Új Szó, 1979. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1979-05-07 / 107. szám, hétfő
Igaz mese a medvei emlékműről «— Miről beszélgessünk gyerekek? — hangzott e tanító kérdése, miután az osztályfőnöki teendőkkel végzett az őrön. — A medvei szovjet emlék- műsől szeretnénk hallani — válaszolta az egyik kis pionír. Váratlanul, de nem felkészületlenül érte a kérdés az osztályfőnököt. Felállt, majd mé lyet sóhajtva a tanterem falán függő nagy térkép felé indult ... — Ez itt a Szovjetunió — mutatta a térképen —, ez pe- dit itt Ukrajna. Ez a nagy város Kijev. Nem nagy távolságra Kijevtől, a Szvirszki kerületben van egy kis falu, Szamara jevka. Régen, amikor ti még nem is éltetek — az 1930-as évek elején —, békében és boldogan éltek ebben a kis falucskában is az emberek. Az ottani gyerekek épp úgy jártak az Iskolába, mint most ti, s hozzátok hasonlóan szerettek játszani, mesét hallgatni. A pionírcsapatban kitűnt egy ügyes talpraesett fiú, akit úgy hívtak — Lev Pejzaliovics Szmolianszkij. Szorgalmas tanuló, az iskola legügyesebb hajómodellezője volt. Szerette a könyveket, s legkedvesebb olvasmányai a tengerészek életéről, a hajókról szóltak. Elhatározta — tengerész leszl «— S az lett? — kérdezte egy önfeledten figyelő kisfiú. — Az bizony — felelte az osztályfőnök —, de addig még sok akadályt kellett leküzde- nie. Szülei és barátai örömére, 1938-ban érettségizett, s még abban az évben felvették Sze- vasztopolban a haditengerészeti akadémiára. Szép szál, izmos legény lett belőle. Büszkén viselte a tengerészek söj tétkék egyenruháját. Meg is fordultak utána a szevaszto- poli leányok! — S ő? •— kérdezte egy minden lében kisleány? ' — Hát, ami igaz, az iga* — felelte a tanító bácsi —, ő íf rajtafelejtette a szemét hz egyik diáklányon, s ahogy az ilyen esetben végződni szokott, rövidesen meg is tartották az esküvőt... Az osztályfőnök a padok között sétálva folytatta. — Azután nagyon szomorú események következtek. Kitört a második világháború. A szovjet emberek milliói fogtak fegyvert hazájuk védelmére. Szmolianszkij is elbúcsúzott gyermekáldást váró fiatal feleségétől. Többször megsebesült, de átélte a történelem legvéresebb csatáit, melyek Szevasztopol védelméért folytak. Ott harcolt, ahol épp szükség volt a bátor szovjet tengerészekre. 1945 tavaszán a fasizmus felett aratott győzelmet itt a Csallóközben, az akkori komáromi hadikikötőben ünnepelte, boldog, örvendező bajtársai körében. — Hát átélte a világháborút? — kérdezte az egyik kis kíváncsi. — Igen — felelte az osztályfőnök —, de ... A félbeszakított mondat után várakozó, mély csend ült az osztályra. A tanító folytatta: • Szmolianszkij főhadnagy sok bajtársához hasonlóan az otthonról álmodozott. A háború folyamán nem érkezett hír sem családjáról, sem hozzátartozóitól. Álmaiban sokszor simogatta sosem látott kisfia puha hajacskáját, s ha felébredt, gondosan megtisztogatta a kis hajómodelleket, melyeket szabad óráiban barkácsolt az eljövendő kis tengerész számára... Béke volt, 1945. május 24-e. Egy felszabadult nagy sóhajtás szakadt fel a világ népei- oak ajkán. Újra béke. A med-- vei halászok is kimerészkedtek az áradó