Új Szó, 1979. július (32. évfolyam, 153-178. szám)

1979-07-05 / 156. szám, csütörtök

A színpad színei A PRÁGAI QUADRINNÄLÉRÓL Elszalasztott lehetőség A csehszlovákiai magyar versanloJógiáról Akár a mesében. Az ember belép a bábuk, a ruhák, a szí­nek erdejébe és kószál.- Kicsit szorongva és ujjongva, kicsit megszeppenteni, mert ki tudja, honnan s mikor bukkan elő va­lami vagy valaki, aki öt lenyű­gözi vagy sikolyra készteti. Persze, kezdhettem volna ek- kép is: Akár a színházban. Hi­szen körös-körül díszletek, a világ minden tájáról ideszállí- tott kosztümök és színpadter­vek tömkelege. Mégsem írha­tom, hogy színházban érzem magam, mert a színészek ott­hon maradtak. Csak a képzelet burjánzásával erőszakolhatok a királyi és koldusi kosztümökbe, illetve azokba az alig köbmé­ternyi teret elfoglaló maket­tekbe, amelyekben, még ha csá­szárt alakítanának is, csupán babszemjankók lehetnének. így hát valahol a mese és a szín­ház közötti hangulatot, a kép­zelet és a valóság találkozási pontját jelzi ez a nagyszabású nemzetközi színházépítészeti, szcenográfiai kiállítás, amelyet Prágai Quadriennálé néven is­mer a világ, s amelyet az Idén több. tízezren tekintettek meg a Julius Fučík Kultúra és Pihe­nés Parkjának néhány kiállító- termében, valamint a Valdštejn palota lovardájában. Ha elképzeljük a színházat, elsősorban a színészt látjuk. A színpadon szereplő alkotót, aki sír és nevet, szeret és gyűlöl, megaláz vagy fölemel, s asze­rint, hogy mit csinál, miként viselkedik, részesedik szimpá­tiánkból. A színpadon csak őt látjuk, a színészt. Illetve haj­landók vagyunk azt hinni, hogy csak őt látjuk. Hogy ő az a ruha is, amelyet visel, ő az a szoba is, amelyben lakik, ő az a környezet is, amelyben mo­zog. Pedig ez csak látszólag van így. A ruha s a díszlet csak annyit az övé, amennyit élni tud vele. Egyébként a képzőművé­szeteké. A képzőművészet ma a színház nélkülözhetetlen társművészete. A képzőművé­szet segítetté a színházat ahhoz, hogy fölfedezze: a színpadtér nem lehet csupán festett il­lusztráció, nem lehet csupán egy- vagy kétsíkú háttér, hi­szen a színpadon háromdimen­ziós emberek mozognak, s mint ilyenek, kiválnak az egy- vagy kétsíkú térből. Mindez a múlt század második felében kezdett kikristályosodni, amikor erőre kapott — elméletben és gya­korlatban — a többdimenziós, plasztikus, épített színpad. Egy mérnök-képzőművésznek, a svájci Adolphe Appiának (1862 —1928) köszönhetően. A sváj­ciak elsősorban Appiával kép­viseltették magukat a Quad- rlennálén, úgy érzem, okosan és jogosan, hiszen Appia nél­kül ki tudja hol állna ma a díszlettervezés. Ö volt az, aki a pompásan megfestett színpadi háttér helyett többdimenziós, monumentális, erőteljes ritmu­sú, az árnyék és a fény hatá­sát céltudatosan alkalmazó színteret épített. Olyan színpa­dot, amelyen nem csupán meg­rajzoltak, de körüljárhatok is a díszletek. Tulajdonképpen Appiával kezdődik — illetve több száz év után, mintegy re­neszánszát élve, folytatódik — a színháztörténet egyik legna­gyobb erejű hatástényezőjének élete, és pedig azáltal, hogy a színpadfestészet helyét elfog­lalja a színpadi játéktér kiala­kítása. A századforduló előtt Appiával kezdődött mindaz, ami a színpadi játékteret eljut­tatta napjaink