Új Szó, 1979. április (32. évfolyam, 78-100. szám)
1979-04-03 / 79. szám, kedd
Hívebben a valóságot Jegyzetek o cseh és szlovák filmek fesztiváljáról A barrandovi, a kolibaí és a gottwaldovl stúdióban tavaly készült 47 játékfilmmel hazánk világviszonylatban is előkelő helyet foglal el. A filmek kö* zül — előválogatás alapján — azonban csak 25 jutott el a cseh és a szlovák filmek Hradec Královéban megrendezett felsztiváljára. Mint ismeretes, a hazai filmek fesztiváljának ná- lünk nincs állandó székhelye. A seregszemle vándorjellege azt a célt követi, hogy a nézők legszélesebb rétegei kerüljenek közelebb a filmekhez, összevethessék az eredményeket és véleménycserét folytathassanak az alkotókkal. A konfrontálás azonban érdeklődést feltételez; s bár a hazai filmek iránti érdeklődés a tavalyi évhez képest nőtt, ennek ellenére az egyes előadások nézőinek száma alacsony volt. A filmek látogatottságát jobb propagandával, szervezéssel, vagy forgalmazással nehéz növelni, közelebb férkőzni a nézőkhöz még nem jelenti a közönség megnyerését. Napjaink a vásznon Vladimír Páral munkái eléggé ismertek és kedveltek, ezért hem csoda, hogy a múlt évben készült két regényének film- változata is tömegeket vonzott á moziba. Páralnak az a képessége, hogy ironikusan ábrázolja a szereplőket és kapcsolataikat, nevetség tárgyává tegye a gépiessé vált életforma megnyilvánulásait, a jólét hajhászá- sóra irányuló kispolgári törekvéseket, az író tárgyilagossága, műveinek feszes szerkezete bizonyára vonzerő a filmesek számára. Antonín Kachlík a Boldogság reggelig című regény filmre vitele során arra törekedett. hogy ironizálja az említett vadhajtásokat. * A film azonban nélkülözi a jellegzetes párali iróniát, a könnyed elbeszélő stílust, a szereplők hiteltelenek, emiatt a film darabokra hullik. Míg Antonín Kachlík nak nem sikerült le- küzdenie az adaptálás nehézségeit, Jaromil Jires rendező sikerrel megbirkózott velük. Kétségtelen, hogy szerencsésebb volf a választása is, hiszen Az ifjú ember és a fehér bálna jobb regény, mtait a fentebb említett. Antonín Kachlík hiába próbálta közös nevezőre hozni az iróniát a komolysággal. Jaromil Jirešnek sikerült összeütköztetnie a karrierizmust a lelkesedéssel, a sztereotip életformát a fiatalos lobogással; elkerülte az adaptálás buktatóit, stílusa nem kioktató, s bár a filmváltozat hangvétele könnyed, a műben komoly szavak hangzanak el, mindez azonban oly természetesen, akárcsak az életben. A „meg- győződéses optimista“ alakja, azaz Laboutka vegyész figurája a mai pozitív hős alakjának megteremtésére irányuló bátor kísérlet. Kevésbé kiegyensúlyozott és filmszerű a Reményeim városa, fan Káčer munkája. Ebben a filmben is a szürke hétköznapok emberét láthatjuk, a munkához és az élethez való eltérő viszony tárul elénk, ám lényegesen gyengébb színvonalon, mint Jaromil Jires filmjében. Termelési témájú film Zde- nék Sírový Veszély című alkotása. A forgatókönyvíró az akciófilm hagyományos elemeit sikeresen alkalmazta és vérbő, hatásos drámát kreált, melynek cselekménye az egyik ost- ravai kohóban történteket sűríti össze. Az említett filmek — bár fenntartásaink ellenére —* Igazolják, hogy napjaink, a látszólag szürke hétköznapok az ötletek kiapadhatatlan forrásai, s hogy a látszólag hálátlan