tavaszi Dunára. Akna .. i akna, kiáltott fel rémülten egyikük, amikor megpillantotta a víz színe alatt mozgó félelmetes sötét tömeget. Egy visszamaradt, rettenetes, halált hozó fegyver a vízbe zuhant hídroncs közelében ... Csörrent a telefon a komáromi szovjet katonai parancsnok íróasztalán, s pár perc múlva már el is hangzott a parancs. Szmolinszkij főhadnagy pedig harci feladat teljesítésére indult egy folyami monitorokból álló hajórajt vezényelve a Dunán — Medve irányába .,. Pár órával a parancs átvétele után már fel is tűnj tek Medve alatt a vízbe lapuló kis hadihajók. Szmolianszkij főhadnagy távcsövével kereste az akna pontos meghatározott helyét, amikor... Az osztályfőnök hangja elcsuklott, s a csend még jobban áthatotta az osztályt. — Amikor — hangzott egy türelmetlen gyermekhang. — Amikor — folytatta a tanító — egy égbetörő vízoszlop vágódott Szmolianszkij parancsnoki hajója helyén a magasba, amit egy borzalmas dörrenés követett... Az időközben továbbsodródott akna ... A visszahulló hajóron- csok helyét a lassan elsimuló víztükrön csak egy nagy olajfolt jelezte... A szerencsétlenség helyére érkező bajtársak egyike a víz felszínén egy úszkáló kis hajómodellt vett észre. Kiemelte, s könnyes szemmel a keblébe süllyesztette. — Hát ez ennek- az igaz mesének a vége, gyerekek. Szmolianszkij főhadnagy és bajtársainak az emlékét őrzi a dunaparti emlékmű Medvénél. Hősi halált haltak értünk — békében... — S a kisfia megkapta-e a kis hajómodelleket attól a katona bácsitól? — kérdezte egy kisleány, sírástól elcsukló hangon. — Nem — válaszolta a tanító bácsi. Öt is, feleségét is megölték a fasiszták a háború folyamán ... Az osztályfőnök az órájára pillantott. — Ejnye, ejnye — indult az ajtó felé —, hisz már régen kicsőngettek, s mi észre sem vettük. Az osztály azonban még percekig némán ült a tanteremben. A többi osztály tanulói csodálkozva nézték könnyes szemű társaikat, amikor szállingózni kezdtek az osztályból ... TÁNCZOS TIBOR Akik lelkiismeretűkre is hallgatnak Tegdes Jánosék élete már el (Választha lattanul összefonódott «j görgői (Hrhov) földműves- szövetkezettel. A férj 38. a- fe- ‘leséig 32 éves. Foglalkozásúik állatgondozó, lassan már tíz éve. A férj az asztalnál ül. A he- verőn, háttal a falnak támaszkodva egy tízéves kislány könyvet olvas. A kisebbik gyerek a sarokban játszik. Btfkés családi kép. Csak az édesanya hiányzik, utána érdeklődöm. — Erzsiké, a feleségem, még munkában van, ma hosszú napos. De már minden pillanatban betoppanhat. Lakásuk új, takaros, mint a legtöbb a faluban. A bútorok 4s újak. — Mikor építették? Feláll, a konyhaszekrényről leemel egy füzetet. — Ez a napló, ebbe jegyeztünk fel minden kiadást az építkezéssel kapcsolatban. Itt van, olvashatja. Kezembe veszem, s olvasom. Az első bejegyzés: „1971. Haríni ncezer korona készpénz. Tégla, faanyag, sóder, homok, mész, cement van. Holnap, március tizedikén kezdjük az alapok ásását." Tovább lapozok itt azok a kiadások szerepelnek, amelyekre építkezés közben került sor, ha még valamilyen anyagért vagy segítségért fizettek. — Látom, nagyon takarékosak. — Ami igaz. az igaz, meg kellett fogni minden garast. Ha