Új Szó, 1979. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)

1979-08-29 / 203. szám, szerda

A

f«lut, ahol Stefan Pro- cházka él, Horné Plach- tlncének nevezik. A térképen talán nincs is feltüntetve;

olyan kevés lakosa van, hogy az út két oldalán mindenki helyet talált magának. Délidőben, amikor arra jártunk, mindösz- sze két emberrel találkoztunk. Idős, megtört asszonyokkal,

akik vesszőből font kosarat cipeltek a hátukon.

— Engem is csak a Szlovák Nemzeti Felkelés szele sodort

zénk. hogy erősítsék soraid' kát.

Amikor augusztus 29-én a németek elfoglalták Žilinát, Streč- no környékén alakítottak védelmi vonalat.

— Ekkor már önálló partizánosztagot létesítettünk,

amelyhez a martini és a žili- nai helyőrség is csatlakozott. Én az önálló partizánosztag helyettes parancsnoka lettem. Szeptember 21 ig Dubná SkaSOROK és SORSOK

Egy tanító emlékezik

ide — mondja Stefan Procház- ka. — Dobrá Vodán születtem, Trnaván jártam gimnáziumba, majd katonatisztként Ružombe- rokban és Vrútkyban teljesítettem szolgálatot. Itt kerültem kapcsolatba a partizánokkal is.

Emlékeket őrző megsárgult füzetek, fényképek kerülnek az asztalra. És egy könyv, A szabadsághoz vezető út. Ahol kinyitja, új fejezet kezdődik, amely róluk és róla is szól.

— Huszonkilenc éves voltam, amikor az egyik partizánosztag összekötője felkeresett. Bizalmat éreztek irántam, mert ismerték a feleségemet, a barátaimat és tudták, kivel tart kapcsolatot a családunk. 1944. augusztus 21-én alkalmasnak

találtam az időt arra, hogy megszökjem a hadseregből, hiszen a Vrútky környéki hegyekben Pjotr Alekszejevics

Velicsko szovjet partizánparancsnok vezetésével már komoly akciókat szerveztek a partizánok. Sklabinára mentem, ahol M. R. Štefánik tábornok első partizánbrigádja szervezési zászlóalj parancsnokának szárnysegédje lettem. Bemutattak Robert Pagáčnak, a zászlóaljparancsnoknak is. Azzal a feladattal bíztak meg, hogy újabb embereket nyerjek meg az ügynek. Főleg Handlová környéki lakosok jöttek kóla, Jánošíkovo, Lipovec, Streč- no és Priekopa környékén harcoltunk, majd amikor Martin is a németek kezére került, az egész brigádunk Harmanecra vonult, aztán Detvában szerveztük újjá sorainkat. Kalinka, Blyskavica és Beluj környékén kellett partizánakciókat szerveznünk, közutakat robbantottunk, német egységeket kellett harcképtelenné tennünk és hírszerzői tevékenységet is végeztünk. A harcok visszafojtása miatt a hegyekbe kényszerültünk, majd Losonc, Modrý Kameň és Krupina környékén harcoltunk. Most is szívesen emlékszem azokra az emberekre, akik menedéket, hajlékot, élelmet nyújtottak. Osztagunknak mintegy kétszáz tagja volt, köztük három ápolónő: Helena Gazdíkova, Mária Valová és az ukrán Olga Jakemicsok.

— Október 28-án, amikor Banská Bystrica elesett, röp- iratokat találtunk a hegyekben, azzal a felhívással, hogy adjuk meg magunkat, nem történik bántódásunk. Sajnos, csak száztízen maradtunk, a többiek, akik hallgattak a felhívásra, értesüléseim szerint koncentrációs táborba kerültek.

A történelmi események szála itt megszakad egy pillanatra. Stefan Procházka harcaik egy-egy epizódját eleveníti fel. A füzet, amely előtte van, őrzi a történteket. Ahol az emlékeket homály fedi, a betűk, a számok beszélnek. November 2-án Losonc (Lučenec) mellett két német katonai teherautót semmisítettek meg, 7-én Pilá- nál negyven náci katonát tettek harcképtelenné.-D

Fiatalok, idősebbek szívesen hallgatják

egyaránt

lecember 28-án Celov- cében csatlakoztunk a szovjet hadsereghez, utána pedig rendfenntrrtó szolgálatot teljesítettem. Hogy milyen nemzetiségűek harcoltak az osztagunkban? Voltak köztünk lengyelek, magyarok, ukránok, kirgizek, türkmének és azerbajdzsánok.