téma is feldolgozható vonzó formában, akár komédiáról, akár drámáról van szó. A téma és a stílus tos. Filmjeink ugyan műfajilag és tematikailag sokszínűek, hiszen a történelmi rekonstrukciótól kezdve /Botrány a Gri- Gri bárban — Karéi Steklý rendezése) a musicalon (A bandita balladája — Vladimír Sís alkotása) és a fantasztikus történeten át (Az aóélváros titka — Ladislav Ráža munkája) egészen a kivesző félben levő cirkuszi. mutatványosok világának bemutatásáig terjed (Haláljai — Jaroslav Balík rendezése), de hiányzik belőlük az egyéni hangvétel és stílus. Filmjeink többsége hasonlít egymásra, tekintet nélkül a témára és műfajra, márpedig ez a közép- szerűség jele s egy cseppet sem tanúskodik eredetiségről vagy kivételes alkotói törekvésekről. A stílus nehezeu helyettesíthető stilizáltsággar, ennek lehetünk tanúi A bandita balladája című filmben. Az alkotó a színház kifejező eszközeit alkalmazza, sőt azt mondhatnánk, hogy a film egy figyelmet érdemlő színházi előadás lefényképezése. A jellegtelen rendezői stílus, vagyis a művészi többlet hiánya másképp is megnyilvánulhat; mint például a Halálfal esetében: a vonzó, attraktív téma kiaknázatlan maradt. Mintha hiányzott volna a művész bátorsága, hogy a történetet általánosabb síkon bontakoztassa ki. A feldolgozás módja hatástalanítja a mű hitelességét. Ennek kapcsán nem hagyható figyelmen kívül két alkotás, mely magán viseli alkotójának sajátos rendezői kézjegyét. A filmek a rendező ötletes, filmszerű, sajátos meglátása révén kiemelkednek az átlagfilmek sorából. Az egyik Dušan Tran- čík munkája, A győztes, a másik a Remek férfiak kurblival, firí Menzel műve. Az első azonban sajnos, méltánytalanul figyelmen kívül maradt, a másik viszont a nosztalgia-film és a komédia stílusát váltogatva kissé fanyar emlék az első cseh filmesekről. Csupán két új név Filmgyártásunk súlypontját a tapasztalt rendezők közép- és idősebb nemzedéke alkotja, a tavalyi filmtermés rendezőinek átlagos életkora 52 év. A szám kissé figyelmeztető. Világviszonylatban ugyanis teljesen természetes a 23—25 éves renösszefüggései Minden nemzeti filmművészet sikeres fejlődésének eg'yik előfeltétele a tematikai és műfaji változatosság, az ötletek és feldolgozásuk eredetisége, különösképpen azonban az alkotóegyéniségek jelenléte, olyan személyiségeké, akiknek művészi profiljuk és stílusuk sajáJelenet a fesztivál egyik fődíjával kitüntetett filmből, A BANDITA 'BALLADÁJÁBÓL. Az alko- lás rendezője Vladimír Sís. (Josef Vítek felvétele) dezők bemutatkozása, nálunk viszont ez még ritkaságszámba megy. Leggyakoribb az idősebbek debütálása; az idén a 38 éves Rudolf Adleré és a 41 éves Ivan Húst’aváé. A tavaly bemutatkozó alkotók közül az első hely kétségtelenül Rudolf Adlert illeti meg, aki az Üvegcserepek című lírai hangvételű filmjével igazolja, milyen nehéz közelférkőzni az egyszerű emberekhez, megérteni életüket és munkájukat, milyen nagy ára van a tapasztalatnak, a művészi megismeréssé és művészi alkotássá formálódó élettapasztalatoknak. Egyetlen sikeres rendezői bemutatkozás rendkívül kevés ahhoz, hogy megváltozzon a mai csehszlovák film nemzedéki légköre, kevés nemcsak a kívánatos vérátömlesztéshez, hanem a fiatalok és idősebbek közti egészséges és egymást kölcsönösen segítő, gazdagító