fantasztikumig fokozódó forma és vonal gaz­dagságához, ami a mai színhá­zat ismét emlékeztetni kezdte a keleti fantázia színorgiájára, a világ népeinek gazdag művé­szetére. Tulajdonképpen vele kezdődött mindaz, amit szce- nográfiában a Prágai Quadrien- nálén láthattunk. A tárlatot járva meggyőződ­hettünk arról, hogy a világ nagy szcenográfusai messze hagyták a valóság naturalista ábrázolásának igényét. Alkotá­saik önálló művészi alkotás­ként hatnak, s mindemellett kiválóan idézik azokat a szín­darabokat, amelyekhez készül­tek. A színpadi képzőművész mára a színész és a rendező egyenrangú alkotótársává emel­kedett. Persze, ennek ellenté­téről is meggyőződhetett bár­ki, aki végigjárta a több tucat kiállítótermet, hiszen látnia kelleti, hogy az önálló művé­szi alkotásnak mégcsak a csi­ráját sem hordozó díszlet vagy színpadtér (ilyen is volt) meny­nyire kirí abból az áramlatból, amelynek erejét a mai világ színpad szabályozza. A színpadi képzőművészet napjainkra odáig jutott, hogy — például — színészek nélkül mutatja be három képben Gor­kij Éjjeli menedékhelyét. A dráma súlypontjait árnyjáték­kal, illetve díszlettel jelzi, mintegy a tömörítés véglete­ként. Az első képben az elhi- degítően berendezett menedék­helyet gyéren megvilágítva lát­juk, a másik képben ugyanezt vakító fényben, a harmadik képben a menedékhelyet szem­lélhetjük az utcafrontról. A szerző, a japán Tadayoshi Ueda szerint az előadást szünetek nélkül adják elő, végig zene szól, s mindhárom kép csupán hatvan másodpercig látható. Kísérlet a díszletszínházra, mondhatnám, jelezvén ezzel, hogy a világ színházi képző- művészete eljutott oda, ahol szinte már semmi sem fokozha­tó. És mégis .., Izgalmas és sajátos elrende­zésű tárlattal mutatkoztak be a nyugatnémetek, gazdaggal és színpompással a szovjetek, akiknél különösen Kocsergin Eduard, a Moszkvai Kisszínház művésze, és a nemzetiségi szín­házak díszlettervezői tettek ta­núbizonyságot fantáziakészsé­Vladimír Farár számos cso- portkiállításon való részvétele után most egyéni tárlatán mu- ttatjta be a Majerník Galériában plasztikai munkáinak 1960-tól 79-ig terjedő válogatását. A Braitislaivában élő, 1935-ben Itt született Farár a helybeli ipar­iskolában Teodor Lugs tanár­nál tanulta az agyáig művésze­tét. Utána Rudolf Pribiš érde­mes művész nevelttje lett a Képzőművészeti Főiskolád. Mes­tere realista szemléletét köve­ti, de formaképző módszeréitől eltér. A 60-as években lendülete­sen fejlődő szlovákiai emlék­műszobrászatban tevékenyen részt Vesz. A nemzeti felsza­badító harcok emlékét őrzik köztéri plasztikái, dombonmű- vei és érmei. Farár erre a fel­adatra valóban elhivatott mű­vész. A fasizmus áldozatta inak tiszteletére alkotott reliefen beszédes jelzések közül nyúl ki a négy erőteljes Kéz, a barna pestis elítélője. Egy másik ih­lető témája és művészi megfo­galmazásainak forrása a Fel- szabadulás. A senicai emlékmű figurája: a Győzelem megsze­gőkről. A magyarországiak kö ziil Ország Lili bábutervei vol­tak lenyűgözőek, a hazaiak kö­zül természetesen Ladislav Vy­chodil és Josef Svoboda dísz­lettervei. A MATES7.