Štefan Procházka ma nyugdíjas. A felszabadulás után csaknem három évtizeden át pedagógusként működött a losonci- és a nagykürtösi (Veľký Krtíš) járás számos községében. Ma sem egyhangúak a napjai. Fiatalok, idősebbek egyaránt szívesen hallgatják visszaemlékezéseit. Gyakran hívják őt maguk közé, s ő mindig boldogan megy, hogy felidézze azokat a napokat, amikor a szlovák nép élethalálharcot vívott a fasizmus ellen.

TÖLGYESSY MÄRÍA

Barangolás egy mikrofon körül

i.

Asztalomon, szemközt velem, vlldáman dudorászik, zenét sugároz a rádió. Csendesebbre fogom, hogy ne zavarjon munkámban, így csupán háttérha- tlísként, amolyan hangkulísz- szának használom. Elszakadni mégsem tudok tőle teljesen, hiszen az írás témája is hozzáköt. Figyelem alakját, szépen és gazdaságosan megtervezett vonalait. Egy felnőtt tenyerében kényelmesen elférne. Igen, ez a kicsi szerkezet, ha frázisként hat is, ma már mindenhová elkísér bennünket. Főként mióta megszabadult „köldök- zsinórjától“ és a szükséges energiát cserélhető elemekből szívja. Gyakorlatilag ugyanúgy hű társunk lehet bárhol és bármikor, mint a könyv. Persze ezt a tulajdonságát már a rádiózás őskorában is felfedezték. Egy korabeli rádiókritiká- ban ezt olvashattuk: „A rónasági kis házikó lakója éppúgy hallhatja a rádió szavát, mint a bérces magány menedékházának gazdája, vendége.“ Azóta persze sokat változott a világ.

2.

Annak már vagy négy éve, hogy egy népes csoporttal Banská Bystricára látogattam. Utunk célja a Szlovák Nemzeti Felkelésben olyan fontos szerepet betöltő Szabad Szlovák Adó emlékterme volt. Emlékeimben az egykori stúdió mikrofonja maradt meg a legélesebben. Rajta kívül nem sok maradt a mának az egykori berendezésből, és az a kevés is mostoha sorsról árulkodott. Félreértés ne essék, nem ma bántak rosszul ezekkel az ereklyékkel. A háború viselte meg őket.

3.

Alig háromszor három méteres iroda Ján Keketié, a bratislavai Elektrovod vállalat munkaügyi osztályának vezetőjéé.

Előzetes megbeszélés nélkül kerestem föl, ezért kicsit szorongtam is, hátha elutasít. Nem így történt. Kérdésemre már jó félórája beszél. Kár lenne félbeszakítani, olyan őt hallgatni, mintha csak pontos szavú történelemkönyvet olvasnék. Elég behunnyi a szemet és szinte előttem játszódik le a felkelés számos csatája. Tudniillik, ezer- kilencszáznegyvennégyet idézzük, részletesen. Nem csoda, hogy olyan jól ismeri, személyes élményeit meséli.

Beszélgetésünket, helyesebben a nagy monológot egy ügyfél szakítja félbe. A történelemből vissza a jelenbe. Miután ismét kettesben maradunk, látom, elgondolkodik. Keresi az elveszített fonalat.

— Vajon a rádió hagyott-e valamilyen nyomot emlékeiben?

— A rádió? — kérdezi meglepetten. — Ja, persze — mosolyog. — De az egy kicsit előbb volt. A legelején. Tudja, én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már jóval a felkelés kirobbanása előtt Banská Bystricán voltam. Az ottani repülős iskolában teljesítettem szolgálatot, mint a műszaki egység élelmezési és közlekedési felelőse. Akkortájt már aktívan részt vettem az illegális mozgalomban. Ugyancsak a városi laktanyában teljesített szolgálatot egy Diling- berger vagy valami hasonló nevű mérnök is. Sajnos, a nevére annyi év után nem emlékszem pontosan. Nos, ő személyesen is részt vett a bystricai adó műszaki részének megszerkesztésében. Az én konkrét emlékeim a rádióval kapcsolatban augusztus harmincadikával kezdődnek. Valamivel ebédidő előtt lehetett, mert a laktanya udvarán a szokottnál nagyobb volt a mozgás, a zaj. A katonák csajkáikat tisztogatták. Majd hirtelen elterjedt a hír, hogy a rádió felkelésbe szólít. Egymás hegyén-hátán tülekedtünk a készülékek körül, amíg véget nem ért az emlékezetes két kiáltvány szövegének beolvasása. Csak később tudtam meg a donovalyi főhadiszálláson, hogy a szövegeket Vavro Šrobár szerkesztette. Ugyanott találkoztam Šefránek elvtárssal is, akihez őszinte baráti kapcsolat fűzött. Ö a csehszlovákiai szocialista újságírás nesztora, szintén a hegyekben álmodta meg a szebb jövőt.

4.