párbeszédhez is. A szlovák részvétel ________morgójára________ A kolibai filmstúdió a fesztiválon négy versenyfilmmel mutatkozott be. A siker titka azonban nem a nemzeti produkciók mennyiségi arányában rejlik, hanem az egész filmgyártás csínjának-bínjának tökéletes ismeretében. S itt meg kell jegyeznünk: van még mit tanulnunk a barrandovi filmesektől. Egy-egy ország filmművészete nem produkál csupa átlagon felüli remekművet. A filmek többsége jó középszert képvisel, az alkotások azonban magukon viselik a nemzeti filmművészet sajátos arculatát. Saj nos, a cseh és a szlovák átlag filmek közti távolság — az idei fesztivál alapján ítélve — ismét növekedett. A közönség joggal maradt közömbös fán Lacko Szerelem a tóparton című filmjéhez és nem váltott ki nagyobb hatást Ivan Huštava rendező bemutatkozása sem, a Sízók. Míg az előző film kezdetleges, dilettáns munka, addig az utóbbiban a kifejező eszközök nincsenek összhangban a mű drámai töltetével. A legnagyobb sikert A győztes című filmtől reméltük, s mivel — mint már említettük — az alkotás a hivatalos érdeklődés peremére szorult, így a szlovák filmgyártást Štefan Ulier az Aranyidőkkel mentette meg (a filmmel már korábban részletesen foglalkoztunk). _______Befejezésül A f esztiválon az újságírók A mai csehszlovák filmművészet a külföldi sajtó tükrében címmel kiadványt kaptak kézhez, mely rendkívül érdekes áttekintést nyújtott filmjeinkről, arról, hogyan látják a kívülállók, s hogyan lát bennünket külföld. Figyelmen kívül hagyni a határon túli megállapításokat, napjainkban, a kultúra integrációjának időszakában, akkor, amikor egyre élesebben rajzolódnak ki az egyetemes szocialista filmművészet vonásai — túlságosan kockázatos. Leegyszerűsített lenne az az állítás, hogy a kritikai megjegyzések ellenségeinktől, vagy rosszakaróinktól származnak. Sokkal kívánatosabb, hogy az alkotó erőket „bevetve“ megtegyünk mindent azért, hogy érvényét veszítse például egy svéd újságíró megállapítása, miszerint: az utca emberei érdekesebbek, mint a vásznon látottak. Ez az észrevétel ugyanis sokkal többet tartalmaz, mint az az első olvasásra tűnhet. Kifejezi a népünk és élete iránti rokonszenvet, de azt a meggyőződést is, hogy filmgyártásunk még sokkal adós szocialista valóságunknak. Az állítással egyetérthetünk, vagy vitázhatunk, ám mindannyian csakis azt kívánhatjuk, hogy filmművészetünk következetesebben és kitartóbban érdeklődjön napjaink legégetőbb témái, napjaink emberének személyes, munkaerkölcsi, világnézeti problémái Iránt. JOZEF PUŠKÁŠ „forgattam o wersbez" BALLA KÄLMÄN: BETŰVETÉS Ismét gazdagabbak lettünk egy elsőkönyvessel. Az 1970- be»n megjelent, új költőrajt kibocsátó antológia, az Egyszemű éjszaka óta a Betűvetés csupán a második olyan versgyűjtemény, amely a szó szoros értelmében pályakezdő lírikus nevéhez fűződik. S ez a pályakezdés, jóllehet nem mentes az ellentmondásoktól sean, melyek a választott líra- eszmény természetéből fakad nak, s jóllehet magán viselj a mesterek (főképpem Tandori Dezső) hatásait is, a maga módján máris karakteresnek mondható. A mintegy hatvan rövidebb verset tartalmazó gyűjtemény olyan poétikai vonásokkal lep me*g, melyek líránkban korábban ismeretlenek vagy halványabbak voltak. S nemcsak a csehszlovákiai magyar költészet hagyományosabb, a kísérletek mezejére nem merészkedő vonulatához viszonyítva mondhatók sajátosnak Balla Kálmán pályakezdő szövegei, hanem néhány évvel idősebb kortársai — Varga Imre, Tóth László, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc — lírájával összevetve is. Szövegeket említettem az imént, s nem véletlenül. A Bal- la-kötet ugyanis a hagyományos líraszemlélettől, a hagyományos szép-eszménytől, a hagyományos versszerűségtől való eltéréssel tűnik ki. Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó költészetének építőanyaga a ritmus, a rím, a szójáték, a metaforikus telítettség, a dalszerűség; Tóth László verseit az expresszív g o n d od a t ri t mus ok, ismét lések, halmozások, szó- és gondolat- alakzatok töltik föl feszültséggel; Varga Imre lírájának motorja a merész, de pontos és rendkívül szemléletes-érzékletes szókép. Ezzel szemben a Batla-szövegek már-már az értekező prózát súrolják: sallang és ékítmény nélküliek, puritánul egyszerűek. Nem az érzelmek, hanem a fogalmak mozognak bennük; ezek hajtóereje pedig az ellentét (a legősibb logikai formula) s ennek kifinomultabb változata, a paradoxon. csak ami lá't, az láthatatlan“ — „...sietség a legjobb várakozás“ — csattan el egy-egy ilyen paradoxon a Forma és a Föld a láthatáron című versek végén. A poentí- rozás tölti föl feszültséggel az (írás? Idő?) ...és valóság gondolatmenetét is: „Tedehold- ról akartam írni ígért valamit / Napokig / halogattam a dolgot / mire bekövetkezett / magánügyek ügyesebb versek jöttek közbe / így ma éjjel / már fogyó holdat csíptem ed.“ Milyen kérdéseket vet föl ezzel a fogalmi, eredendően filozofikus hajlamra valló nyelvvel a fiatal költő? Azt, hogy miképpen állítható a költészet a megismerés szolgálatába, milyen módon tükrözi az objektív világ és a szubjektum állapotát, miképpen viszonyul egymáshoz „igazság“ és „érzelem“ a tükrözés folyamatában, hogyan válik verssé — az olvasó személyiségének többletével — a szöveg. „Esszéversek“, „tanulmányversek“ íródnak így — mindenekelőtt magáról a versről, a költészet létmódjáról, a szubjektum tárgyiasításának lehetőségéről és lehetetlenségéről, szó és jelentés, denotáció és konnotáció viszonyáról, a szerző—mű—olvasó kommunikációs láncolat természetéről, a versjelentés állandó és változékony jellegéről — azokról a kérdésekről, melyek az esztétika, az irodalomtudomány körébe vágnak. A kötet hatvan versének a felét ez a kérdés- csoport uralja; olyannyira, hogy a Betűvetés már-már valamiféle kivonatos esztétikai kislexikonnak tűnik fel... Korunkban, amikor a líra soha nem látott elszántsággal keresi megvalósulásának, új létmódjainak lehetőségeit, érthető, hogy a saját nyelvezetét alakítgató Balla Kálmán is szenvedélyesen kutatja mestersége titkait, a „Mi a vers“ rejtélyét (Három kérdőjel). A gyűjtemény a fiatad költő alapos irodalomelméleti és -tudományi felkészültségét, tájékozottságát bizonyítja, s ez, különösen a mi irodalmunkban, ahol az ösztönösség már annyiannyi esetben ásta ueg egy- egy költészet sírját, a méltányolandó erények közé tartozik. Szándékot és megvalósulást összevetve, kiderül persze az is, hogy a versek egy része alatta marad az igényesség és tudatosság ama mércéjének, melyet a szerző maga elé állított. Az Ars p. című