Új Szó, 1979. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1979-05-07 / 107. szám, hétfő
Manfred von A r d e n n e ^ ^ SZOVJET FOLDON* Megérkezés Moszkvába Moszkva felé, egy Douglas- szállítógépen száguldottunk, amelyet két heverővei és néhány szőnyeggel ideiglenesen átalakítottak személyszállító géppé. Néhány órán át ismeretlen messzeségek és végtelennek tetsző erdők fölött repültünk, majd a vnukovói központi katonai repülőtéren szálltunk le. Alig néhány nappal a háború befejezése után rendkívül nagy volt itt a forgalom. Majdnem percenként indultak és szálltaik le gépek. Amikor kiszálltunk, a kifutópályán szótlanul mellénk szegődött egy dél-kauikázusi típusú leány. Később kiderült, hogy ő lesz az állandó kísérőnk és tolmácsunk. Néhány száz méter után a következő szavakkal kezdte el a beszélgetést: — A gyermekeiket nem hozták magukkal? — Kérdése gondolkodóba ejtett btmIliinket. Amikor elindultunk, Berlinben még gyönyörű tavasai idő volt, Moszkvában azonban havazott és esett, és nem javította hangulatunkat a város képe sem a túlzsúfolt villamosok lépcsőjén lógó emberekkel. Autónk sokáig haladt a külvárosokon keresztül az akkoriban még tipikus kis faházacskák között. Végül egy Moszkva- csaton.a menti elővárosba értünk, ahol dácsák álltak, kis kertes nyári lakok és víkend- házak. Ennek az elővároskának a neve, ahol a következő hónapokat töltöttük, lefordítva így hangzik: „Ezüsterdő“. Szép ezüsterdei napok Kocsink bekanyarodott az útról az erdőbe, beihajtott egy magas kerítéssel körülvett területre, és megállt az egyik dácsa előtt. Ezután meglepetést meglepetés követett. Egész kis stáb várt bennünket, hogy i gondunkat viselje: egy fehér sapkás szakács, két szobalány és egy fűtő. Alig tettük lekét hétro hozott holminkat a kijelölt szobákban^ máris enni hívtak bennünket. Ünnepélyesen kitárult előttünk az ebédlő ajtaja. Fényárban úszó szobába kerültünk, ahol ünnepélyesen megterített asztal ejtette rabul a tekintetünket. A majdnem hat évig tartó háború alatt rendkívül szerény táplálkozásra kényszerültünk, és itt teljesen szokatlan mennyiségű és minőségű lucullusi lakomá várt ránk: sűrű tejfeles leves, sült csirke, hófehér 'kenyér, vaj, rengeteg felvágott, többféle sajt, sütemény, bor, vodka, sör és kávé. * Résziét a heves német antifasiszta tudós Egy boldog élet a technika: és tudomány szolgálatában című emlékiratából. Ferenc György: Béke (Fa) Töké kites szupé, amilyet még a régmúlt békeidőkben is alig láttunk. Meglepetésünket leküzdve belemerültünk az elénk tálalt élvezetekbe, bár közben némi erkölcsi gátlással küszködtünk az odahaza uralkodó általános ínség és kiéhezett hozzátartozóink miatt. Ellátásunk mindvégig ilyen bőséges maradt az Ezüsterdőben töltött három hónap alatt. Annak ellenére, hogy <1 Szovjetunió lakossága a háború után fejenként kevesebb élelmiszert kapott, mint amennyit a hadifoglyok ellátására fordítottak — . de ezt akkor, persze, még nem tudtuk. A moszkvai Nagy Színházban Megérkezésünk harmadnapján, alig tizenhat nappal azután, hogy a háború véget ért, lefoglaltak számunkra a moszkvai Nagy Színházban egy oldalpáholyt. Csajkovszkij hallétjét, a Hattyúk tavát adták, kiváló szereplőkkel. A bal oldali páholyban az angol követség néhány magas rangú tisztségviselője ült, jobb oldalunkon az amerikai követség néhány tagja — és két héttel a hitleri háború után közöttük mi, németek. Amikor szomszédaink meghallották. hogy németül beszélünk, rendkívül nagy érdeklődéssel nézegettek felénk; talán azt hitték rólunk, hogy vezető német szocialista politikusok vagyunk. A sok berlini légitámadás és a háború borzalmai után úgy éreztük, mintha inás világba kerültünk