Hazafelé menet visszatérek emlékeimben a négy évvel ezelőtti élményekhez. Képzeletemben megjelenik a nagy, sőt a maiakhoz mérve: robusztus mikrofon. Ezt próbálom behelyettesíteni a harmincöt évvel ezelőtti augusztus végi napba. Néhány perccel tizenegy előtt már minden az adáshoz készen állt. Ekkor érhetett tetőfokára az izgalom, mint mindig nagy események előtt. A bystricai rádió stúdiójában a bemondó az asztalhoz ült, előtte állt a nagy mikrofon. Némi szorongással szemügyre vette a szerkezetet, majd még egyszer átfutotta a szöveget. Talán az öltözékén is igazított, így is megtisztelvén a láthatatlan közönséget. Pontosan tizenegykor olvasni kezdett. A nagy mikrofon hűen vette minden szavát.

Azt, hogy milyen hatást keltett ez az adás és az utána következő több száz. ma már pontosan tudjuk. Ezreket szólított csatába a haza védelmére. Ezzel teljesítette a feladatát.

5.

A csillagos óra

fán Cikker a szlovák zenei élet kimagasló alakfa. Több mint hdrom évtizedes zeneszerzői és zenepedagógiai munkásságáért több alkalommal magas állami kitüntetésifen részesítették, megkapta többek között a Munkaérdemrendet és 1966- ban a nemzeti művész címet is> Ez év júniusában olyan zenei kiválóságok mellett, mint pédául Szvjatószláv Richter és Leonard Rernstein, neki is odaítélték az UNESCO nemzetközi i zenei diját, melynek átadására október 1én, a zeneművészet nemzetközi napján kerül sor Melbourneban.

Ján Cikker aktív résztvevője volt a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. A felkelés 35. évfordulója alkalmából a következő kérdéssel fordultunk hozzá:

— Milyen hatást tett önre a Szlovák Nemzeti Felkelts, és mit jelent az ön művészetében a felkelés eszmei öröksége?- Történelme során mindet) nemzet megél egy-egy „csilla gos órát“. Az egyik életében több, a másikéban kevesebb ilyen ragyogó óra van. Ez a „csillagidő“ egyenlő a harccal.

Minden nemzetnek joga van iá, hogy harcoljon a szabadságáért, a boldogságot hozó békességéért. A mi életünkben ez a csillagos óra — a Szlovák Nemzeti Fellfelés. Az én nemzedékem a felkelésben való részvételt egyáltalán nem tekintette valamilyen hős-i tettnek, hanem inkább magától értetődő állampolgári, hazafiút kötelességnek, amellyel a nem zetének tartozik az ember.

Nekem nem adatott meg, hogy fegyverrel a kezemben kíizdjek a felkelés céljaiért, eszméiért. A szabadságharcokat azonban nemcsak fegyverrel vívják. Én is másképp szolgáltam a felkelést. Banská Byst- ricán születtem, tehát otthon voltam a felkelés központjában, csak döntenem kellett, a felkelőkkel tartok-e vagy sem.

Ez a döntés bennem szinte tudat alatt született meg. Akkor már létezett a Kulturális és Iskolaügyi Megbízott Hivatal.

Én a főiskolákkal foglalkozó osztályon vállaltam munkát.

A felkelés természetesen mint zeneszerzőt is megihle- tett. S ez a hatás mindmáig fogva tart. Már a felkelés első időszakában együttműködtem az új szabad rádióval. Ügy hiszem, sokan tudják, hogy én írtam a rádió hívójelét, és íratlan parancsnak tekintettem, hogy indulót is komponáljak. így született meg a Felkelők indulója című művem. A Reggel című szimfonikus költeményem megírására a felkelésben szerzett élményeim indítottak. A Reggelen idézem a már említett rádió-hívójelet. A felkelés emléke későbbi zeneszerzői munkásságomban is fel-felbuk- kant, úgy is mondhatnám, hogy kitartó kísérője életemnek. A Szlovák Nemzeti Felkelés egy kis nemzet szép kollektív tette, egy megbecsülendő, ígéretes építménye a jövőnek; én elvhez az építményhez állampolgárként csupán egy téglács- kát vittem, de a felkelés forradalmi eszméje mélyen a lei- keimbe ivódott. A felkelés sugallta szabadságvágy gondolatait az említett szerzeményeimen kívül olyan nagyobb lélegzetű műveimbe (főként operákba) is belekomponáltam, mint pl. a Juro Jánošík, a Játék a szerelemről és a halálról, Lázadás a börtönben. E művek alkotása közben is sokat töprengtem a felkelésen, igyekeztem lenyúlni a gyökerekhez, megérteni a felkelés indítóokait, hogy mi is vitte az embereket a felkelésbe. Az egyszerű szlovák dolgozó ember azt mondta: elég volt, mi élni akarunk, megteremteni a békét, de olyan békét teremteni, melyben szabad nemzetként teljes életet élhetünk.