-t Platzner Tibor két díszletterve képvisel­te. amelyek a Valdštejn palota lovardájában voltak megtekint­hetők. E rövid beszámolóban szinte képtelenség külön külön ele­mezni a több mint huszonöt fejlett színházi kultúrával ren­delkező ország kiállított anya­gát, hiszen fejezeteket írhatnék a franciák víziszínházáról, a belgák erotikus színházi pla­kátjairól, a japánok ugyancsak erotikus színezetű színpadter- veirőí, az Egyesült Államok kissé rideg, akadémikus ihleté­sű színtereiről, a holland Gal- lis Paul mozgöszínpadáról, s arról a rengeteg báburól, báb­színházi formaképzésről, ame­lyet Európa legjobb bábszínhá­zai állítottak ki ezen a négy- évenként megrendezésre kerülő seregszemlén. Először láthat­tunk itt ilyen nagy mennyiségű bábszínházi anyagot, s nem vé­letlenül, hiszen nemzetközi gyermekév az idei. A gyerme­ki fantázia nélkül pedig nem­csak a színházi díszletekből és jelmezekből, de a színházból, mi Jtöbb, az életből is alig érthe­tő valami. A mese és a valóság összefonódása a szcenográfiá- ban is elképzelhetetlen. Mert a színház: valóság. Tömör, föl­fokozott valóság. Ezért is sze­rethetünk színházba járni. Akár vissza, vissza a mesébe. SZIGETI LÁSZLÓ mélyesítője, az íviszerűen fe­szüli törzsű, ujjongóan tárt karú nyúlánk női alak. Tartá­sából, intenzív kifejezásű arcá­ból a múltba átéltek nyoma, a jelenben elértek büszke boldog­sága, s a jövőbe vetett hit su­gárzik. A fizikai munka az erőfeszí­tés plasztikáiban megfogalma­zott dicséről a meghajtó, súlyt lendítő, nehéz terhet emelő férfiles-tek. Izmaik játéka csu­pa ritmus, nnerő feszültség (Egyesült erővel, Teher, Vas­hajlító, KohászJ. Kisméretű gipszmodellek jel­zik az új lakótelepeket szebbé tevő, láng vagy virág formájú, díszítő térplasztiká'it. Az asszonynak, az anyának, a családnak a társadalomban való létfontosságú szerepét hangsúlyozzák a 70-es évek de­rekán tormáit művei. Érzelmű­iéig nagyon telítettek az egyé­nien formált Oj tavasz és a Boldogság. Költőiek, jelképpé nem esed ők a megindító gyön­gédséggel alakított Anyaság és Anyai büszkeség. BÁRKÁNY JENÖNÉ Klhisszük a bevezető írásnak, ami tulajdonképpen köztudott, vagyis hogy. az antológiaszer­kesztés nem tartozik a hálás feladatok közé, különösen egy olyan irodalomban nem, amely harminc év után jut el arra a pontra, hogy végre szembenéz­het Önmagával. Amíg más iro dalinak időről időre antológiák­kal (isj mérik teljesítményü­ket, tisztítják önmagukat, a természetes fejlődésből eredőn és azt elősegítvén, addig ná lünk, az egy, irodalomkritikánk negyedszázados történetét be­mutató Mű és érték című vá­logatáson kívül, csupán az egyes irodalmi rajzásokat ösz- szefogó, elindító antológiák vagy ünnepi alkalmakra, évfor dulókra kiadott gyűjtemények láttak napvilágot, korántsem a kiválasztódást elősegítő céllal. Kritikánk ugyan olyan jelentős szűrő-, szemléletváltó, érték rendszeralakító munkát vég zett, különösen a hetvenes években, amely pozitívan befő lyásolta költészetünk alakulá­sát, sok selejtet leválasztott ró­la, de nem helyettesíthette, mint ahogyan egyik másik la­punkban indított sorozat sem, az irodalom elé tükröt tartó válogatásokat, egy adott pilla­natban a legjobb teljesítménye­ket egybegyűjtő időszakos ki­adványokat. így aztán nem csoda, ha túl sok válogatási szempont, elv tolakszik előtér­be, amikor egy átfogó, irodal­munk, jelen esetben költésze­tünk harminc