcai pártbizottság tagja, ígszervezte a bratislavai IV. város- a lakótelepük környékének elleniint mondotta, 28 komolyabb fogya- tártak fel és addig nem nyugszik, tel nem távolítják. n is katona, harcos maradt. (—né] iszonyok nueigvál t oktatására kerül ,n elvtárs tájékoztatása alapján, és i termelési részleg megtekintése arra a következtetésére jutottunk, tagy erőfeszítéseket tesznek az ál- ósztés korszerűsítésére is. Erre an* inkább szükség van, mert az állat* iy létszáma egyre nő. A szövet- inyagi-műszaki alapjai lerakásának időszakában épült is-tálilák elavul- vábbá azért is kezdtek nagyarányú ésbe, mert az állattenyésztésben *k érdeke is ezt kívánja. Ez az kiasziakasz, ahol legjobbak a kere- netőségek, a korszerűtlen istáliók- ;onban senki sem vállal szívesen . A pénz nem minden. A gondozók a munkakörülményekkel szemmegnőttek. Mindenki olyan istál- izeretne dolgozni, miint amilyen az gazdasági udvarban levő 1060 fé* s sertéshizlalda. Ezt a közelmúlt- ták át, s a benne levő állományt íze ketten gondozzák, az állatok tteendőket csakis gépi berendezé- végzik. rszeírű istálló mellett további két, hasonló épül, s ha azok is elké* \ ide összpontosít já'k az összes ťést. El is fér bemnülk valamennyi, íse.k kétharmadát jelenleg még a ezet egyes telepein, kis beíogadó- igű istállókban hizlalják. A tehe- aedig majd a kálnai telepen össz- tjók, Wa felépül a két darab — ént 780 férőhelyes — istálló. '-mindez megvalósul, akkor az ál- attenyésztési termelésre is az ipar- g lesz jellemző. Iparszerű terme- iapette pedig még jobb eredménye^ Lobb minőséget érhetnek el a KOVÁCS ELVIRA TÖRETLENÜL Először három évvel ezelőtt, az Obzor kiadásában megjelent könyvben figyeltem fel a nevére. Martin Kučera, a Töretlen nőszi- rom szerzője a háború, a Szlovák Nemzeti Felkelés vérzivatarában meglepő, de jelképes módon a büszkén magas szárba szökő virágról, a nősziromról, az Iris- ről elnevezett közép-szlovákiai védelmi szakasz parancsnoka, hat-hét helyen is megemlíti Imrich Kostolný katonaorvos nevét. Ugyanezt a könyvet lapozgatom most a Bratislavai Egyetemi Kórház I. Sebészeti Klinikája ősz tályveizelő főorvosának dolgozó- szobájában, és olvasom a szerző ajánlását: „A régi jó barátnak, a derekas harcostársnak, dr. lm rich Kostolný professzornak, a Szlovák Nemzeti Felkelés nagy napjai emlékére.“ Magas, erősebb testalkatú, egyenes tartású ember. Szeme erélyes, de emberséget is sugároz. Deresedé haja, bajusza hatvannégy évről árulkodik, pirospozsgás arca viszont elkendőzi a tényt; erős szervezete két szív- infarktussal birkózott meg. Olyan ember benyomását kelti, aki a bajban, gondban', megpróbáltatásokban is mindig állta a sarat, értékelni tudta és tudja az élet kisebb-nagyobb szépségeit, örömeit. Ma neves sebészprofesszor, és egyben kitűnő szervező. De hogyan is indult? Vrútkyban született, édesapja vasúti munkás volt. Idő előtt vitte el a tüdőbaj, és a professzor, aki már húsz éve — talán nem is véletlenül — éppen a mellkasi sebészet szakorvosa, ma is egy pillanatra elko- morodik, amikor erről beszél. Martinban érettségizett, majd 1944 tavaszán Bratislavában fejezte be orvosi ; tanulmányait. Szinte azonnal bevonult. A felkelés kirobbanása Ružomberok ban, az egészségügyi tiszti