kiscik- lusból hiányzik az a feszültség, melyet az ellenpontozás, a paradoxon kölcsönözhetne a versnek. Az Átváltozásokkal és a Betűvetéssel jelölhető költemények típusában a szerkesztésén s ég miatt szétfolyik a mondanivaló; a végletes tömörség, az izolált szó a vers- nyelv (és a jedentés) „privatizálódásához“ vezetett. A motívumok és kulcsszavak (föld, hold, bolygó, csillag, űr, ég, égitest, fa, kő, idő, tér) gyakran csak önmagukban és önmagukért állnak — nem hoznak létre a szerkezet síkján olyan viszonylatrendszert, amely önmagából generálná a mélyebb jelentést. Különösen az első két ciklus verseit jellemzi a kohézió hiánya; a már említett szövegeken kívül ide tartozik még a Tájkép, a ]ó tanács rosszabb időkre, az Üszők, A párkányi hídon stb. A kötet harmadik és negyedik ciklusának legjobb verseiben Balla Kálmánnak éppen a szerkesztetlenségből adódó hibákat sikerült kiküszöbölnie. Az izolált szavakból álló szövegek helyett itt olyan verseket hozott létre, melyekben a motívumok már rendezettebbek. A java költeményeket a logikai etlentétezés, a tézis—anti- téizis feszütsége hatja át / Forma, ...és valóság, Átcsapás). A puszta fogalmiság mellé (amely annyi Balla-szöveget tesz túl hermetikussá) fölzárkózik az érzékletes megjelenítés — a versekben fölerősödik az epikus jelleg, a történetszerűség (Sziddhártha királyfi 1—11.), máskor meg a drámai elem. A láthatatlan, csak értelemmel felfogható fogalmi világot kultúrtörténeti ihletésű képekben igyekszik objektivizálni a költő; a már eiml ített Szid dhár th a - m i tosz mellett ilyen vers az Ibsein- drámára utaló Solness építőmester is. Ezekben a költeményekben Balla Kálmán az elvont viszonylatok, a fogalmiság érzékletessé tétedének az útjára lépett. Jó irányban halad, módszerén azonban akad még csiszolni való: ha nem akar csöbörből vödörbe esni, az utalásoknak olyan rendszerét kell megtalálnia, amely ismerősebben, ha úgy tetszik: értedmezhetőbben cseng az olvasó fülében, mint a mi kultúrkörünk számára meglehetősen hermetikus indiai mítoszok jelképei. A Betűvetés alaphangját, mint ezt korábban már említettem, a versről írott versek alkotják. Annak, hogy a modern lírában ez a vonás hallatlanul fölerősödött, több — és nem is olyan egyszerű — oka van. Itt még csak felsorolásukra sem vállalkozhatok; ehelyett csupán a Balla-lírának arra az edlentmondására hívnám föl a figyelmet, melyet egy József Attila-verssor fejez ki a legtömörebben. Mit is vallott klasszikus költőnk, aki pedig esztétákat megszégyenítő tanulmányokat írt a líraelmélet legelvontabb kérdéseiről is? Ezt: „Költő vagyok, mit érdekedne engem a költészet maga ...“ Azaz: Balla Kálmánnak, miután a komponálás módszereit elsajátította, miután rájött az elvont fogalmak érzékletessé tételének lehetőségeire, valójában még költészete tárgyát kell megkeresnie — a társadalmi-történelmi meghatározottságú embert. Ontolo- gikus természetű kérdésfölvetéseit közös nevezőre kell hoznia egy konkrétabb ember- és világszemlélettel. Néhány verse (Ezen az úton, Híradás a kézről, a parabolikus Sziddhártha királyfi 1—U., a Solness építőmester, a Munkások) már abba az irányba mutat, amely egy kiteljesítendő, átfogóbb, tematikai-gondolati szem pontból sokrétűbb költészet felé vezeit. (Madách, 1978) ZALABAI ZSIGMOND