Bár igen nehéz volt végigharcolni a felkelést, sokat kellett áldozni, sokszor kellett visszavonulni, ám maroknyi nemzetünknek mégis sikerült megvalósítania, amit célul tűzött maga elé. Ebhez csak annyit tennék még hozzá e jelentős évfordulón: köszönet

mindazoknak, akik ebben segítségére voltak. Magam (de talán egész nemzedékem) mindig tisztelettel és egy ki§ nosztalgiával emlékezem vissza ama csillagos tjrára.

KÖVESDI JÁNOS

Sosem éreztem félelmet"

Rádióm hirtelen elhallgat, a nagy csend szinte zavaró. Majd egy kellemes női hang szólal meg. — Pontos időjelzés következik — mondja. Reflexsze- rűen az órámra pillantok, hogy megelőzzem a bejelentést. Az is csak merő véletlen, hogy pontosan tizenegy óra van, éjszaka persze.

— Huszonhárom óra. Híreket mondunk — mondja a rádióból most már egy férfihang. Leteszem a tollat és hallgatom a nagyvilágból érkezett híreket.

KESZELI BÉLA

fi

Az asszony, akit a lépcsőházban megszólítunk, hogy ismeri-e Júlia Maternyovát, igennel válaszol. „Én vagyok — mondja. — Harmincöt évvel ezelőtt nehezebben találtak volna meg. Ha egyáltalán ismerték volna a nevemet... Mert hamis igazolványom volt egy tucat. Voltam én már Anka, Zuzk^, Marka, mikor milyen iratok voltak a zsebemben ..

Júlia Maternyová, a járás óvodáinak szakfelügyelője

1957-től lakik Nagykürtösön (Veľký Krtíš). Előtte a nyitrai járásban tanított. A felkelés évében tizennyolc éves volt.

— Nézzék csak ezt a képet ... Ez az ősz hajú férfi Ondrej Brna. A podbrezovái kórházban ismerkedtünk meg, ahol súlyos sérültként feküdt, én meg ápolónőként dolgoztam. A főorvos nevére már nem emlékszem, csak annyit tudok róla, hogy rokonszenvezett a partizánokkal. Nem, nem tanultam én egészségügyi nővérnek ... Csak beszóltak hozzánk, hogyha kedvem van, bejárhatnék a kórházba betegeket ápolni. Hívtak, hát mentem. Ondrej Brna is partizán volt. A hegyekben sérült meg, s amikorra felépült, a bizalmát is megnyertem. Arra kért, szerezzek neki hamis iratokat, s én megtettem. Aztán hírszerző lettem, mert erre is vállalkoztam. A falubeliek minderről semmit sem tudtak. Csodálkoznak? Pedig így volt. Ritkán láttak, mert a falu szélén laktunk, s ha átmentem a dombon, már Breznóban voltam. Nem, sosem éreztem félelmet.

Ez az, ami számomra is felfoghatatlan. Persze, ha nem lettem volna ilyen bátor és magabiztos, könnyen utolérhetett volna a halál. Mert mindig egymás sarkában jártunk .. í Ezt elhihetik.

Az arc, a tekintet, a magatartás mindent igazol. És az események sem szépültek meg az idő múlásával.

— 1944 végén váltam gyanússá, amikor Ondrej Brna a kórházból kikerülve bujdosni kényszerült. A lehető legkevesebbet mutatkozhattam, de ha valamilyen akcióról volt szó, sosem ültem tétlenül az apám mellett. Pedig akkor már a fivéremet is elvitték a németek, s a nővéremről sem tudtunk semmit. Mégis ott voltam Lo- pejban, amikor fényes nappal a levegőbe röpítettük a németek vonatszerelvényét, s ha a helyzet úgy kívánta, röpirato- kat is terjesztettem. Kapcsolatban álltam Alekszej Mihajlo- vics Szagyilenkóval, a Hruscsov partizánbrigád parancsnokával is, akivel legutóbb 1974 novemberében itt, Nagykürtösön találkoztam.

A Példás pedagógust és Az oktatásügy érdemes dolgozóját mindenki ismerte személyében. A hírszerzőt nem.

— Néha már nekem is úgy tűnik, igaz sem volt, amit most elmondtam, hiszen annyira megváltozott a világ. De a legnagyobb ajándéknak ma is a békét, a nyugalmat tartom. Azt, hogy rettegés nélkül, szabadon sétálhatok az utcán az unokámmal.

G. SZABÚ LÄSZLÚ

1979.

VIII.