isko Ián érte. — A partizánok 1944. augusztus 27-én elfoglalták a várost. A tiszti iskola teljes állománya csatlakozott a felkeléshez. Szlovákia különböző védelmi szakaszaira osztottak be bennünket. Jómagam a Kráľová Lehota—Ma- lužiná—Čertovica szakaszra kerültem, ahol Kučera százados, Hudec főhadnagy és Krampl százados voltak a parancsnokaim. Itt voltam az I. csehszlovák hadtest kötelékében a felkelés ideiglenes elfojtásáig. A Nőszirom fedőnevű védelmi szakasznak ebben a térségben két fő feladata volt. Az egyik meggátolni a támadó német egységek előrenyomulását a Vág völgyéből Brezno és Banská Bystrica Irányában, a másik pedig fasiszta egységek számára lehetlenné tenni a közúti és a vasúti közieke dést kelet-nyugati irányban. — Kisebb szünetekkel augusztustól október 26-ig tartottak a harcok. Szeptemberben és októberben folytak a legsúlyosabb harcok, amikor az ellenség már óriási túlerőben volt. Martin Kučera könyvében leírja például a szeptember 11-én történteket. Ezen a napon a fasiszták áttörték az egység védelmi vonalát, és csak Malužiná közvetlen közelében sikerült nekik megálljt parancsolni. A csapat vesztesége súlyos volt. „Ezen az estén — írja Kučera százados — dr. Kostolný orvosnak rengeteg munkája volt. Rögtönöznie kellett. Minimális mennyiségű kötszerrel és orvossággal, mindennemű szakavatott segítség nélkül kellett ellátni a mintegy 12 sebesültet* Tegyük hozzá, ő maga éppen csak hogy kikerült a főiskoláról, és akkor gyűjtötte — rendkívül nehéz feltételek között — az első gyakorlati szakmai tapasztalatait. — Kezdő orvos voltam és számomra a legnehezebb próbatét az volt, hogy a közvetlen orvosi teendőkön túlmenően gondoskodni kellett például meleg ételről, megfelelő ruházatról, lábbeliről * is, hiszen a harcosok az állásokban nemegyszer jéghideg vízben, hóban, fagyban voltak kénytelenek helytállni. A háború és különösképpen a partizánharc törvénye olyan, hogy néha az orvosnak a műtőkés, a szike helyett géppisztolyt kel] kézbe vennie, gyógyítás helyett felderítésre kell indulnia, ha a helyzet úgy kívánja. Nemegyszer ezt tette Imrich Kostolný is. Október végére az eredetileg csaknem 2000 főt számláló egység létszá- - ma egy tizedére lemorzsolódott. Ezekben a napokban tértek át a partizánharcra, mégpedig az Alá csony-Tátra térsé- ben. („A partizánharcmodorra való áttérésünk idején körülbelül kétszáz jól felszerelt, bátor harcosom volt... Helyzetünk nem volt rószás, de túlságosan rossz sem..." — olvasom az egység parancsnokának egyik naplójegyzetében. ) — Gertovicáról a hegygerinceken át jutottunk el Ďumbierra. Ködben, havas esőben. Itt több ezer katona táborozott, köztük szép számmal sebesültek is. Ekkor már zászlóaljorvosként igyekeztem több társammal együtt, a tőlem telhető segítséget megadni nekik. Orvos még csak akadt, de orvosság, kötszer annál kevesebb. S november elsején megkezdődött a sűrű havazás. Sok tragédiának voltunk ak kor a tanúi ... Földkunyhókat építettek nem messze a demänovái cseppkőbarlangtól. Kapcsolatba léptek a környék forradalmi nemzeti bizottságaival, s további harcra szervezték soraikat. Közben élénk felderítő tevékenységet fejtettek ki, amely szinte minden esetben tűzpárbajba torkollt az ellenséggel. Később egyesültek