évét reprezentáló antológiát kell összeállítani. Ilyenkor azon áll vagy bukik a munka, ho^y sikerül-e meg kerülni bizonyos értékrontó vagy idejétmúlt szempontokat. Hát nézzük most már könyvün­ket, a JelenléteA, melynek anya­gát Fónod Zoltán és Zalabai Zsigmond válogatta. „Három évtized költészetéről számot adni — erre vállalko zik ez az antológia .. ., tettük ezt (mármint az antológia szer­kesztését — a szerző megjegy­zése) azzal a szándékkal, hogy a csehszlovákiai magyar költé szét felszabadulás utáni fejlő­déséről számot adjunk, s az an­tológiába sorolt költők alkotá­sainak legjavával bizonyítsuk: a harmad virágzás költészete napjainkig nagy utat tett meg. A válogatás során igyekeztünk hűen követni líránk fejlődési vonalát, feltérképezni eddig be­járt útját, számba venni ered­ményeit, értékeit, felvonultatva mindazokat az alkotókat, akik egyéniségükkel, költészetük sa játosságával hozzájárultak a csehszlovákiai magyar líra sok­színűségéhez ... Visszapillan­tás ez az antológia, költésze­tünk mennyiségi és minőségi mérlege egyszerre ..., költésze­tünknek ma már van története! S ez annak ellenére is elmond­ható, hogy a válogatás során mellőztük volna az indulás gyengéit ... S mivel az össze­állítás — megítélésünk szerint — lényegében képet ad az egyéni fejlődésről is, azzal le hetőséget ad az egyes költők munkássága összehasonlításá­ra“, (kiemelések tőlem). Eze­ket olvashatjuk a többnyire számtalanszor közreadott ténye­ket, megállapításokat tartalma­zó bevezetőben. A kiemelt ré­szekből, gondolom, különösebb kommentár nélkül is kiderül, hogy sokat akartak a váloga­tók, a kelleténél több szempon­tot érvényesíteni, ami akkor sem eredményezhetett volna súlyosabb és tekintélyesebb vá­logatást, ha következetesen ra­gaszkodnak hozzájuk, illetve al­kalmazzák őket. Hol az egyik dominál, hol a másik. Mert például: aligha kaphatunk ké­pet azoknak a költőknek az egyéni fejlődéséről, akik csu­pán 2—4—6 verssel szerepel­nek, és természetesen munkás­ságukat sem vethetjük össze másokéval, akik tíz vagy ennél több költeménnyel, illetve ol­dalon vannak jelen, (hacsak nem az árulkodó mennyiségi különbségek alapján); és ha már a gyengéket sem mellőz­zük, miért feledkeztünk meg több esetben arról, hogy az el­ső kqtetekből is válogassunk, a fejlődésképet kiegészítendő. Az összeállításban szerepelte­tett néhány költővel kapcsolat­ban felvetődik az a kérdés is, hogy" egyéniségük, költészetük sajátossága mennyivel adott többet a csehszlovákiai magyar líra sokszínűségéhez, mint pél­dául Farkas Jenő, Keszeli Fe­renc, Kmeczkó Mihály, vagyis akik kimaradtak. Ha azok igen, az utóbbiak miért nem. Aligha lehet mérvadó a kötetek száma és az, hogy ki mennyi időt töl­tött el az irodalomban. Két-há- rom olyan verse mindegyikük­nek van, amilyenekkel néhá- nyan bekerülhettek. Félreértés ne essék: kevesebb szereplőt és kevesebb verset, szigorúbb és következetesebb válogatást vár­tam. Olyat, amely az utóbbi években megindult egészséges kiválasztási folyamatot hatéko­nyabban segíthette volna. Ha következetesebb lett volna a válogatókéz, nem kelt az em­berben annyira vegyes benyo­mást a kötet, amely azonban két lényeges célját — neveze­tesen, hogy képet alkosson köl­tészetünk felszabadulás utáni