nem így teszünk, talán még ma sincs saját házunk. — Addig hol laktak? — Az anyósék házában. Hazudnék. ha azt mondanám, hogy nem volt jó hozzánk. Sőt, sokat köszönhetünk neki. Ö vigyázott a gyerekeikre, főzött nekünk. Mi akkor még nem a szövetkezetben dolgoztunk, hanem Szepsi ben, a feldolgozó vá 1 la látná I. Ott ismerkedtem meg Erzsikével,,, Aki éppein most toppant be Üde, fiatalos, kipirult arccal. Nyoma sincs rajta az egész napi kemény munkának. A nagyobb lányka köszön: „Szia, anyu“ — aztán tovább olvas. A kisebbik felugrik, az édesanyja ölébe emeli és megcsókolja, majd leül veie a heve- rőre. — Hány órakor kelt ma? kérdezem, — Korán, három órakor, még a kakasok sem kukorékolnak i 1 yenkor. — Nem fáradt? — Egy kicsit, de itthon azt is elfelejtem — mondja kedvesen, és megsimogatja az ülé- ben pihenő gyerek aranyszöke haját. Jobb-e Itt, mini a fatelepen volt? — Sokkal. Először is nem kell naponta oda-vissza 40 kilométert utazni. Itt igaz, korábban kelek, de reggel kilenc órára már itthon vagyok. Megfőzöm az ebédet, elvégzem, ami a ház körül adódik, és még csak el sem fáradok. Délután három órakor már indulunk á munkába. A férjem is ekkor jön, segít nekem az almozásnál. Ö a növendékmarhákat gondozza, én az előhasi üszőket. — Hány tehenet fej? — Huszonegyet. Naponta átlagosan 200 liter tejet fejek ki tőlük. — Sok-e ez itt, vagy kevés? — A járásban a legjobb átlagot mi érjük el. — A zootechnikus dicsérte önöket, hogy nagyon lelkiismeretesen dolgoznak. Jár-e ezért külön fizetés? Mosolyogva összenéznek. — Erre nincsen kütön béralap — mondják nevetve. — A lelkiismeret minden em- aner sajátja, csak az a kérdés, kiben hogy él — teszi még hozzá a férje. — Én úgy tanultam a szüleimtől, hogy addig ne hagyjam abba a munkát, míg tökéletesen el nem végzem, és nem érzem magam- ban a megnyugvást. A feleségem szintén ilyen természetű, valahogy ebben is egymásra találtunk. És ez jó, mert meg is becsülnek bennünket. Én már kétszer kaptam járási kitüntetést. — Tudja, az állatok is éreznek — veszi át a szót újra a feleség. — A gondoskodásért, a pontos etetésért, a tisztán tartásért a tehenek viszonzásképpen jobl>an leadják a tejet. Én a fejés előtt mindig meg- oirógatom és a nevükön szólítom a teheneket. Például azt mondom: Rózsi, ma is légy jó, hallgass a gazdira, adjál sok tejet. Akár hiszi, akár nem, a legtöbbje ilyenkor elbőgi magát, mintha azt mondaná: Jó. — Tehát kamatozik a jókedvvel lelkiismeretesen elvégzett munka? — Tejben és fizetésben is — feleli a férj. — Ön hány tehenet gondoz? — Egyedül vagyok egy nagy istállóban, 160 tehén van a gondjaimra bízva. — Győzi-e? — Jóformán már minden gépesített, így nem nehéz a munka. Erzsiké közbeszól. — Azt mondják a vezetők, hogy új istállókat építenek, ahol már minden munka gépesített lesz. Egy ilyen istállóban 700 tehén fér el. Egy egész nagy csorda. S ezt csak három ember gondozza majd. — Maradnak-e továbbra e munkakörben? — Minek mennénk máshová. Ennél többet sehol sem keresnénk. Ezt már megszoktuk. Még fiatalok vagyunk. Házunk már van, teljes komforttal, kell-e ennél több tízéves házasság után? Most egy személygépkocsira gyűjtünk, Zsigulit