a szovjet G. M. Losakov százados nyolcvan tagú partizánegységével, és 1945 elején létrehozták a Sztálin-partizánbrigádot, amely érzékeny veszteséget okozott a fasiszta alakulatoknak. Egészen február 9-ig, amikor Felső-Liptó környékén a partizánok találkoztak a szovjet hadsereg előőrseivel. Kostolný professzor dolgozószobá- [Ivan Laputka felvétele) Imrich Kostolný, társai nagy többségéhez hasonlóan a Szovjetunióban megalakult I. csehszlovák hadtest soraiba került. Részt vett például a Liptovský Mikulásért csaknem nyolc héten át folyó harcokban. Május 9-ét, a győzelem napját, Kroméŕížben ünnepelte. Számára azonban a háború még ezzel sem ért véget. Kelet-Szlovákiába vezényelték, ahol számtalan aknát kellett ártalmatlanná tenni, hogy a lövedékek szántotta földet megforgathassa a béke és a munkás köznapok jelképe: az eke. Ö maga csak 1946 január végén szerelt le. De ez már egy új, gazdag fejezet az életében. Olyan fejezet, amelyben hivatás- és em- berszeretete mellett azok a nemes eszmék is vezérelték, amelyek annak idején a Szlovák Nemzeti Felkelés és a partizánharc ösvényeire irányították lépteit. GALV IVAlM A szabadságért küzdött EGY VOLT PARTIZÁN EMLÉKEI D emeter Ivánt 1946-tól ismerem. Akkor jött Leleszre (Leles). — Partizán — mondták az emberek. Már azelőtt sokat hallottam a partizánokról. A mi Vilhány erdőnkben is voltak partizánok. Emlékszem, ennek a faluban nagyon sokan örültek, kivált a kommunisták és a szegény emberek. Később tudtam meg, hogy Demeter Iván a kommunisták élelmet is hordtak nekik az erdőbe. Szóval a partizán az én szememben már gyermekkoromban hőst és bátor embert jelentett. így néztem akkor Demeter Ivánra is, aki egyébként a szomszédunkban lakott. Iván ekkor 23 éves volt, és már a kommunista párt tagja. 1948- ban a párt őt bízta meg, hogy segítsen nekünk Leleszen megszervezni az ifjúsági szervezetet. Aztán 1950-ben Királyhelmecre (Kráľovský Chlmec) költözött. Azóta ritkán találkoztunk. Utoljára talán 1955-ben. Akkor már hivatásos katonatiszt volt, századosi rangban. 1956-ban szerelt le, azóta munkásként dolgozik az ágcsernyői (Čierná nad Tisou) átrakóállomáson. Megkapta Az építésben szerzett érdemekért kitüntetést. Most itt ülünk az új, háromszobás szövetkezeti lakásában. Nézem kopaszodó halántékát, s felidézem magamban az egykori napbarnított arcú, keménykötésű partizánlegényt. Amikor partizánmúltjáról kérdezem, arcán mosoly villan fel. — Harmincöt év telt el azóta, de nekem még ma is úgy tűnik, mintha tegnap történt volna minden. Aztán feláll, fényképeket, kitüntetéseket vesz elő. — Erre vagyok a legbüszkébb — mutat egy bronzéremre. — Ezt akkor kaptam, amikor 1944 október húszadikán Banská Bystri- cától nem messze sikerült kitörnünk a németek gyűrűjéből. Itt nagyon sok bajtársam elesett. — Hogyan lett partizán? — Mezőlaborcon laktam. Onnét rukkoltam be 1942-ben Töke- teirebesre. 