volna. Ez az érzésünk még csak fokozódott, amikor a Színházból kijövet évek óta először láttunk újra kivilágított utcákat. Amikor augusztusijai), nem sokkal azelőtt, hogy délre utaztunk, másodszor jártunk a Nagy Színházban, éppen ott ért bennünket a rövid szovjet—japán háború, s ezzel a második világháború befejezésének a híre. Hirtelen félbeszakadt az előadás, egy szónok ünnepélyesen bejelentette, hogy mi történt, és a zenekar rázendített a szovjet himnuszra. • Elkezdem írni az önéletrajzomat Június elején végéhez közeledett a szerződés megkötésére előirányzott tizennégy nap, s én egyre erélyesebben sürgettem a tárgyalások kezdetét, de hiába. Tolmácsnőnk ezekkel a szavakkal vigasztalt: — Pihenje ki magát. Menjen sétálni! így hát rendszeresen nagy sétákat tettünk a Moszkva partján és a dácsa-elővárossal határos lombos erdőben. A nyárias hőség néha arra csábított bennünket, hogy megmártózzunk a kis, eldugott, nyírfákkal övezett tavakban. Fürdőruhát persze nem hoztunk magunkkal, de ezt pótolta a felejthetetlenül szép naplementék után szétterülő alkony fátyla. Eleinte a Fekete-tengerben is meztelenül fürödtünk, míg csak meg nem érkeztek Berlinből a ládák, és meg nem szánt a ruházati szükségállapot. Ekkor, a várakozás időszakában kezdtem el írni ennek az önéletrajznak a vázlatát. Ki akartam használni valamire a kényszerű pihenőidőt, írógépet és papírt kértem, és az első két fejezetet itt írtam meg az Ezüsterdőben. Persze sokat töprengtem is. A várakozás nyugtalanná tett. Milyen együttműködési szerződést íróik majd végül alá? Lehet, hogy azért nem kezdik el a tárgyalásokat, mert minden megváltozott? Megint együtt vagyunk mindannyian Majdnem legutoljára, úgyszólván mellékesen, megtudtam egy roppant fontos hírt: legtöbb berlin-lichterfeldei munkatársam már megérkezett a Moszkva melletti Szhodnya szanatóriumba, és várnak engem. Néhány nap múlva ott találkoztam először velük és a családjukkal. Valamennyien jó szállást és kitűnő ellátást kaptak. Elmesélték, hogy a lichter feklei berendezés elszállításakor ők maguk csomagolták be szakszerűen a bonyolult készülék eket Csakugyan, még a leg érzékenyebb optikai műszerek is teljesen sértetlenül érkeztek meg rendeltetési helyükre A barátaink által közölt hí rek után nem volt többé kétséges, hegy nem utazunk már vissza Berlinbe, ahogy eredetileg terveztük. Erre egyáltalán nem számítottam, ezért sok igen értékes készülékem nagyon nehezen megtalálható re| tekhelyén maradt. Csak úgy szerezhettem volna vissza őket, ha egy megbízható valaki visz- szautaziik értük. Kiderült azonban, hogy ezt rendkívül nehéz elintézni. Végül azután az unokanővérem, Langsdorff asszony mégis engedélyt kapott rá, hogy elhozza Lichterfe kiéből ezeket a műszereket. Két szomszédos intézet — nagy előny Ebben az időban megtudtuk, hogy dr. Gustav Hertz pnofesz- szor is Szovjetunióba jön a munkatársaival, hogy egy ha sonlő kutatóintézetet szervezzen, Javasoltam, hogy Hertz intézete kerüljön a közelünkbe, és rámutattam, milyen előnyökkel járhat, ha a két intézet tudományosan együttműködik. Elfogadták az érveimet, és Hertz professzor nemsokára berendezkedett Agudzseriben, Szí- noptól két kilométernyire. Ez a szomszédság valóban rendkívül értékesnek bizonyult. A következő években sokszor nyújtottunk egymásnak szellemi és anyagi segítséget. De emberi kapcsolat is kifejlődött a két német szakembercsoport között, s ennek nagyon nagy jelentősége volt egy idegen országban, ahol alig-alig érintkeztünk a külvilággal. Minden megállapodás nélkül kialakult, hogy Hertz professzor és én először megbeszéltük a fontos problémákat, különösen a személyi kérdéseket, s csak azután