történetéről és megrajzolja fej­lődésének ívét — így is elérte, bár, az eddig elmondottakból következőn, kisebb törésekkel; ahogy haladunk előre a majd hatszáz oldalas könyvben, úgy tágul és mélyül a kép, bár, és részben természetesen, kitérők­kel; legyem még hozzá, hogy helyenként jó lendületet kap a válogatás, elsősorban Bábi Ti­bor és Tóth Lászlóék verseivel. Ha pontosan számoltam, 22 költő 300 verse szerepel az antológiában, ebből 22 képvise­li az ötvenes évek költészetét, 118 a hatvanas évekét, 160 vers a hetvenes években születeti, illetve jelent meg. (A számok itt inkább a minőséget fejezik ki.) Helyes, hogy az összeállí* lók a legutóbbi évek termésé­ből olyan verseket is besorol­tak, melyek addig csak lapok­ban jelentek meg. Nem kétlem, a kifogások ellenére, hogy a Jelenlét kiváló alkalmat ad költészetünk és ezen belül né­hány költő eddigi vagy már befejezettnek tekinthető élet­művének az átértékelésére; meg arra is, hogy a „kilencek“, illetve a nemzedék négy leg­erősebb tagjának időközben erősen differenciálódott költé szele mivel, mennyivel vitte előre irodalmunkat, hatottak e valóban az idősebb költőtársak- ra, és ha igen, milyen téren és mértékben. Itt az alkalom, hogy összemérjük líránkat a többi magyar nemzetiségi lírával, és természetesen más költészetek kel, a Jelenléthez hasonló gyűj- teményekkel. Na és az olvasó­ról sem szabad megfeledkez­nünk, vajon ő hogyan látja, ha egyben látja költészetünket. Sajnos, hogy riasztó köntös* ben, kivitelezésben. Ünnepi akart lenni a kötet, és ünnepéi yeskedő lett, modern akart lenni, és modernkedő lett. Még azzal legkevésbé, hogy emlékkönyvszerű megol­dással, Rácz Olivér Hiszek a versben című költeményével in­dul a kötet. Hanem a tipográ­fia, a fekete és piros szín ilyen- féle használata! De még ennél is szembeszökőbb a számtalan különféle hiba, következetlen­ség. A borítólapon, a Jelenlét alatt, alcímként az szerepel, hogy Csehszlovákiai magyar költészet, ugyanez már hiány­zik a belső köteteim alól, há­tul viszont azt olvassuk, hogy Válogatás a felszabadulás utá­ni csehszlovákiai magyar köl­tészetből. Akár egybe is olvas­hatjuk a bevezető írás egy szín­nel, azonos betűtípusból sze­dett fő- és alcímet. Egyébként ebben az írásban félbemarad egy mondat, de lehet, hogy csak az én példányomban, mint ahogy lehet, hogy csak az én példányomból hiányzik majd húsz oldal, (256—273-ig). A verscímek fölé helyezett stili­zált napot megtaláljuk a név­lapokon is, pontosabban, hol megtaláljuk, hol nem. Igaz, hogy halálról szól Ozsvald Ár­pád Szikince-parti fűzfák című verse, mégse kellett volna fe­ketével szedni a címét, ha már a többi vers mind pirossal van. Van aztán költemény, mely alatt nem szerepel a megjele­nés éve, Csontosnál viszont még a vers megszületésének éve is, ami nem mind indokolt. Nem folytatom tovább a hi­bák sorolását, a lényeg az, hogy a kötet versanyagának három­negyed része méltó lett volna méltóbb kiemelésre, külön-kü- lön minden oldalon. f Madách, 1979) BODNÁR GYULA A lengyelek, gondolva a nemzetközi gyermekévre, elsősorban bábszínházi szcenográfiájukkal képviseltették magukat. (Gyökeres György felvétele) A MUNKA ÉS AZ ANYASÁG DICSÉRETE Vladimír Farár plasztikái

Next

/
Thumbnails
Contents