szeretnénk venni... TOROK ELEMÉR Annus néni M egilletődve sétálok a volt Berek utcában. Lehet, hogy a tornai- jaiak (Šafárikovo) furcsá-. nak találják ezt az érzésemet, hiszen szó ami szó, ennek az utcának a házai már régen megértek a lebontásra. Nekem azonban az ócska házak, megviselt járdák, keskeny udvarok gyerekkorom egy darabját jelentik. Az itt töltött évek döntöttek életem további irányáról. Innen indultam, serdülőkoromban itt ébredezett az öntudatom, itt ismertem fel, miért lakunk -ml, szegény emberek földes házban, hat-hét család egy udvarban összeszorítva, miért emelik reggel a férfiak a vállukra a fűrészbakot, hogy napszámba menjenek fát aprítani, ha akad valahol ilyen munka, és miért indul el hajnalban anyám, Annus néni, meg a többi asszony, hogy a jobb módúak szennyesét kimossák. Megállók a kisablakos ház előtt és az ajtóba képzelem Annus néni törékeny alakját. Látom a pettyes kendős fejét a muskátlis ablakban, amint óvatosan körülnéz, aztán behúzza a külső ablakot is. Ez volt a jeladás, amire vártunk, s ezután már tudtuk, hogy őrködnünk kell. Minket, nagyobbakat beavattak a „titokba“, s mi halálosan komolyan vettük a feladatunkat. Amíg Annus néni ismét ki nem tárta az ablakokat, addig mi nem mozdultunk el a helyünkről, szemmel tartottuk az utcát. Egyszer behívott a pici lakásukba, Ilonka, a lánya varrógépe mellé ültetett. A sötétben senkit nem láttam. Néhány percig csendben ültünk, azután megszólalt a rádió: „Halló, itt Moszkva beszél“. 1942-őt írtak akkor ... Szeretnék bemenni a házba, még egyszer megnézni azt a helyet a falon, ahol a polcon állt a rádió, amely annyi biztató szót közvetített az éter hullámain keresztül. Megállni az ajtó niellett, és Ilonkára emlékezni, aki hajnaltól késő estig a vakulásig hajtotta a varrógépet, hogy megvehessék a kis rádiókészüléket. M agyar Annus néni már régen nem lakik a Sa- jó-parti volt Berek utcában. A város fő utcájában van egy kis háza, ott éldegél. A férje már meghalt, An- nusikáék — a kisebbik lánya — a városban laknak, a vasútállomás közelében építettek házat. A tiszta szobában beszélgetünk. A régi fényképeket, díszokleveleket nézegetem, olvasom a megsárgult újságokat, amelyekben évtizedekkel ezelőtt cikkek jelentek meg a Magyar házaspárról, amikor elsőiként léptek be a szövetkezetbe. — Mondd csak — fordul felém derűs arccal — ott a Berekben, akkoriban gondoltál-e arra, hogy egyszer mi, nincstelenek, szövetkezetei alakítunk? Fürgén felugrik és elindul a kamra felé, az ajtóból visszanéz, rámhunyorít és azt mondja: — Várj csak, mutatok neked valamit! Egy kicsi kapával a kezében tér vissza. — Ide nézz, édes gyerekem! Ezt a kapál hatéves koromban készítették nekem. Jól nézd meg a nyelét, itt a markolatnál. El sem tudod képzelni, mennyi cukorrépát kapáltam meg életemben ezzel a szerszámmal. Szemével, kezével simogatja a fél méter hosszú kapanyelet, aztán gondosan elteszi mint ereklyét. Még jól emlékszem, amikor azt mondták róla: olyan kicsi és vékonyka, de a kapálásban, a marokszedésben senki utói nem éri. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, megszólal. — Azt, hogy mindig kicsi voltam, biztosan tudod, de azt nem tudhatod, hogy öt- ven—hatvan évvel ezelőtt is ilyen vékony voltam ... Amikor Magyarországról, Hatvanból idehozott az uram, a rokonai igen meg- mustrálgattak. Nem tetszett ez nekem. Gondoltam, várjatok csak, majd ha kimegyünk a földekre, ott megmutatom, hogy nem vékával mérik az embert. Eljött az aratás. Pistámmal együtt részesaratónak szegődtünk. Ahogy ott álltunk a mezsgyén, azt mondja nekem egy nagy erős ember, lehetett vagy harmincéves: — Mondja csak lelkem, szedett-e már maga életében markot? — Mindenki ^ engem nézett. Elöntött a méreg, oda mentem hozzá, kivettem a kezéből a kaszát és elkezdtem vágni a rendet. De úgy ám, hogy mindenkinek tát- va maradt a szája a csodálkozástól. A nnus néniék sok feles és harmados földet vállaltak a nagygazdáktól. Igen értettek a cukorrépa és a dohány termesztéséhez. Ám tavasztól őszig sem kapartak össze annyit, hogy télen negyed magukkal megéljenek belőle. Annus néni mosni járt, Pista bácsi meg napszámos munkát keresett, ha talált, mert sok hozzájuk hasonló szegényember élt akkor Tornaiján. Nagyon sokan tudták róluk, hogy kom munistáik. Még a fasizmus legsötétebb éveiben is agitáltak. Sokan meg is kérdezték akkor: nem félnek? Annus néni két kezét az ölébe téve ül és azt mondja: — Féltünk, de mindent el vállaltunk az elvünkért. A meggyőződésünk sokkal erő sebb volt a félelemnél... Sokan jártak akkor hozzánk. Este, a kertek alatt jöttek, nálunk gyűléseztek az illegalitásban a párttagok. A rádiót, Moszkvát hallgatni is sokan jártak, és mi ezt természetesnek tartottuk. Ez volt akkor a pártmunka ... Kilencen voltak testvérek, de már csak ő él közülük. Nemsokára nyolcvan éves lesz. Jó az egészsége, s ma is ugyanazt a tüzet látom a szemében, mint a második világháború éveiben, amikor arról beszélt nekünk, hogy a németek sohasem jutnak el Moszkvába, mert a szov jet emberek legyőzhetetlenek. A testvérei is kommunisták voltak. A Tanácsiköztársaság vérbefojtása után egyszer a bátyja azzal a hírrel jött haza, hogy éjszaka vele jön majd egy vöröskatona, tornaijai fiú, Magyar Istvánnak hívják. A családban egy percig sem vitatták, hogy jöhet, e vagy nem. Szívesen befogadták, fél évig rejtegették. A szép szál fiú nem egyedül tért haza Hatvanból. Magával hozta az akkor tizenkilenc éves Annuskát. E gyedül, de nem magányosan élek —- mondta búcsúzóul. — A közelben lakik a lányom. An- nusika meg a családja, és sok jó ismerősöm is van, mindig bekopogtat valaki hozzám. Nem érzem miigara öregnek, pedig idestova nyolcvan éves leszek. Mindenem megvan, ami kell, elégedett, boldog ember vagyok. Érdemes volt élni, küzdeni, kockázatot vállalni! GÁL ETA 100 SZÁZALÉKRA... Az áprilisi szénfejtési tervet 100 százalékra teljesítették a kladnói koszénbányaipari konszern bányászai. Összesen 300 ezer tonna kiváló minőségű kőszenet bányásztak. A legjobb eredményeket a kladno-libusí- ni Klement Gottwald Bánya dolgozói érték el, akik feladataikat 100,7 százalékra teljesítették, és terven felül 700 tonna szenet jövesztettek. A szocialista munkabrígádokat ebben a bányában Karéi Heneš, Peter Daníöek és Jaroslav Pálka, a Szocialista Munka Hősei vezetik. 1979. V. 7.