1943-ban a zászlóaljunkat kivezényelték a keleti frontra, s még ebben az évben az egész zászlóaljunk átállt a szovjet hadsereghez. — Hol történt ez? — Jefremovónál. Ekkor ml már tudtuk, hogy Svoboda tábornok vezetésével megalakult a csehszlovák hadsereg. Lényegében azért szöktünk át, hogy mi is csatlakozzunk hozzájuk. Egy hét múlva felesküdtünk, és megkezdődött az új kiképzés. — Ha jól tudom, ön nem sokáig maradt ott. — Igen, már híre járt, hogy otthon, mármint Szlovákiában, a párt és a szlovák hazafiak szervezik a felkelést a Tiso- és a Hitler-fasiszták ellen, önkénteseket toboroztak ejtőernyős-kiképzésre. Jelentkeztem. Hathónapos kiképzés után beosztottak egy ejtőernyő brigádba. így kerültem Krasznovóba. Először úgy volt, hogy a duklai harcokba vetnek be bennünket is. Közben kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés. — Hogy fogadták a hírt? — Végtelenül örültünk. Az a nap számunkra nemcsak nagy eseményt, hanem a legnagyobb ünnepel is jelentette addigi életünkben. Ettől boldogabbak már csak akkor voltunk, amikor Zvo- lennél hírét vettük, hogy vége a háborúnak. — De addig még sok minden történt. Tekintete elkomorodott. Hátradőlt a fotelban, és hosszan maga elé nézett. Én közben a kitüntetéseit néztem. Egy kis idő múlva újra megszólalt: — Az a nap is nevezetes marad számomra. 1944. szeptember 17-én éjszaka dobtak le bennünket a Banská Bystrica melletti hegyekbe. A parancsnokunk a nemrégen elhunyt Mucha tábornok volt, akkor még csak főhadnagyi rangot viselt. Nagyon jó parancsnok volt. Emberségéért és bátorságáért nagyon tiszteltük és szereltük. Neki köszönhetjük, hogy sikerült kitörnünk a németek gyűrűjéből, amikor körülzártak bennünket. Mi onnét Detva felé mentünk, majd Poprádra irányították a csapatunkat. Aztán szakaszvezetőként egy új zászlóaljhoz kerültem, itt már voltak velünk szovjet és magyar partizánok is. Nagyon komoly harci feladatot kaptunk. El kellett jutnunk egészen Zvolenig. És eljutottunk. Ezt az utat mindenütt hegyekben, esőben, hóban, fagyban tettük meg. Többször megütköztünk a németekkel, de mindig győztesen kerültünk ki az ütközetből. A németek a hegyekbe nem mertek bennünket követni, csak a nyílt terepen voltak legények. Mi mindig rajtaütés szerűen támadtunk, ott és akkor, amikor nem is számítottuk rá. — És Zvolenban? — Első bevetésünk egy német katonai szerelvény felrobbantása volt. Sikerült. Aztán mi itt is maradtunk egészen a háború végéig. — Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy béke van? Hirtelen felcsillant a szeme. Közelebb hajolt az asztalhoz. — Összeölelkeztünk, nagyon boldogok voltunk, és emlékszem, többször Is elmondtuk: Már nem folyik több vér. Ezt, ezt kiabáltuk... — És ma? — Munkásként dolgozom, van négy gyermekem, három párttag, mindannyian leérettségiztek. Boldog apa és nagyapa vagyok. — ön az Antifasiszta Harcosok Csehszlovákiai Szövetsége király- helmecl szervezetének az elnökke. — Igen, százhúsz veterán harcos kommunista tagja van a szervezetünknek. Dolgozunk és a magunk módján harcolunk azért, hogy valóban több vér már ne folyjon. Beválasztottak az Antifasiszta Harcosok Csehszlovákiai Szövetsége Központi Bizottságába is. A mikor elbúcsúztunk, még ez mondta: — Jó lenne, ha a Szlovák Nemzeti Felkelés ötvenedik évfordulján is békében ülhetnénk le emlékezni, beszélgetni... Igen, jó lenne. S ez csak rajtunk, embereken múlik. TÖRÖK ELEMÉR Az Očovái (zvolení járás) Efsz tagjai a Szlovák Nemzeti Felkelés 35. és a szövetkezet megalakulásának 30. évfordulója tiszteletére megnyitották a forradalmi hagyományok termeit (Felvétel: T. Babjak - CSTK)