fordultunk az illetékes szovjet szervekhez. Az együttműködés megmaradt közöttünk hazatérésünkig, és nagyon kedvezően hatott mind a két intézet munkatársaira. A szinopi kutatóintézet háromemeletes főépülete, amely régebben szanatórium volt, körülbelül száz helyiségből állt. Az intézet terve arra a tudományos tematikára épült, amit még Lichlerfeldében megbeszéltünk a szovjet kormány megbízottjával, s amely berlini, illetve Berlinben elkezdett munkánk folytatása volt nagyobb méretben. Az események folyamán a súlypontok ugyan eltolódtak, és a cél változott. A főfeladat az volt, hogy kifejlesszük az uránizotópok szétválasztásának ipari módszerét. Visszaélés az atomenergiával Augusztus forró napjaiban értesültünk a második világháború legszörnyűbb eseményéről: az amerikaiak atombombát dobtak Hirosimára és Nagaszakira. Rémülten olvastam az új fegyver borzalmas hatásáról szóló híreket. Miért volt erre szükség, kérdeztem magamban. Hiszen a háború már eldőlt. Miért kellett százezreknek meghalniuk, vagy sorvadásra ítéltetniük? Képtelen voltam megérteni az amerikaiak antihumánus hadviselési módszerét. Sokáig nem tudtam kiheverni ezt a megrázkódtatást. Az amerikaik azt hajtották végre Japánban, amitől Max Plánok félt, és amit a Hitler- rezsimről feltételezett. Vajon most a tengerentúli embertelen erők váltják fel az európai fasizmus rémuralmát? Ennek egyszerűen nem szabad megtörténnie! De vajon hol az az erő, e minden háborúnál szörnyűbb háború után, amely megakadályozhatja ezt? Ojból feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen felelősség terhel engem, a tudóst ebben a helyzetben. Nem kell-e minden erőmmel és képességemmel azokat támogatnom, akik megakadályozhatják az ilyenfajta fejlődést? KARIG SÁRA fordítása J e v g e n y i j Dolmatovszkij A prágai Arany utca Van egy paranyi utcácska Az ódon Prágában A múlt idők vándora erre járva Titokzatos hangokat hallhatóit. Az alkimista műhelyek zaját. Amíg a komor századok teltek A sápadt hold aranyló fénye mellett Forró ólmot és követ kevertek A hajlott hátú, megszállott mágusok. Most egy kedves asszony integet felénk, Képeslapokat kínálgat mosolyogva Talán az is egy régi őse volt, Ki köböl aranyat főzni nem tudott, S a Szarvas-árok mélye lett a sorsa. Gramofon szól szerény kis otthonában. A nap bőkezűen ontja aranysugarát A kis utcácskára. Mostanában gyakorta erre járnak Ribalko katonái, sétáló hadnagyok, Vállukon aranyló, fényes rangjelzések, Fényképeznek itt és nevetgélnek. Válogatják és vásárolják A régi képeket. Vállpántjaik arany öntvényekként Csillogva borítják széles vállukat. Ök az aranyat nem tégelyben főzték: Páncélos csatákban törték az utat. Ök más értelmét látták életnek, harcnak, S feláldozták érte ifjúságukat A régi utca fehér kövezetén Tankosok lépte cseng. Az egyik, hopp, • Felkapott egy várhegyi kisfiút. Aki meglepetten elhallgatott. Prága e helyről olyan mint egy játék, Mintha tenyéren lenne — belátni mind. Szél sodorja a felhőket, kék az ég! Csodálatos, aranyló ez a csendesség! (1945) Makrai Miklós fordítása Csontos Vilmos A szabadsághoz Szabadság — harcunknak drága ára, Clj tavaszunknak legszebb virága. Tiéd az ének, levegőm ki vagy, S egy szebb életre dajkálod fiad. Szabadság, e szót ne csak mondd ajkam, Nem szó ez: Fény, mely itt ragyog rajtam. Nem szó ez: Béke, munka és kenyér, Nem szó ez: Élet, áldott két tenyér. Szabadság: Május, győzelem dala, Cél, mit feldereng sorsom hajnala. Vetés, mit apám vérrel öntözött, S már aranylik a barázdák között. Szabadság, lángod ahogy bennem ég, Gyújtsd fel úgy a föld minden emberét, S nekik még sokkal több légy, mint nekem: Boldogság útja, amely végtelen!
